Tóközi Imre

A Balaton körül hanyatt-homlok

avagy az egyiknek (majdnem) sikerült, a másiknak nem

Balatonkerülés biciklivel 2008.08.17-én


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... na nem egy kurta farkú kismalac (habár egy pillanatra talán még ő is feltűnik a mai mesénkben néhány testvérével), hanem egy lyuk. A lyukak szerepe a világegyetemben többnyire az, hogy az anyag megtöltse őket. Bizonyos lyukak létét (amelyeknek állítólag semennyi anyag nem elég, s ezzel bizonyos hasonlatosságot mutatnak egy kis kék bolygó nőegyedeinek nagy részéhez) még a bizonytalanság homálya fedi, azonban a mi lyukunk nem ezek közül való, éppenséggel még csak nem is fekete. Mi több, ami azt illeti nem is igazi lyuk, inkább csak amolyan gödörnek mondhatnám, habár azok között a nagyobbak közül való. Sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor a mamutok és a barlangi medvék populációi jócskán veszítettek már lendületükből, s az esetleg erre tévedt néhány neander-völgyi horda is múló emlék volt csupán, a szóban forgó gödör lassan feltöltődött vízzel, s azóta is kisebb nagyobb patakok, erek táplálják a folyó mellett, amelyben Tutajos első harcsáját fogta valamikor az általános iskolai kötelező olvasmányban, s Matula bácsi a düledezett nádgunyhója (az olvasottabbak talán nem ütköznek meg a kunyhó helyett a gunyhó szón visszaemlékezve Fekete István soraira) előtt ülve füstölte el a tartalmas életet maguk mögött tudók egyszerű, ám annál bölcsebb gondolatait az életről, a világmindenségről meg mindenről Douglas Adams megnyilatkozása előtt néhány évtizeddel. Miután így megszületett a Balaton, s időközben feltalálták a kereket, majd földtörténeti léptékkel nézve nem sokkal később a biciklit is, minden akadály elhárult az elől, hogy valaki feneketlen nagy jókedvében éppen biciklivel akarja megkerülni (nem utolsó sorban kellemesebben is néz így ki a táj, hogy a ragyogó kék ég a kesze-kusza, vidáman bodorodó-pöndörödő bárányfelhőkkel játszadozik a víztükrön, amelyet csak néha tör meg egy halivadékra lecsapó vízimadár, elsuhanó vitorlás, vagy éppen egy foszladozó téli emlék korcsolyával a lábán).

A kerülés maga egyébként ősi tevékenység (nem összetévesztendő a kerítéssel, habár feltehetőleg szintén a történelem előtti időkből származik ez a szó is), így megrögzött hagyománytisztelők sem találhatnak kivetnivalót benne, hogy Habbával, akiről ugye néhány hete már kiderült, hogy mellékállásban nem más, mint a Hochtor kőkemény réme (ugyanakkor lehetne a korábbi kalandok alapján a Kárpátok ostora is, de ez a címet már lefoglalták anno a Szellemirtók 2-ben), nem telt sok időbe kitalálni, hogy férfiúi erényeinket újabb kihívás elé állítsuk, meg egyébként is kb. 200 km két keréken nekünk fél fogunkra sem elég. Habba fél lábának viszont tulajdonképpen nagyon is elég volt, ami azt illeti, de most ne rohanjunk ennyire előre az időben, hiszen majdnem nem is mentünk sehova egy aprócska malőr kapcsán.

