Tóközi Imre

Három nap alatt négy megyében a Bakony körül

avagy Habba nem jött, Willy Fogg pedig bekaphatja

2008.06.08-10.


Miután a 2007-es esztendőben már nem egy alkalommal bizonyítottuk emberfeletti helytállásunkat a kerékpáros túrák során, idén is nagy izgalommal vártuk az Úr hívó szavát, hogy tovább mélyítsük segedelmével a Menny és a Föld örök barátságát, s tekerjünk az Ő dicsőségére. Tulajdonképpen ez így nem igaz, mert egyedül Bob és Bobné (tehát tulajdonképpen innen nézve akkor nem is egyedül Bob) akarta hallani Megatront, az Úr hangját, miután ők ugye nemrégiben megkeresztelkedvén, s az Úr templomában megesküdve rendületlenül hisznek még Őbenne, mi pedig Habbával mondhatni legfeljebb abban hiszünk, hogy mi vagyunk az Isten. Vagy éppen Mózes. Tekintettel azonban arra, hogy a végső választ e kérdéskörre (azaz most vonatkoztassunk el az élet, a világmindenség meg minden problémakörére adott végső választól, ami ugye a 42) mindenki meg fogja kapni, amikor elérkezik az ideje, most inkább ne bonyolódjunk bele komolyabban a teológiai kérdések szövevényes hálójába, mert akkor egy egész sor más dologban is kénytelenek lennénk hinni, amelyeket már a tudomány jócskán túlhaladott. Vagy nem haladott, mert talán az egész világegyetem rajtam kívül eső része illúzió csupán, azonban a filozófia rejtett bugyraiba sem kívánok betekinteni ezen történet keretei között. Amibe viszont most mégis csak belepillantanék, az egy bizonyos női dekoltázs, de ez nem tartozik szorosan ezen biciklitúra tárgyköréhez...

Egyszer, egy szép napon, amelyhez Micimackónak semmilyen dolga kapcsán nincs köze, felvetődött az ötlet, miszerint 2008-ban is tekerhetnénk egyet, de ez a tekerés legyen különleges és emlékezetes, ugyanakkor kihívásokkal teli is egyben, tehát feltétlenül kerüljünk meg valamit, s hogy ez a valami egy tájegység, egy tó, egy folyó, vagy éppenséggel Pécsi Ildikó, az már majdnem mindegy. A folyókerülés végül egyelőre elnapolásra került, miután kiderült, hogy egyedül a Dunát lenne érdemes, de ehhez még nem vagyunk elég képzettek, a Balatont későbbre terveztük, a Fertő-tó már megvolt, végül a Kisalföld és a Bakony maradtak versenyben. Nem sokkal később Habbáék teraszán elmaradhatatlan térképeit vizsgálva megszületett a végső terv, s a Bakony megkerülésénél maradtunk.

Az "A" terv (végül már nem senki nem tartotta számon, hogy a sokszori módosítás után a végül az ABC betűi elegendőnek bizonyultak-e önmagukban ezen tervezetek számon- és egyben nyilvántartására) szerint a négy napos túra során Győr - Tét - Pápa - Ajka - Tapolca- Keszthely - Fonyód - Siófok - Mór - Győr útvonalon közel 400km próbálkoztunk volna megcselekedni a lehetetlent, azonban hamarosan kiderült, hogy egyszerűen képtelenség összeegyeztetni 4+1 napot (ekkora útra feltétlenül szükséges egy tartalék nap), így maradt egy némileg egyszerűsített, ámde hegyek-dombok szempontjából némileg durvább, három napos, 240-250km-es túra Győr - Koroncó - Tét - Pápa - Bakonybél - Zirc - Bakonycsernye - Mór -  Győr útvonalon. Természetesen még ez is áttervezésre került menet közben, de ne szaladjunk ennyire előre.

Az indulás előtt azért még megegyeztünk, hogy csak a legszükségesebb felszerelést visszük magunkkal (ezt Piros nem annyira értette meg, s még az indulás napján is pakoltunk ki cipőt a táskájából nálunk), s emiatt sátrat sem, hanem inkább panziókban alszunk. Ez utóbbi csak részben teljesült, de ne szaladjunk ennyire előre, legyen elég annyi, hogy végül nem kaptunk el egyetlen olyan fertőző betegséget sem, amely képes lenne kipusztítani az ismert univerzum nagyobbik részét, ha igazán akarná. A csomagok cipelésére két út tűnt járhatónak. Egyrészt a hagyományos hátizsákos megoldás, ami elsőre eléggé gusztustalannak tűnt, de a tapasztalat azt mutatja, hogy miután az ember amúgy tisztességesen összeizzadta magát a csomagjaival (tehát nagyjából öt perc után) már nem is olyan veszélyes (feltételezve, hogy az ember ésszel pakol és nem 20-30kg-ot kénytelen cipelni), míg a másik az immár eléggé elterjedt csomagtartóra szerelhető biciklis oldaltáska (ezek közül a 25-30 liter körüliek a használhatóak, a nagyobbak már rettenetesen batár állatok, ilyet felszerelve az amúgy szabadságot és kecsességet sugalló MTB-k egyszeriben igavonó barmokká változnak). Bobék és Habba egyébként beruháztak biciklis táskába, én viszont kifejezetten sajnáltam rá a pénzt (a normálisabbak 5-6 ezertől indulnak), így maradtam a már több túrán is bizonyított hátizsákomnál.

