Tóközi Imre

Bakonynána, a vad vágyak vidéke

avagy Habba nélkül nehezen megy

Bakonynána, 2007.10.07.


Mint az tudvalévõ, a Föld nevû bolygón a földtörténeti negyedkorban nem is egy jégkorszak sepert végig, alakította a a bolygó felszínét, az élõvilágot (talán nehéz elképzelni, de ez akkoriban még jóval változatosabb, sokszínûbb volt), viszont mi most maradjunk idõben meg az utolsónál, s ezen belül is térben a Kárpát-medencénél. Samu emléke már kezdett homályosulni, az itt élt emberek már olyanok voltak, mint mi, csak az öltözéküket a legújabb olasz vagy éppen francia divat helyett a funkcionalitás, testszõrzetüket pedig a kényelem alakította, az esztétika és a higiénia tudománya ugyancsak gyerekcipõben járt akkoriban. Nem voltak még igazi istenek sem, csak a mindennapok küzdelme az életben maradásért, a jövõért. Értünk. Néha mondjuk elgondolkozom rajta egy-egy múló pillanatig, hogy mennyire vagyunk jó utódok, mennyit voltunk képesek megõrizni, vagy éppen mit fogunk tudni tovább adni abból, ami miatt egyszer csak az állatból ember lett, pontosabban amitõl ember lett. De miután ez a téma megérne, egyben megérdemelne egy külön regényt, most inkább koncentráljunk Mártára. Márta nem más, mint a mamut. Vagy latinosabban lehetne három „m”-mel is írni (gyengébbek kedvéért: a második a dupla :)), ha az Openoffice  szövegszerkesztõ nem próbálna minduntalan okosabb lenni nálam és nem javítaná át mindjárt magától, a funkció kikapcsolására pedig most lusta vagyok.

Tehát akkor el is jutunk lassan a tökéletes megoldáshoz az õseinket leginkább sújtó problémákra nézve. A mamut egyrészt élelem, rengeteg élelem, ami maga az élet, másrészt az elejtése heroikus küzdelem, összefogásra késztetõ erõ. Igaz, ma is meglennének a magunk képletes mamutjai (az igazaikat egyrészt elvitte a klímaváltozás – azt még nem mi csináltuk -, másrészt felzabáltuk õket mind egy szálig), de valahogy már nem vagyunk azok, akik mindannyian összefognánk ellenük. Márta idejében azonban még más volt a vidék. Habár ez Mártán nem segített, hiszen ettõl függetlenül lazán áttaposott rajta az idõ kereke, és jelenleg a Bakonyi Természettudományi Múzeum  Jégkorszak tárlatának állandó lakója néhány kortársával egyetemben. Miután pedig ez a múzeum Zircen található, amelyrõl köztudott – amellett, hogy Magyarország legmagasabban fekvõ városa -, hogy rendkívül kellemes túraútvonalak húzódnak meg a környezetében, azt hiszem eme hosszúra nyúlt bevezetõ után már adja is magát a magyarázat, hogy miért választottuk úti célunknak.

A 2007-es õsz egyébként is többnyire kellemes, túrázós idõkkel köszöntött ránk, így nem okozott nagy meglepetést ezen a vasárnapon sem a tavaszias napsütés. A szervezés körüli problémák közepette kénytelenek voltunk lemondani Habba, a Térképek Mestere társaságáról (úgy volt, hogy nem érnek vissza idõben az itáliai körútról, de aztán mégis, viszont reggel már lusta volt idõben felöltözni). Igaz, az ezúttal velünk tartó TCs és köztem nem maradt éppen sok hely neki, de talán be tudta volna préselni magát valahogy. :)



Azért még volt köztünk hely Habbának is... :)