Ez utóbbi egy aprócska balesetet jelent, amelynek szenvedő alanya lettem egy bemelegítő 40 km-es túrán a kitűzött időpont előtt néhány nappal, mikor is már a hazafele vezető bicikliúton immár az este sötétjében az én alaposan kivilágított hátasomat (valójában nyergesemet) simán nem vette észre egy szembe tekerő tizenéves suhanc (akinek mondanom sem kell, nem volt lámpája) és ügyesen nekem jött szemből. Ha valaki már próbált falnak kerekezni (természetesen csukott szemmel, nem számítva arra, hogy ott fal is lehet), az nagyjából át tudja érezni, hogy milyen volt nulla idő alatt megállni és eldőlni, mint egy zsák, de az élénkebb képzelőerővel rendelkezők is bátran próbálkozhatnak. Az ellenbiciklis jobban megijedt, mintha első haragomban tényleg megvertem volna, ami egyébként kósza – úgysem teszem meg, pedig jó érzés lenne - gondolatként átfutott az agyamon miközben felpattantam én is, szóval elég volt neki elmagyarázni, hogy nem szeretnék még egyszer találkozni vele lámpa nélkül, majd el is húzott, én pedig nekiláttam összerakni a biciklimet (leesett a lánc) az időközben odaérkező két segítőkész biciklis ifjonc lámpáinak fényében. Ekkor derült ki, hogy a kezem több helyen vérzik (nem volt vészes egyik sem, csak a bőr jött le pár négyzetcentiméteren), illetve mintha a csuklóim is sajognának kicsit, valamint a nyakamat is meghúztam cseppet, de ami nem öl meg az keményít alapon hazatekertem, megfürödtem, ágynak dőltem. Hajnalban persze arra ébredtem, hogy a kezeim rettenetesen fájnak, a nyakammal pedig nem olyan kényelmes a fekvés, így szokatlanul korán kelve reggelizni indultam, de miután a hűtőajtót is alig bírtam kinyitni, úgy döntöttem, hogy ami nem öl meg az tényleg keményít ugyan, de ha valami kemény nem öl meg elsőre az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez nem is fog bekövetkezni a későbbiekben, illetve gondolva a néhány hét múlva esedékes montenegrói hegymászásra, a baleseti meglátogatása mellett döntöttem.

Pár órával később aztán a kezeim alapos csavargatása, nyomkodása után a doki úgy döntött, hogy olyan magas nem lehet a fájdalomküszöböm, hogy ne ordítsak, mint a fába szorult féreg a mutatványa közben, ezért el biztosan nem tört semmim (azért ebben előtte is bíztam), ellenben a zúzódás miatt egy ideig még biztosan nem lesz jó nekem, szóval ha béna voltam, akkor most legyek kemény és tűrjek. Bízva a sok ezer éves múltra visszatekintő orvostudományban, este mindjárt bicikliztünk is Ghomby mesterrel 28 km-t, hogy kiderüljön tényleg jó lesz-e minden három nap múlva, s mivel minden rendben lévőnek látszott (a csuklóm csak egy bizonyos szögben hajlítva fájt, igaz akkor nem kicsit), ezért zöld utat kapott végül a Balaton.

Az eredeti terveknek megfelelően Habba autójába préseltük be a két biciklit (csak az első kerekeket kellett levenni és a hátsó üléseket lehajtani), azonban ugyanezen tervekkel szöges ellentétben jóval később indulva reggel hat helyett csupán nyolckor tudtunk elkezdeni tekerni Balatonfüred kiindulási ponttal, hátunkban a nappal Keszthely fele. Miután 5 perc tekerés után mindjárt meg is álltunk kávézni és levegőt vételezni a lapos gumijaimba az első benzinkúton, gyors számvetés alapján este kilencre saccoltuk a visszatérésünket. Ekkor még bőségesen szolgáltatott energiát az útközben Zircen vételezett csoki és az otthonról hozott reggeli, így jó ütemben haladtunk volna (nagyjából 20 km/h-s átlaggal számoltunk, ami erőlködés nélkül tartható lett volna egész napon át, plusz 1-2 óra pihenő), ha a bicikliút nem olyan, amilyen (habár Füred még a jobbak közé tartozott e téren).



Egy Skodába minden befér :)



Füred felé félúton a 82-esen



Ezen a napon én voltam az öszvér, majdnem
minden hozzám került


Először is a Balaton körüli befejezett kerékpárút csupán egy szép fikció, vagyis inkább nevezzük legendának, miután a tó környéki települések büszkén hirdetik, hogy már tényleg kész van. Az még hagyján, hogy sok helyen egyszerűen nincs is külön bicikliút, de még csak sáv sem, hanem egyszerűen egy kevésbé forgalmas sima útra teszik ki a táblát, különösen azért, mert ezeken az utakon tényleg lehet is normálisan kerekezni, ellentétben a sok helyen széttöredezett, jórészt a környező fák gyökereitől alaposan felpúposodott, illetőleg gyakran teljesen érthetetlen okból elhelyezett hajtűkanyarokkal tarkított dedikált úton, amelyet ráadásul ellepnek a süket hétvégi biciklisek (akik persze egymás mellett haladnak, hogy ne lehessen kielőzni őket, a csengőre pedig nem reagálnak), a településeken pedig (nem zavartatva magukat, hogy nem egy helyen a kerékpárúttal párhuzamosan futó, méter széles fűsávval leválasztott gyalogjárda is van) a gyalogosok tömegei, akik szintén viszonylag kis százalékban képesek érdemben reagálni a csengőre, vagy a tiszteletteljes kérésre, hogy adjanak már egy kis helyet maguk mellett (egyszóval főidényben egész napos túra csak erős idegzetűeknek ajánlott jó szívvel, de aki csak pár órás kerekezésre vágyik, ahol nem számít az idő, az nyugodtan nekivághat).