A tervezett vasárnap reggeli indulás némi nehézségekbe ütközött, tekintve, hogy sikeresen leszakadt az ég (ez majdnem szó szerint értendő, ugyanis hét körül olyan felhőszakadásra ébredtem, hogy az emeleti hálószobám tetejét egy ideig aggódva vizslattam, hogy vajon bírja-e a küzdelmet az elemekkel, majd miután megnyugodtam e téren, a bal oldalamra fordultam és aludtam tovább. Néhány órával később taktikai megbeszélést folytattunk az időjárás kapcsán, még az is felmerült, hogy napoljuk a túrát, de minket nem olyan fából faragtak, hogy olyan semmiség, mint egy kiadós eső komolyabban hátráltasson bennünket. Habba rákfenéje (ez majdnem olyan, mint az emberiség, a bolygó rákfenéje a Matrix c. filmben), azaz némileg pontosabban a kifejezetten erős székelési és hányási ingerrel megtámogatott általános gyengesége mind testben, mind pedig lélekben, reggelre oly mértékben kiteljesedett, hogy megakadályozta a biciklire ülésben.

Az eső viszont szerencsésen elállt, így Bob és Bobek délre ki is értek hozzánk, majd egy könnyű ebédet követően átrándultunk gyirmóti barátunkhoz is, a térképekért (természetesen hagyománykövetően fekete-fehérben kinyomtatva :)). Habba nem kamuzott, tényleg úgy festett, hogy feltehetőleg nem kapok semmilyen gagyi különdíjat a szar szó legindokolatlanabb használatáért ama nagybecsű irodalmi műremekbéli balfácánhoz hasonlatosan (Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat), ha ezzel akarom a legegyszerűbben jellemezni az állapotát.



Az indulás



Habba nem jól


Egyszóval Habba alkalmatlan volt mindenféle utazásra, így hármasban vágtunk neki a kihívások birodalmának. A páradús, fülledt időben erős tempóban mentünk vissza Ménfőcsanakra, majd Koroncón át jó fél óra alatt meg is érkeztünk Tétre, ahol, miután már majdnem elhittük, hogy ezen a napon nem fogunk megázni, megálltunk haditanácsot ülni kedvenc cukrászdánkban egy (egy-két :)) süti mellett. Itt azért már látszott, hogy azért a hátizsáknak vannak apróbb hátrányai, nem néztem ki túl jól hülyére izzadva, de miután ugye köztudomású, hogy milyen borzasztóan kemény vagyok, ezért nagyon nem szükséges aggódnia értem senkinek. Persze Bob is kemény volt, mert ő még egy sört is meg tudott inni. Az erőgyűjtés során kiderült, hogy ha csupán délutánnal számolva akarjuk megtenni az egyébként teljes naposra tervezett utat, akkor alaposan bele kell húznunk, illetve Pápa is kimarad (mi Habbával már úgyis keresztül-kasul bicikliztük 2007. őszén, amely beszámolóval talán még mindig adós vagyok), s így talán sikerül megérkeznünk este nyolcig Bakonybélre, ahol az első szállásunkat foglalta Piros, mert ő úgyis ráér munka közben ilyesmit csinálni.



Hátizsákkal, párás időben azért lehet
izzadni tekerés közben



Sütire várva Bob keze motollaként jár


A tempóval, mint kiderült, nem is volt sok baj, Bob ugyanis tanulva az előző évi folytonos lemaradásaikból, a biciklijeik széles gumiját keskeny utcaira cserélte, így aztán nem nagyon hagytam el őket sehol (én ilyesmire szintén nem kívántam áldozni, mert ugye erős vagyok :)), végig jó tempóban haladtunk, kellemes 25 km/h körüli átlaggal. Mondjuk azért helyenként már éreztem a lábamban a héten lefutott 2x10km-t, de itt még - jó szokásomhoz híven - véletlenül sem váltottam volna vissza az apróbb emelkedőkön. A következő településen, Gyömörén aztán beütött a ménkű, avagy az istennyila, de leginkább az, hogy utolért minket az újabb zivatar, így a különféle intelmek ellenére a falu kellős közepén egy fa oltalmában (ez annyit jelentett, hogy némileg lassabban áztunk hülyére) meghúzódva néztük végig a helyi T-Rex fan klub egyik nőnemű képviselőjét, amint földrengető vágtában kísérli meg elérni a vonatot, miközben az esernyőjével mókásan kalimpál. Az izgalmakat kevésbé bírók számára elárulom, hogy elérte.



Ez a fa az ellen is véd, itt nem ázunk el



Szóval az ellen nem véd... :)


Gyors konzultálás következett az otthonából az eseményeket laptopján végigkövető Habbával, aki megnyugtatott bennünket, hogy feltehetőleg egész nap esni fog, így aztán magunkra aggatva az eső ellen (az ellen viszont nem nagyon) védő kabátjainkat a némileg juhászodó (habár ez elég bénán hangzik egy zivatar esetében) esőben rendületlenül haladtunk tovább. A következő sarkon persze mindjárt kiszúrtunk egy kocsmát is, ahol szárazon maradhattunk volna idáig...