Bob pezsgõszínû Seatja bõszen próbálkozott a kilométerek legyõzésével (habár mióta nem Suzukija van, nem keveset juhászodott a vezetési stílusa, de még mindig egy igazi állat, habár ezúttal nem féltem nagyon, csak pár hónap múlva télen, amikor ugye a téli gumija „nem csúszik” - ha nem ültem volna mögötte még néhány éve Budapesten egy esõs késõ õszi napon, amikor szintén emiatt tartotta biztonságosnak a száguldozást – akkor mégis csúszott – még hinni is tudnék neki), így még bõségesen volt hátra a délelõttbõl, mire Zircre értünk. A múzeumot magába fogadó egykori kastélyt mindjárt a fõút mellett viszonylag nehéz eltéveszteni (nekünk is éppen, hogy sikerült :)), de az csak a pénztárnál derült ki, hogy a Jégkorszak kiállítás külön épületben kapott helyet az út másik oldalán, viszont a teljes múzeumi belépõvel megnézhetjük azt is. Ez mondjuk eleinte kicsit lenyúlás szagúnak tûnt, de egyrészt a jegy abszolút nem drága (talán háromszáz forint, ha jól emlékszem), tekintve a jó néhány termet megtöltõ, némi eligazodást segítõ leírással fûszerezett kitömött állatokkal és növényekkel (volt néhány ügyesen összeállított élettér makett is), no meg kõzetekkel (ez utóbbiak csak az igazán fanatikusoknak jelenthetnek izgalmat), másrészt ezután megnézni a jégkorszakos részt még inkább szembetûnõ, hogy nem ez a lehúzás, hanem az. A múzeumban talán egy jó órát tölthettünk, különösen TCs nagy örömére (így talán a vonatkozó képet megtekintve értelmet nyer a vad vágyak kitétel is a címben :)), majd izgalommal teli mentünk mamutot nézni.



TCs bűnös vágyait is kiélhette a vadkannal


A Jégkorszak kiállítás gyakorlatilag egyetlen, nem is túl nagy terembõl áll (az interneten található fényképek ügyes beállítások, jóval nagyobbnak mutatják a teret), amelyben van egy nagy (õ Márta) és egy kis kicsi mamut csontváz, egy barlangi medve, meg még pár csontvázrészlet, a manapság menõnek gondolt, hologramos leírásokkal (a nézõpont változásával változik a nyelv is), ami némi tornára készteti az embert, mert az egész szöveget nem lehet egyetlen nézõpontból végigolvasni, miután keverednek a nyelvek (habár az angollal vegyített magyar nem olyan veszélyes, viszonylag egyszerû nyelvezetet használ, még én is megértettem :)).
 
Mindezen kívül még volt egy terminál, amely olyan izgalmakkal szórakoztatta a nagyérdemût, mint az õsállat puzzle, ami magában nem lenne annyira elvetélt ötlet, de eléggé látszott rajta, hogy gyerekeknek találták ki, viszont azok meg nem érték fel, csak ha egy felnõtt felemelte õket. Ki volt ez találva na. Egyszóval csalódás volt, talán még 10 percet is lehettünk benn, viszont a rendes múzeumot tudom ajánlani, az nem volt rossz.

Miután már José Luis Torrente is jól tudta, hogy „kell a kalória”, s kik vagyunk mi, hogy megkérdõjelezzük eme „kemény vagyok, spanyol vagyok, egy kibaszott gyilkológép vagyok” híresség szent tanait, kulturális éhségünk elverése után nekiláttunk az anyagi síkon alakot öltött sütik megtekintésének is a közeli cukrászdában. Mondjuk túra elõtt ez annyira nem ajánlott, különösen, ha az ember azt sem tudja igazán, hogy hova fog menni... :)