Már majdnem mentünk egy kilométert, de azért
már kemények vagyunk, ugye? :)



Na akkor pörgessük fel!



Irány Tihany!



Végre megláttuk a vizet is



A kék szalag azért jött néha közelebb is



Egy majdnem teljesen jó szakasz



Húzzunk bele, a konkurencia is résen van :)


Azt még azért tegyük hozzá, hogy maga a Balaton körüli bicikliút táblák is érdekes elképzelés alapján vannak kihelyezve, mert helyenként véletlenül sem derül ki, hogy vajon merre is kell tovább menni. Emiatt Szigliget környékén például pár km-t a 71-es főúton voltunk kénytelenek lenyomni, mert egyszerűen nem találtuk a folytatást, pedig biztosan volt, mert egyszer csak az egyik keresztúton megtaláltuk mindkét irányban; a jelekből ítélve feltehetőleg a Badacsonyt (már ugye a hegyet) megkerülve tért meg hű követőihez.

Az ilyen apró malőröktől eltekintve azonban kellemesen beszélgetve faltuk a kilométereket, néha megálltunk egyet inni, a szebb részeken tájat nézni, majd miután összefutottunk Habba egyik munkatársával (szintén biciklitúrán volt, csak a velünk szemben haladt a társaival) és tapasztalatokat cseréltünk, Szepezden (régi nyári emlékképek közepette) megtekertük az első nem annyira rendes emelkedőt (ahol Habba átment Bobba és úgy tolta fel a biciklijét), majd utána kicsivel a lelkünket is kiráztuk a Szepezd és Révfülöp közötti minősíthetetlen, minden eddiginél durvább szakaszon (leírhatatlan, beszéljenek helyettem a fotók).




Kicsit leromlott az útminőség, de legalább
még tábla volt, hogy merre kellene menni



Helyenként (nem is túl ritkán) kritikán aluli
volt a bicikliút



Mindjárt teljesen a víz mellett, fényárban úszva -
lassan megkereshetnénk a naptejet is



Itt kérem alázás következik, mindenkit lehagyunk!



Kicsit túlzsúfolt



Bakker, most előzzük le őket megint?
(ők nem rontották el az egyik elágazást :))



Na, ez is megvolt



Az ott nem a Badacsony a távolban?


Valamivel később egy nem is olyan rossz részen, miután nagy nehezen kétszer is kielőztünk egy elég vegyes (gyerektől kezdve a nagyszülőkig mindenféle korosztály képviseltette magát), talán húsz fős társaságot (másodszor azért kellett, mert megint nem volt kitáblázva a bicikliút és rossz fele fordultunk egy helyen amikor balra vagy jobbra lehetett már csak menni), egy durva „S”-kanyar után néhány méterrel valami idióta által az út kellős közepére kihelyezett vas oszlop késztetett bennünket bennünket gyors kormánymozdulatra. Az éppen elől haladó Habba jól reagált, én viszont aki tőle csak késve láttam meg az akadályt, már nem tudtam időben kerülni és a kormány széle beleakadt, az emiatt derékszögben elforduló első kerék pedig borítékolta az egy héten belüli második kiadós zakózásomat. Ezúttal kicsit feldobta a dolgot, hogy valaki nem mellém, hanem rám esett, mert a mögöttem jövő, nemrégiben kielőzött tag már nem tudott megállni és rajtam landolt biciklistől. Szerencsére az idegeivel neki sem volt baj, nem sérült meg senki (a deréktáskámban lévő kulacson látható mély karcolások azért megmutatták, hogy akár rosszabbul is járhattam volna, de így elkerültem az újabb bőrfolytonossági hiányt). Miután jót derültünk az izgalomra, megettünk egy szendvicset, leöblítettük az utolsó víztartalékainkkal (ivókút alig néhány található, így nem árt vételezni az összes lehetőségnél, mert nagyon tud fogyni - mi nagyjából hat litert ittunk meg per fő a nap során és este szomjasan értem így is haza), majd folytattuk az utat az első pihenőhely, Keszthely fele (nagyjából 70 km-nél), ahova végül is (negyed kettő körül sikerült befutni nagyjából hetven kilométer után, miután áthaladtunk Vonyarcvashegyen, ahol azért megbeszéltük, hogy ki mikor és mit veszített el :)).