Semmi nem állíthat meg bennünket



A sok kis pötty mindegyike Bob ponyvájába
szerelmesedett rovar (Ponyvalegény)



Már látszanak az igazi hegyek


Az eső szerencsére hamarosan elállt, így tekertünk tovább egészen Lovászpatonáig, ahol tekintve a kellemes tempónkat, engedélyeztünk magunknak fél óra pihenőt. Ebből a fél órából aztán majdnem 20 perc lett, miután ismét elkezdett szitálni az eső, így inkább újra nyeregbe pattantunk, és a lassan kibontakozó nem is annyira rendes emelkedőkön keresztül célba vettük Vanyolát, majd Csótot. Itt pár percre megpihenve sikerült belelépnem egy hangyabolyba, de miután megszabadultam a gyilkos ízeltlábúaktól, láttam, hogy Bobék sem állnak jobban, hiszen a sárga esővédő ponyvájuk a csomagjaikon szerelemre ösztönözte a világ összes aprócska bogarát, s nem is nagyon sikerült lerázni őket sem képletesen, sem pedig szó szerint. Némileg újult erővel nekivágva aztán a maradék kilométereknek átsuhantunk Bében, majd Bakonyszücsön az utolsó durva emelkedők előtt (még jó 10km volt innen hátra Bakonybélig) betértünk egy kiskocsmába (miután Bobék utolértek, mert az emelkedők valahogy idén sem mentek nekik, bár nem sokkal később már nekem sem annyira), ahol a vasárnap délutáni forgalom jó részét adtuk a sörünkkel és Piros üdítőjével, miután csak pár helybéli lézengett ott a kisfröccse meg a szotyolája mellett a tévé előtt.



Magyarok! Férfiak és asszonyok!
Hallgassátok Koppány vezért!



Mindjárt kiszúrta



A teljes vasárnapi terv kicsit párás lencsével



Atomul kemények vagyunk



Piros szarvaz. Azért asszem Bob képes mindig a
legelőnyösebb képeket készíteni
a saját nejéről :)



Csendélet TibiCsokival (legalább őt elhoztuk,
ha Habbát már nem sikerült)


Nekem itt már nem volt annyira jó a lábam, de azért még azt hittem, hogy továbbra is kemény vagyok, Bob pedig végre kiszórakozhatta magát az új digitális fényképezőgépével és egy szarvasaganccsal a falon. A fél órás pihegés után belevetettük magunkat az utolsó szakasz borzalmaiba. A táj egyébként tipikus, ugyanakkor mondhatni kifejezetten kellemes hegyvidéki jelleget öltött, két oldalt erdővel borított hegyek, az út mentén kis patak, csodálatos levegő (több kellemes túraútvonal és kirándulóhely mellett is elhaladtunk), no és persze egy kis híján begörcsölt láb volt a mérlegen, mert kb. 2km-re a végcél előtt kénytelen voltam sétálni kicsit egy pihenőhelyen, majd szégyenszemre visszaváltani a biciklimen pár fokozatot és úgy becsorogni Bakonybélre.



A felhőkbe bele



Már csak néhány kilométer, de a lábam nem rendes



Első nap kipipálva, jöhet a lakoma!


A kis fogadót hamar megtaláltuk, kedvünkre való is volt a maga egyszerű, de tiszta és hívogató módján, amibe vélhetőleg nem kicsit belejátszott az is, hogy érkezésünk után nem sokkal ismét szakadni kezdett az eső. Eredetileg egy négyágyas szobát béreltünk, de miután sok üres hely volt, a tulaj felajánlotta, hogy ha gondoljuk, akkor aludhatok külön szobában is, nem probléma. A saját külön bejáratú fürdőszoba és az éjszakai zajoktól mentes ágyikó meg is tette rám a hatását, így eszembe sem jutott problémázni. Másnap reggel ugyan megfordult ez mégis a fejemben, amikor elszámolásnál simán egy ágyas árral számoltak esetemben, azonban mivel mindössze 800 pénz volt a különbség és tulajdonképpen igazuk volt, inkább nem szóltam semmit. Megjegyzem az így 4000-re rúgó éjszakai költség még mindig elfogadható volt a szolgáltatást tekintve (tényleg makulátlan szoba, külön fürdő, kábeltévé, internet - mondjuk ezt eszünkbe sem jutott kihasználni, hiszen túráztunk vagy mi a szösz :)).

Elég hamar kitaláltuk egyébként, hogy éhesebbek vagyunk, mint büdösek, így bevetettük magunkat az étterembe és már előre élveztük az ízek tárházát. Nos, az ízekkel sok baj nem volt, de pl. az én brassóimnak sok köze nem volt semmi olyasmihez, amit úgy egyébként a kifinomult haspókok (pl. én) brassóinak neveznek, pedig ettem én már egészen kiválót eldugott kis csárdában is, így bizakodón tekintettem a jövőbe amíg elém nem tették, aztán nyeltem egyet és megettem. Nem volt rossz egyébként, csak nem kellett volna brassóinak nevezni. Bob is jóízűen betolta a sültjét, csak Piros húzta a száját a vaddisznópörkölt kapcsán, mert szerinte borzasztó mellékíze volt (már majdnem elhittük neki, hogy direkt csak neki pisált bele a szakács, de aztán mégsem, ez azért nem olyan hely volt). Desszertnek még betoltam egy mákos gubát (külsőre az is érdekes volt, de az íze szintén jónak mondható), Piros pedig valami cafatot kapott palacsinta néven.



Álbrassói



Vaddisznópöri



Hé, ne lopj a sültemből!



Nem éppen óriás palacsinta...



A mákusguba is olyan eben guba, de
így este már minden jó volt :)