Az idõt sikerült rendesen elverni, már delelõn járt a nap, mire nekivágtunk Bakonynána kihívását teljesíteni erdei útvesztõkkel, mini vízeséssel és a Halálpók barlangjának meghódításával.  A települést Zircrõl dél fele indulva közelítettük meg, s miután a kis falucska elõtt több ízben is feltûnt a térkép szerint követendõ jelzés (no persze miután a vidékrõl térképei csak Habbának vannak, én pedig elfelejtettem nyomtani magunknak a netrõl, csak a telefonban elmentett térképrészlet állt rendelkezésemre, amely minden volt, csak informatív nem, különösen, hogy egy kb. 5 soros leírás próbálta kiegészíteni, szintén a mobilon tárolva), a faluba beérve pedig egyáltalán nem láttunk ilyet, rögvest adta magát a lehetõség, hogy a rövidke leírás szerint a települést déli irányban elhagyva a jelzésnél balra bemegyünk az útról az erdõbe. No, mi nem voltunk restek, el is indultunk, viszont miután egyik jelzés sem tûnt annyira bizalomgerjesztõnek immár testközelségbõl megtekintve (nem voltak éppen szimpatikusak a követendõ irányok), sétáltunk vagy két kilométert egy olyan elágazásig, ahol már kezdtünk biztosak lenni abban, hogy nekünk abszolút nem kellene ott lennünk. Nem mondom, jól szórakoztunk, de vízesés és Halálpók nélkül mit sem ér egy ilyen túra. Adta magát mindjárt a telefonos segítség, így aztán a Golgotai vasárnapi tespedését megzavarva igyekeztünk megtudni a problémánk gyökerét. Némi egyeztetést követõen persze kiderült, hogy jól sejtettük, abszolút nem járunk jó helyen, hiszen gyakorlatilag ahol megálltunk a kocsival, onnan nyílt egy kis vacak betonút, amelyen elindulva talán 50 méterre már látható is volt a jelzés, ahol valóban be kell menni az erdõbe. Egyszóval egészen ügyesen mentünk plusz négy kilométert, amit nem mindenki fogott fel úgy, hogy de jó, legalább kicsit többet sétálhattunk ezen a csodálatos napon a természetben, hanem éles kritikák illették a túraszervezõt, aki jobb híján én voltam. Nem, mintha ettõl nem tudtam volna késõbb aludni... :)



Megérkeztünk vala



Fénybenjárók



Itt kellett volna mindjárt balra menni :)



Nem derült ki pontosan, hogy TCs reneszánsz festőművésznek
képzeli magát, vagy csak a nap elől akarja megvédeni
a koponyáját, mint egykor tette azt Vietnámban...



Nem akarok Pirossal egy képre kerülni!



He-he, most próbáld belehúzni a fejedbe, kisköcsög! :)



Ősdzsungel



Na, most már megtalálhatnád a rendes utat (lázadás tört ki)


Az egy igaz útvonalat elérve már simán ment minden, mint a karikacsapás, habár még erre sem lenne lehetetlen eltévedni (nem sokkal az erdõbe való betérést követõen még furfangosan lehet kerülgetni néhány erdei házikót, de ha azt megjegyezzük, hogy a rétre már nem kell kimenni, akkor nem lesz gond :)), de most már nem volt szerencsénk ilyen malõrhöz. A hangulat kezdett egészen jó lenni, mintha csak Bakacsinerdõben sétáltunk volna a Gyûrûk Urában (ahol ugyan nem volt mindig emelkedett a hangulat, de ettõl az apróságtól most talán tekintsünk el :)). Mindezen életérzést nagyban segítette a tájék is, amely az õsz közepe dacára is szinte teljes pompájában fogadott bennünket, sõt, még egy igazi entet is megmászhattunk egy ízben.



Mindig ezek a halál hídjai



Melyik is a kedvenc színünk?



Nem éppen halálpotok, de pataknak elég helyre



Őserdei őscsapdák őslúzereknek



Még megvan a jel



Legalábbis az előbb még megvolt :)



TCs, ne ugorj! :)



Még szép zöld volt minden a kék ég alatt


Ugyan eleinte tartottunk tõle, hogy a szép idõ és a vasárnap miatt nem kevesen leszünk az erdõben, de alig találkoztunk kezdetben emberekkel, azonban az erdõ közepén lévõ pihenõhelyen nagyjából olyan élet folyt, mint Nagy Ferõ Nyolc óra munka címû dalában („...ott van a nagy élet”), miután jó néhány család dekkolt ott az üvöltözõ, fel, s alá rohangászó kölykeikkel, bográcsozva. Nekünk éppen csak maradt egy kicsi hely az egyik padon. Miután jól tudtuk, hogy a megpróbáltatásaink még csak most kezdõdnek igazán, ezért pihentünk vagy negyed órát, mielõtt nekiindultunk a nagyon vadonnak, habár a harsány gyerekzsivaj is eléggé ösztönzõ tényezõnek bizonyult (gondolom a saját nyivákolását sem fogom sokkal jobban tolerálni majd egyszer, de jól tudjuk, hogy az élet nem habos torta, ellenben folyamatos küzdelem :)).