Némi beszélgetést követően mindenki elrongyolt zuhanyozni és belevetni magát az ágyába. Kicsivel több, mint 80 km lebiciklizése a végén kellemesen durva emelkedős terepen, többszöri elázással a háta mögött az ember tényleg csak egy forró zuhanyra és egy meleg ágyra vágyik, ugyanakkor ugye emlékezzünk vissza Forest Gumpra is, akinek megtanították hogy az ember feltétlenül tartsa szárazon a lábát. Természetesen itt azért megfigyelhető némi fejlődés az elmúlt századok során a tekintetben, hogy az ember mennyire számít, hiszen Oliver Cromwell még elintézte annyival a dolgot, hogy a katonái bízzanak Istenben és tartsák szárazon a puskaport, s lám, modern világunkban már az ember olykor büdös lábával is lehet foglalkozni. Bámulatos. Az ágyam viszont nem volt az. Bobék állították, hogy az övék teljesen rendben volt, az enyém ellenben rettenetesen puhának tűnt (a lehető legolcsóbb dupla ágy vastag matraccal, ami az első percben csodálatosan puha, a másodiktól pedig a benne fekvő elkezd azon rágódni, hogy vajon másnap reggel mennyire fog fájni a dereka - nos, szükséges volt némi reggeli torna a helyrebillentéséhez). Volt is némi de ja vu érzésem, amolyan Matrix-hibás szinten, mert februárban hasonló ággyal kényeztettek Kőszegen egy hasonló panzióban (ahol majdnem be tudtam törni a kinti dézsában a jeget, hogy szauna után megmártózzam benne, de az öklöm kétségbeesetten tiltakozott ezen művelet ellen - tény viszont, hogy jegelni nem kellett utána, tehát valóban minden rosszban található némi jó is :)).



Minden igazi férfi Baba tusfürdőt használ :)



Hívogató ágyikó - de túl puha volt


Miközben ilyesmiken elmélkedtem, elnyomott a buzgóság (odakint rendületlenül szakadt az eső), a következő pillanatban pedig már jómunkásemberek hangját hozta a hajnali szellő, akik a panzió udvarán ástam valami árkot. Én simán aludtam ezen zajok közben is, csak néha felpillantva egy-egy hangosabb szóra, Bobék viszont, akiknek rossz fele nyílt az ablaka, végigizgulhattak minden egyes ásóbökést. Nyolc körül aztán feladtuk mindannyian és elmentünk reggelizni egy óriási ham&eggs-et, illetve meginterjúvoltuk Hbbát, hogy lát-e esélyt arra, hogy csatalkozik hozzánk (Pápáig elvonatozva, majd ott biciklire pattanva összesen két óra alatt beérhetett volna minket), de miután már elkezdődött a foci EB, szint biztosak voltunk benne, hogy túl beteg lesz ehhez, s valóban így is volt. Pedig hol volt még Fernado Torres (Torrente kedvence) nyerő gólja a végén... :)



Bob meglátta a reggelit :)



A reggeli (vagyis már csak a romjai)


Kellemes reggeli frissítő zuhany után összepakoltuk a málhánkat, majd a szikrázó napsütésre tekintettel (az előző napi és egész éjszakai esőre néhány gyorsan száradó tócsa emlékeztetett csupán) alaposan bekentük magunkat a vámpírok napkelte-néző szintű naptejével (20-as), és finoman felhelyezve az alfelünket a nyeregre, elindultunk Zirc felé. Tulajdonképpen sokkal jobban voltunk, mint vártam, bár a lábam még kicsit merev volt az első egy-két órában, de utána belejött és végleg megszűnt a görcsveszély. A 10 órás indulás nem volt a legszerencsésebb, hiszen utunk legnehezebb szakasza következett, amit így a nap is pokollá tett, de aki a végtelenbe és tovább filozófiáján nőtt fel, annak nem jelenthet problémát egyetlen emelkedő sem: a legdurvább kettőn egyszerűen bátran feltoltuk a bicikliket.



Mindjárt az első frankó emelkedő után
(hamar melegünk lett :))



Jó öszvérek



Nem mi voltunk és az is lehet, hogy csak napozott...



Tekerd meg vazze!



Végre lejtő következik



Lejtőőőőőő



Kellemes volt az útmenti tájék



Támadnak az entek kétsoros vonalban



Beérünk Zircre


Annyi szerencsénk azért volt, hogy majdnem annyi lejtő is volt, mint amennyi emelkedő, így az átlagsebesség nem szenvedett különösebb csorbát az út első részén, Pénzesgyőr első felén pl. gondot okozott a sebesség 50km/h körülire mérséklése is (persze ezt tekerés nélkül értük el), úgy belejöttünk a száguldásba. Száguldás fényes vágyakon, ahogy Pataki nyomta valamikor régen amikor még egészen emberszerű volt. A melegben elég jól fogyott az ivóvizünk is a palackokból, de szerencsére Akliban találtunk egy friss vizű utcai kutat, így nem sikerült szomjan halnunk. Közben megtekintettük az utat Lókút fele, mert a Balatonra biciklivel arra visz a legrövidebb út, ha kerülni akarjuk a főutakat, de ezúttal nem kanyarodtunk arra ténylegesen. Így is éppen csak sikerült beérnünk Zircre a legnagyobb déli forróság előtt, majd legott be is vetettük magunkat egy kellemes kis cukrászdába a Bakonyi Természettudományi Múzeum közelében (ez is már ismert hely volt), ahol is egy óriási fagyikehellyel és jeges teával kényeztettük magunkat odabenn (kinn egy nem kifejezetten kultúrált gyerekcsapat rontotta a levegőt). A térképen a Habba által tervezett útvonalat összevetve a borzasztó meleggel és az eddigi emelkedőkkel (és a még előttünk lévőkkel) úgy döntöttünk, hogy újabb kb. 15km-t nyerhetünk Mórig azzal, ha nem megyünk el Tés fele megnézni a szélmalmokat, hanem megelégszünk a szélkerekkel Cseténynél. Jó órás pihenő után neki is vágtunk az újabb emelkedőknek, Nagyesztergáron és Dudaron keresztül, ahol hamarosan rájöhettünk, hogy a második tényleg a kihívások napja lesz, szinte folyamatosan pótolni kellett a kiizzadt vizet a szervezetünkből (ez nem azonos a mozgalmunkkal). Egy benzinkúton aztán ezt kicsit még tetéztük Bob vészhelyzeti aprócska pumpájának bevetésével a lapos gumijaim ellenében (a kúton ugyanis nem volt sürített levegő), de megérte a plusz testmozgást a dolog, mert utána jóval gördülékenyebben haladtam én is. eredetileg ugyan azt terveztük, hogy ebédelni is megállunk valahol, de a bőséges reggeli, a kellemes adag fagyi után a rekkenő hőségben valahogy egyáltalán nem voltunk éhesek, csak tekertünk bele abba a bizonyos végtelenbe. Már alaposan benne jártunk a délutánban, amikor Bakonycsernyére beérve szembetalálkozunk a világ összes helyközi autóbuszával, illetve gusztustalanul sok volt a por is a levegőben. Mint utólag kiderült a por abból a temérdek sárból keletkezett a nap hathatós közreműködésével, amit a hegyről mosott le előző nap az eső (ez magyarázatot adott az ott dekkolo TV-s buszra is), szóval majdnem belekerültünk a híradóba, de lekéstük a felvételt néhány órával. Itt ugyan még felvetődött az a verzió is, hogy lenézünk Bodajkra, de a plusz 20 km elég hamar lebeszélt bennünket, inkább nyomultunk tovább Mór fele, ahova néhány újabb fenékformáló emelkedő után nagyjából 5 óra körül sikeresen meg is érkeztünk. A napi táv nagyjából 60 km volt, éppen elég a dombokon-hegyeken keresztül a perzselő hőségben.



A földi mennyország délidőben



Bob fagyimát mormol



Huh, ma még elég sok van hátra...



Talán itt kellene leheveredni még kicsit,
de indulni kell tovább



Bob bogara(s)



Előre! - ahogy régen mondtuk



Bobdaráló a távolban



Darál ez mást is



Kicsit emelkedik, visszaesett a sebesség



Végre némi iránymutatás


A Piros által látatlanban foglalt túristaszállást elég hamar megtaláltuk (Mór nem túl nagy település), s bár már kívülről sem tűnt kifejezetten bizalomgerjesztőnek a dolog, odabenn minden rémálmunkat alulmúló környezet fogadott bennünket. Tulajdonképpen olyan, volt, mintha visszautaztunk volna a korai '50-es évek filmeken látott munkásszállásaira, leszámítva, hogy azok akkor még frissen épülve nem voltak olyan szakadtak, mint ez. A pókokkal telített falak, a penészes szőnyeg, az elhagyott rágó az egyik komódon, a talán kimosott, de egyébként kifejezetten pecsétes ágynemű mind-mind azt sugallták, hogy az épület ugyan talán valóban az imént említett kor szülötte, azonban már akkor is a monarchiából átmentett bútorokkal rendezték be, viszont a rendszerváltás óta egészen biztosan nem takarítottak. Az rendben van, hogy szükség van ilyen árfekvésű munkásszállóra, de akkor ne reklámozza már magát túristaparadicsomként... Komolyan fontolóra vettük, hogy odébbállunk, de aztán már annyira muszáj volt lezuhanyoznunk, hogy végül a maradás mellett döntöttünk. Ennek pár pók ugyan nem nagyon örült... Zuhanyzás után Bobbal még fertőtlenítettünk kicsit a szigorúan orvosi célra magunkkal hozott laposüveg tartalmával, majd rövid tanakodás után elindultunk Mór azon nevezetessége felé, ahol Bob a Hering megkérte Piros a Lányhering kezét, ettől eltekintve viszont egy kellemes wellness szálló, kulturált étteremmel és lovardával. Miután a térképről kiderült, hogy a város tőlünk talán legtávolabbi pontjára indulunk (persze gyalog, mert aznapra elég volt a biciklikből) Piros kicsit lázadozott és valami libamájról is magyarázott, de egy idő után rájött, hogy senkit nem hatott meg ezzel és utána okosan jött tovább.



Már a tábla sem volt túl bizalomgerjesztő...



Biztosan nem hiányzik senkinek
(nem tudtam nem észrevenni)



Az én birodalmam, a többit meg sem merem mutatni



Bobék szobája sem festett sokkal jobban



Úristen, hova jöttünk!!!



És a lakótársat még nem is látta az egyébként előrehaladott
pókiszonyban szenvedő párunk



Előtér - ez sem volt jobb és főleg nem tisztább



No, majd a kalózok itala segít talán fertőtleníteni



Hihetetlen, de volt nekik


Mint már említettem Mór nem túl nagy, ami annyit jelent, hogy fél óra alatt át is sétáltunk az egyik szegletéből a másikba. Az úti cél egyébként tényleg alkalmasnak tűnt ahhoz, hogy kárpótoljon bennünket a szállásunk hiányosságai miatt. Ez már majdnem a Bob által választott búzasörnek sikerült (némileg levont az értékéből utólag, hogy a számla alapján 850.- pénz volt korsója és nem egyet ittunk :)), illetve a szabad préda salátabár is segített enyhíteni az előttünk álló éjszaka nyomasztó hatásán. Habár Bob kitalálta a megoldást, miszerint lopjunk az étteremből fogpiszkálót és indiai fakírokat megszégyenítő pózt felvéve azokon aludjunk, hogy ne érjünk hozzá az ágyneműhöz, s már javában belelovaltuk magunkat az egy, kettő, illetve négy fogpiszkálón alvás elméleti megvalósításának rejtelmeibe, amikor végre megérkezett a vacsora, amely nem készült el túl gyorsan, viszont mind külsőre, mind pedig ízre elégedettséggel töltött el bennünket. Miután Bob megette Piros maradékát is, úgy döntött, hogy ő már nem kér desszertet, mi viszont Pirossal még palacsintázunk egy jót, majd egy újabb korsó és végül egy tejeskávé következett (szigorúan az egészséges bélflóra kialakítása céljából), majd némileg elkerekedett szemmel fizettünk (a kialakult végösszegre utaló tippek legvadabbikát is sikerült felülmúlni, de itt legyen elég annyi, hogy az ott hagyott pénzből nem csak megvacsoráztunk Bakonybélen, hanem egy jót aludtunk is).