Nagyon vadon



Csapda csapda hátán - ismét egy botlófa



Mindig keresztbe tesz az erdő



Fába szorult Piros



Entek lehetnek a közelben, csak óvatosan!



TCs meg is találta az entfarmot



Entmászás



Óvatosan, fáj neki :)



Majdnem a világ ura


A kis patak folyását követve a Gaja-szurdokban pár perc alatt elértünk a vízeséshez, ami a Római-fürdő egyébként. Nos, ez a „vízesés” egy kiadós felhõszakadás, esetleg egy komolyabb tavaszi olvadást követõen talán valóban hasonlít némi zubogóra, itt viszont csak néhány szikladarab között csobogott át vidáman a víz, igaz, valóban a megszokottnál azért némileg komolyabb eséssel. Miután kilelkendeztük magunkat (no nem tartott sokáig, különösen, hogy még itt is több volt a gyerek a kelleténél), úgy döntöttünk, hogy talán majd a barlang visszahozza az életkedvünket. Akkor talán másszuk is meg.



Erdei csemege



"Sátán!"



Ima utáni erdei ebéd


A barlanghoz a patak túloldaláról (miután nem volt benne túl sok víz, a sziklákon egyensúlyozva gyakorlatilag száraz lábbal át lehetett rajta kelni) egy meredek, ámde legalább meglehetõsen szûk ösvény vezetett fel, amely aztán egy idõ után kettévált, és az egyik rész a barlanghoz vezetett, a másik pedig felett el, a gerincre. Természetesen mondanom sem kell, hogy mi a járatlan utat választottuk, amit viszonylag hamar majdnem meg is bántunk, miután egy borzasztóan keskeny, csúszós sziklapárkányon kellett lemászni kézzel-lábbal kapaszkodva, miközben alattunk 6-8 méteres mélységben a sziklákkal gazdagon megszórt medrû patak nem sok jót ígért a tériszonyban szenvedõknek. Szerencsére, nem volt közöttünk olyan, aki titkolni próbálta volna ezen születési hiányosságát. :)

Néhány perc küszködést követõen leértünk a barlang elõtti sziklapárkányra (mondjuk ez sem volt életbiztosítás, miután négyen éppen csak elfértünk rajta, és némileg lejtett is a mélység felé), ahol aztán halált megvetõ bátorsággal Bob, aki ugye hagyományosan úgy köp, mint egy lány, elindult Pirossal karöltve barlangfelfedezõ körútra. Némi tétovázást követõen – már ismerjük jól – TCs-vel utána indultunk volna, azonban ekkor velõtrázó sikolyok közepette a némileg arachnofóbiás Bob és Bobek (õ valószínûleg alapból nem volt az, de férje kisugárzása megtette nála is a hatását :)) megállíthatatlan gyorsvonatként robogott kifele a napfényre, a párkányon éppen csak megállva, majdnem lesodorva onnan bennünket is. Kérdéseinkre szörnyû rémmesébe kezdtek a barlangot uraló Óriási Halálpókról, amely kis híján elejtette mindkettõjüket...

Némi szkepticizmussal karöltve mi is megtekintettük azt az aprócska kis nyolclábú állatkát, amely békésen várta a kisebb méretû legyeket a hálójába... Kicsit olyan volt a helyzet, mint a Gyaloggaloppban, mikor nem volt egészen egyértelmû, hogy a nyúl elõtt, vagy az mögött van-e a szörny, aztán kiderül, hogy az aprócska nyuszi az. Aminek persze „ekkora fogai vannak” és „ha meghág, nem lesz ekkora pofánk”, most azonban mégis csak nagy nehézségek árán hittük el Bob meséjét, aki idõközben minden bizonnyal félrevonul gatyát cserélni (miután jól berittyentett :)), ha az erre egyetlen alkalmas hely éppen nem a barlang sötét homálya jelenti az egyetlen alkalmas helyet. Azonban, mint már tudjuk, ott a Halálpók várta áldozatát... :)



Mindig ezek a hidak...