Bob ne nézz vissza a szállóra, árt a szívednek



Ez már azért pár csillaggal feljebb volt



Mindig ilyet kellene vacsorázni



Esetleg ilyet



De mégis inkább ilyen pecsenyét



Belülről is kulturált volt



Kilátás az asztalunk melleti ablakból a lovardára



850.-HUF-os búzasör (az íze azért nem ért ennyit)



De mégis lehet benne valami, mert Bob egyre elmélyültebben
magyaráz valamit. Talán éppen a fogpiszkálós
trükköt éjszakára :)



Vissza a '30-as évekbe



Mintha mondtam volna fentebb, hogy
Bobnak van érzéke hozzá... :)



De mit keres a '30-as években Robert de Niro? :)



Bob nem híve a mazsolának a túrós palacsintából



Így már kicsit vagányabb


Jóval nyolc után indultunk vissza, amikor már szerencsére nem kellett tartani a naptól (én már idefele fél hat körül is azt hittem, és ezért a lezuhanyzott naptejet nem is pótoltam, de a pecsenye karjaim és arcom meggyőzött ennek helytelenségéről), miközben kiszúrtunk magunknak egy kellemesnek tűnő látványpékséget reggelizőhely gyanánt (a szállásunkon nem mertünk volna enni - pedig volt működési engedélyük is, lefényképeztem, hogy később elhiggye más is), illetve városnézés célzattal még sétáltunk egyet a helyi zöldövezetben, illetőleg jó turista módjára lefényképeztük magunkat a templom előtt. Bárhogy is húztuk az időt azonban, kevéssel kilenc után ismét a szemétdombunkon találtuk magunkat, ráadásul már előkerültek azok az embere is, akiknek, vagy legalábbis a hozzájuk hasonlóknak a WC-ben a "nem a beton kemény, hanem Ózd" és más efféle elmés faragványokat, illetve falfirkákat köszönhettük olyan helyesírással, amitől Grétsy László nyelvészprofesszor feltehetőleg egyszerre kapna agyvérzést és szívrohamot. Miután az aktuális focimeccs is elkezdődött, s ennek nézése feltehetőleg nem is képzelhető el üvöltözés és folytonos belemagyarázás ("ez hülye", "én bezzeg azt csináltam volna..." - ismerős? :)) nélkül, így kiültünk az udvarra egy kis padra szotyizni és meginni a maradék orvosi célú töményet, majd miután még mindig nem éreztük úgy, hogy kellőképpen felkészültünk az előttünk álló éjszakára, átsétáltunk a szemben lévő borospincébe meginni egy pohár finom vörösbort (ahhoz képest, hogy nem egy utolsó borvidéken jártunk - legalábbis elméletben -, a pincér srác kapásból egri bikavért ajánlott, majd miután rábólintottunk, hangulatos kis fiolákban szervírozta is). Az est hangulatát még egy gyertya volt hivatott tovább fokozni, majd miután már majdnem kezdett jó lenni, beesett egy szülinapot ünneplő, közben pedig focit néző társaság is, így az EB továbbra is kísértett bennünket. Azért sem néztük, inkább Bob még továbbra is újnak mondható digitális gépével készült művészi hatású fotókra koncentráltunk.



Nem mezitláb a parkban



Móri lombok



Akkor és most



Glória Esztefán, avagy Pocak Úr  és a
Heringisten megkísértése



Ööö... Mit is akarok mondani? Ja megvan:
"Mondom néked a valót Májkül Dzsekszon..."



Az Úr azért nem haragudott meg nagyon



Még ilyen szép erkélyt is mutatott



Fénybenjárók... vagyis ülők, de ez most mindegy



Hangyaperspektívából


Mikor már úgy éreztük, hogy elég alkoholt sikerült összegyűjteni a testünkben ahhoz, hogy megfelelő szintű bátorságot indukáljon, késő este nagy nehezen nyugovóra tértünk. Nekem ugyan még voltak kisebb problémáim ezzel is, mert az egyik gyengéd lelkű jóember először az ajtóm előtt, később kinn az ablak alatt élt társaséletet nagy türelmet és nyugalmat tanúsítva egy nővel, akiről egészen sokat sikerült megtudnom, annyit legalábbis majdnem, hogy kis híján ötleteket adtam az ürgének a ribanc likvidálására (az idegesítő rikácsolás is hallatszott a háttérben), de aztán úgy döntöttem, hogy cipelje csak mindenki a maga keresztjét (a Brian életéből úgyis jól tudjuk, hogy a kereszthalál nem is olyan rossz dolog :)).



Bob bort kóstol



Szerencsére volt a csapatban egy profi is



Variációk



Reggel magunk is meglepődtünk, hogy hét után nem olyan sokkal már talpon voltunk, és talán még nyolc sem volt, amikor már elindultunk, hogy minél előbb elhagyjuk rémálmaink helyszínét (igaz, csak 2.000.- volt egy éjszaka, de életünk is csak egy van és szeretnénk megőrizni amíg lehet), de így visszatekintve úgy tűnik nem sikerült összeszedni semmit.

Az előző este kinézett pékségben alaposan bereggeliztünk, ami nem volt annyira okos dolog, de erre elég hamar rájöttünk az első emelkedőn. Miután megállapodtunk benne, hogy még csak véletlenül sem csábulunk el a 81-es főút irányába, ezért kénytelenek voltunk visszamenni Bakonycsernyéig, ahol a főúton továbbra sem láttunk semmi katasztrófára utaló nyomot, de Súr felé fordulva egy kis kocsmabéli pihenőben aztán a tulaj csaj elmagyarázta a dráma részleteit és megtekinthettük a vízelvezető árkot is, ami jelen állapotában már nem nagyon akart elvezetni semmit, lévén majdnem színültig tele sárral (vagyis ugye a heggyel, mert ha Mohamed nem megy a hegyhez, néha a hegy jön el Mohamedhez).



Soha többé! :)



Messze kerüljétek! De azért túléltük :)



Turistareggeli



Még friss és ropogós volt


Rövid pihenőt követően még mindig viszonylag friss reggeli levegőben indultunk neki a Súrba vívő útnak (Habba bölcs útmutatásai szerint, amelyek itt még tényleg bölcsnek tűntek), az út alig emelkedett, a környék tetszetős volt, az égen ragadozómadarakkal (így visszagondolva azért lehet, hogy álcázott keselyűk voltak a mielőbbi balszerencsés végzetünkben bíztak) és néhány kósza felhőpamaccsal. A faluban nem nagyon emlékeztetett semmi a névrokonára (vagyis a bibliai Sur városára, amely ma Omán egyik kikötővárosaként funkcionál híres két erődjével és csodálatos partvidékével egyetemben), így elég hamar odébb is álltunk, majd következett Ácsteszér, ahol Táncsicsnak börtöne helyett a szülőházát lehet megtalálni (állítólag, mert mi nem leltük). Ez az út már kifejezetten nem volt rendes, mert durvább emelkedők ugyan nem voltak benne, de az út folyamaotsan emelkedett, s az eddig lendültünk valahogy megtört a monoton kilométerek alatt, egy helyen még pihenni is meg kellett állnunk pár percre az utat sgélyező erdő árnyékában. Az árnyék e helyütt viszont rengeteg apró bogarat is jelentett, így aztán hamarosan tovább is indultunk. Ácsteszéren aztán olyan kellemes kis lejtő fogadott, hogy muszáj volt gyorsan végiggurulni rajta (talán emiatt nem vettük észre az imént említett úriemberre minden bizonnyal utaló táblaerdőt sem), majd a falu végén lévő buszmegállóban szintén pihentünk öt percet.



Megint úton



Bakonycsernye másodszor



Kiskocsmai csendélet



Azért jók vagyunk, na



Arctámadó az Alienből



Katasztrófaturizmus



Kapcsold az ötödik sebesség



Itt még gyorsan elsuhant mellettünk a táj


Terveink szerint eredetileg Bakonyszombathelyen hűsöltük volna át a déli forróságot, amely lassanként kezdte megmutatni létezését, viszont miután tizenegy körül odaértünk, pillanatok alatt sikerült eldönteni, hogy pihenő majd csak Bakonybánkon vagy Tápszentmiklóson lesz. Az előbbi helyen először nem akartunk megállni végül mégsem, de kénytelenek voltunk mégis mindannyian, mert Bobék kifulladtak a falu végi 10%-os emelkedő felénél (már én is csillagokat láttam és a legkisebb fogaskerékre váltottam mire egyenesbe jöttem, de azért felértem nagy nehezen). Itt majdnem sikerült venni némi frissítő gyümölcsöt is, de Pirosnak nem volt szerencséje, mert percekig senki sem akarta neki eladni az út melletti ponyva alatt látható finomságokat, annyira pofátlan meg nem akart lenni, hogy beleturkál, így aztán inkább tovább indultunk.



Bob óvatosan előzz, ne "Súr"-old a bácsit! :)



Kicsit kiálltunk a depóba vizelni



Ugyan több az emelkedő, de a fák lombjaitól
védve azért vidámabb az élet



Azért már pihenhetnénk valahol...



Éhes entfiókok lestek ránk az anyjuk válláról



Út a végtelenbe (vagy tovább?)