Itt még csendes patak



Átkelés - háttérben a Dr. Zsivajgók



A patakunk völgye - ez már majdnem a Római-fürdő



Ne mondd, hogy soha nem viszlek sehova...



Ess víz, ess - de nem nagyon akart...



Oda fel



TCs nekivág



Sziklaszem



Úttalan utakon



Ne nézz le! :)



Cliffhanger



Itt a Piros, hol a Piros?



A nem éppen tágas sziklapárkány



A Halálpók barlangja



Bob menten berittyentett



Túléltük


Miután a barlangot így csak részben fedeztük fel (mellesleg nem is volt sokkal nagyobb egyébként sem), nekiálltunk megtalálni a levezetõ utat, amely egy kis szurdok formájában rémisztgetett bennünket. Hamarosan kiderült, hogy abban legfeljebb a testének kiterjedése miatt embernek semmiképpen sem nevezhetõ Bob fér el úgy, hogy közben mozogni is tud, azonban vagy két méter után õ is feladta (beszorult) és húzhattuk vissza, így jobb híján kénytelenek voltunk az idefele nem különösebben megkedvelt sziklappárkányt igénybe venni a visszaútra is. Némi küszködéssel azért megoldottuk ezt a problémát is, habár néhány évet azért lehet, hogy öregedtünk közben (ugyanis a pillanatok öregítenek, nem az évek :)).

Ezen megpróbáltatásokat követõen visszatértünk a továbbra is lelkesen zsivajgó tömeggel teli tisztásra (én az erdõben a csendet szeretem, ezért megyünk többnyire olyan helyre, ahol kevés az emberszerû lény), majd némi megbeszélést követõen kitaláltuk, hogy mégse menjünk vissza arra amerre jöttünk, hanem válasszuk a másik utat. Ez mondjuk csak eleinte bizonyult jó döntésnek, mert nagyjából egy kilométer után a földes, majd kis idõ múlva murvás erdei út átváltozott aszfaltozottá, amin nem annyira szeretünk erdei sétát tenni, mellesleg kicsit sokallottuk az út elején jól látható tiltó tábla ellenére körülöttünk száguldozó autók számát is (mondanom sem kell, hogy a partizó csapat jó része autókkal érkezett a helyszínre megzavarni az erdõ nyugalmát, nem pedig egy kiadós sétát követõen), de azért teljesen nem sikerült lelombozni bennünket. TCs eléggé vissza akarhatott már érni a kocsihoz, mert hamar az élre állt, de aztán a falutól nem messze azért megvárt bennünket egy kis hídnál.



Kiút



Az ég helyén lévő atomvillanás optikai csalódás csupán



Itt már a szél is fújt kicsit. Igen, a napszél is...



Vadállat



Nincs már olyan messze



Na, még egy kanyar



Itt a vége, fuss el véle - bár  már nem
nagyon akartak futni sehova :)


Mondjuk a tervezett 8-9 km helyett némi kezdeti botladozással kiegészítve sikerült 12-13 km-t lenyomni kellemes szintkülönbségekkel, de azért nem lehetett teljesen elvenni újdonsült túrázónk kedvét, mert még több téli túrára is elkísért bennünket a késõbbiekben.

Bakonynána egyébiránt javasolt túraútvonal mindenkinek, kellemesen lesétálható néhány óra alatt, ha nem üvöltöznek a tisztáson, talán még egy kis békés szalonnasütésnek is van helye a természet kebelén, illetõleg ha már úgyis ott vagyunk a környéken, javasolt megtekinteni a Természettudományi Múzeumot is, azonban a tudtommal szintén állandó kiállításnak tervezett Jégkorszak részlegtõl ne várjunk túl sokat, hogy ne kelljen aztán csalódnunk.