Itt már azt hittük egy kicsit jó lesz, de persze nem lett


Tápszentmiklósra éppen délben érkeztünk, azonban a főúton egyedül valami kékre festett "bisztrót" láttunk, de az olyan bizalomgerjesztő volt, hogy inkább a tűző napot választottuk. Amikor a falu tempoloma közelében sem láttunk kocsmát, kezdtük elveszíteni a hitünket az emberiségben, de legalább a falu végén találtunk egy kutat, amelyből friss vízhez jutottunk (már az utolsó cseppek lötyögtek felforrósodva a palackokban). Nem nagyon volt mit tenni, az idegenlégiós menni vagy meghalni elvet elénk vetítve tikkadtan tekertünk tovább Tápra, ahol aztán ránk mosolygott a szerencse egy kívülről nagyon is kellemesnek látszó csárda képében. Belülről már több baja is volt, egyrészt elég régen lehetett felújítva, másrészt tele volt ebédelő táborlakó gyerekekkel (habár úgy tűnhet, hogy nem vagyunk különösebben gyerekbarátok - persze azért ebben van valami -, de alapjában véve csak az ok nélkül, torkuk szakadtából, többnyire trágárságokat (persze fogalmuk sincs róla jó részt, hogy mit is mondanak valójában, csak olyan menő ilyeneket mondani) ordítozó kölkökkel van bajunk, s itt éppen ilyenekre leltünk). Szerencsére volt egy kissé csendesebb különterem is, így itt húztuk meg magunkat (hűvösebb volt, mint kinn). Az egyébként készséges tulaj nő, habár nem is voltunk nagyon éhesek, mindjárt rá is beszélt egy levesből és rántott sajtból álló menüre (no igen, gyanús helyen az ember nem eszik húst, mert elmegy az étvágy a mócsingoktól), Piros viszont rántott húsra szavazott (a balga, de most már ő is vágja az igazságot), Bob pedig nem hagyta megvezetni magát. Közben kénytelenek voltunk meginni egy mérsékelten hideg sört is kiszáradás ellen. A tulaj térült-fordult és már hozta is a levesestálat, amelyből ha nagyon odalennék a levesekeért, kellemesen be is lakmározhattam volna mert egészen jó volt, de így csak egy közepes tányérral mertem, majd utána lássuk a medvét alapon jöhetett a második. Piros adagja is tisztességesnek tűnt, de ugye a mócsingok, míg én kaptam egy hatalmas tányér rizst, rajta két akkora szelet sajttal, hogy a rizst az elején inkább csak sejteni lehetett alattuk. Na, gondoltam ha a szomszédban a kiskölkök ezt meg tudják enni, akkor én is, de kis híján kifogott rajtam az adag (tényleg csak a becsület végett ettem meg a második sajtot, de persze kiderült, hogy feleslegesen, mert a kölkök csak egyet kaptak). Nem baj, 500 forintért nem volt rossz ebéd. Picit még üldögeltünk, lecsutakoltuk magunkat a nem annyira higiénikus mellékhelyiségben, majd miután a kissé részeg, de vélhetőleg Szalacsival és barátaival egyébként is közeli rokonságban álló idős ürge folyamatosan társalogni próbált velünk (eléggé egysíkúra sikeredett, mert bármit válaszoltunk nagyon udvariasan, folyton csak azt hajtogatta, hogy Pápán tud egy jó fürdőt - már ugye ha a tanács részirül nem történt valami skandallum a világháború óta, mikor a tag kb. utoljára arra járt :)).



Isten nagy, én kicsi vagyok - egy csárdát teremtett nekünk



Akkor talán menjünk be...



Bob a végét járja



Én nemkülönben (rettenetes melegünk volt már)



Rántott sajt (nem a létező legjobb sajtból, de ehető volt)



Mo-Csing, a kínai szakács specialitása


Újabb naptejadag felkenését követően (közben pont kijöttek a szomszéd teremből a gyerekek is két idősebb, egyébként teljesen normálisnak tűnő tanár kíséretében - mióta néha kénytelen vagyok oktatni magam is, fokozott tisztelettel tekintek rájuk -, akik feltehetőleg éhbérérét próbáltak valamit kezdeni a faragatlan társasággal, de csak néhány szót váltottunk és már indultunk is neki a Győri még hátralévő kb. 30 km-nek. Ezt egyébként már majdnem egyhuzamban le is nyomtuk, talán egyszer álltunk meg már Kismegyer magasságában pár percre magunkra locsolni némi vizet, illetve Bob megitta a Habbának hozott energiaitalt (cserébe a tartalék fényvisszaverős mellényekért, mivel azokra azonban nem szükség, úgy döntött, hogy az ellenértékükre sem), majd a maradék hár cseppel nekiállt horgászni a lábunk alatt lévő híd alatti kis érben lévő halakra (az elv az volt, hogy szárnyakat kapnak és a vízből kiugorva már egyszerű elkapni őket, de a terv érthetetlen módon csütörtököt mondott ezen a keddi napon). Itt már találkoztunk egy-két biciklissel, egy őrült motorossal, akit láthatóan nem zavart az eléggé rossz út, valamint egy füstöt okádó köcsög teherautóssal, akinek sikerült az összes tiszta bakonyi levegőt újra tömény szmogra cserélnie néhány másodperc alatt a tüdőnkben.



Már nem állunk meg hazáig, húzzatok bele!



A távolban a pannonhalmi apátság



Mégis megálltunk, muszáj volt inni



Bob energiavisszacsatol az eredetileg
Habbának félretett kincsekkel



Így készül a repülőhal (vagyis nem egészen, mert az lehet,
hogy tényleg csak Red Bullal működik :))



Igen, ott messze Győr a láthatáron!


Az utolsó kilométerek már nagyon pusztítóak voltak, Győrbe beérve alig vánszorogtunk, majd hamarosan ketté is vált a csapat, miután Bobék előbb hazaértek (miután viszont korábban is indultak vasárnap, így lett kiegyenlített nagyjából a túratáv). Én már nagyon nem voltam jól, a maradék vizemet még Győrben megittam, illetve a kalapom nedvesítésére használtam fel, de azért a kerékpárúton Ménfőcsanakra még sikerült lehajráznom pár biciklist, mielőtt megtértem szülőföldemre. Túl jól nem festhettem, de nagyon nem is érdekelt, gyorsan kipakoltam, teleengedtem a fürdőkádat langyos vízzel, majd ki sem szálltam belőle estig. Másnap már majdnem jól voltunk, habár azért nem múlt el nyomtalanul a három nap és a valamivel több, mint 210 km egyikünk szervezetében sem, már péntek volt, mire úgy gondoltam, hogy sikerült úgy igazán kipihenni magamat (igaz közben azért már dolgoztam is).

Az azért kiderült, hogy bár látszólag nem sok mountain bike-okkal napi 70-80 km, folyamatosan minden nap (főleg hegymenetekkel és hőséggel párosítva) ekkora táv azért ki tudja szívni az embert, illetve ahhoz is túl sok, hogy meg tudjunk nézni rendesen minden helyi nevezetességet, ne csak átrohanjunk rajtuk (vagy el mellettük). A tapasztalatokat összegezzük, a következő túrába pedig beépítjük. Jó lesz! :)