Már majdnem haladtunk valamennyit...



A hegyben jók voltunk



De Keszthely még mindig atom messze volt



Újra bicikliút nélkül



Átvágunk rajt?



Szigliget - lassan összejön a teljes Liliomfi
stábja a helyszínekkel együtt :)



Csüngő hasú malacok helyett marhákok a statiszták



Habba Szellemkutya-imitátorként keresi a helyes utat



Menjünk be Szigligetre, az jó lesz!



A tájjal mondjuk nem volt baj



Újabb kellemes útszakasz



A hegy is közelebb jött időközben



Az embernek kedve lenne átrohanni az egészen



A mező illatát sajnos nem adja vissza a kép



Itt nem kukoricáztak! (tényleg nem :))



Nincs már olyan messze...



A számtalan, látszólag életveszélyes fahíd közül az egyik


Itt összefutottunk Habba egy kolléganőjével, illetve egy Petrával is, ahol békés családi körben Habba nem evett palacsintát, én viszont igen (habár nem volt különösebben finom a lekvár amit töltöttek bele), így ez lehet az első láncszem a későbbi történések előzményeinek sorában. Pontosabban a második, mert a Golgotai egy kis emelkedőn kb. egy teljes méteren tolt felfele kéretlenül, hogy később tudjon rá hivatkozni, nekem csakis ezért sikerülhetett a kerülés.

Keszthelyen egyébként Habba már mutatta a fáradság bizonyos jeleit, miután azonban még hátra volt az út kétharmada, nem nagyon értünk rá ilyesmivel foglalkozni. Jó fél óra láblógatás után továbbindultunk, s friss lendülettel át is térünk a déli oldalra hamarosan, villámként átcikázva az egyébként ránézésre kellemesen tiszta vizű Zala folyó felett.



Nem unalmas még Habba hátát bámulni? :)



Szerencsére a tájból is látszik valami, ha
egy cseppet lemaradok...



Keszthely a láthatáron?



Nem, még az van vagy 10 km



Gyilkos vasoszlop a kanyar után, értelmetlen léttel
(viszont a vasazó kisebbségiek biztosan
nem bicikliznek, mert már régen
felfedezték és levágták volna)



Esés utáni pihenő



Most aztán már tényleg nincs megállás Keszthelyig!



Most akkor mivan? Itt már Fonyódot hírdeti a tábla...



De azért még jó helyen voltunk



Keszthelyre beérve mindjárt bele is botlottunk Habba egyik
kolléganőjébe. Azt hiszem elég ha ennyi
memorandum marad a jövő számára :)



Palacsintázzunk akkor egyet



Mosolygós útbaindító bizottság


A déli szakasz első pár kilométerén jó lehetett haladni, azonban Balatonberényről gyakorlatilag folyamatosan beépült a part, így innen a jóemberek gyakori kerülgetésével lehet számolni, majd Máriafürdőnél a gyirmótiak lábának meghalása is előfordulhat. Ez akkor derült ki, amikor egyszer hátratekintve az eddig jó tempóban haladó Habba a távolban tekert nem túl kellemes ábrázattal. Miután rövid pihenő mellett döntöttünk (ezt útitársam szó szerint értette, mert amíg én nyújtottam kicsit, ő hullát mímelve fetrengett az árokparton), majd miután annyira sikerült bele lelket verni jó negyed óra múltán, hogy legalább egy kicsit üljünk vissza, néhány utcát haladva találtunk egy kellemes kis pizzériát, ahol úgy döntöttünk, hogy megállunk ebédelni és bízunk benne, hogy az elhalt láb esetleg újból öntudatára ébred.



Folytassuk akkor rendületlenül, még az út 2/3-a hátra van



Újabb halálfélemet indukáló híd



De legalább a táj ismét kegyes arcát mutatta felénk



A végtelenbe és tovább! :)



Csodás bárányfelhők bodorodnak a ragyogó kék égen



Néha a nap is elbújik szégyenében



Közeledik a Zala



Szép tiszta folyó, öröm ilyet is látni a Rába után



Mást is megigézhetett a látvány


Lassan fény derült arra a sötét titokra is, hogy Habba nem bénaságból nem tud jönni, mert még nem fáradt el, de a combja valamiért nem nagyon akar neki engedelmeskedni (valami olyasmi helyzet állt elő, mint Bobbal egy évvel korábban a Fertő-kerülés közben némi szembe széllel való küszködés után), azonban még ekkor bíztunk a szebb jövőben, hogy a mindent lebíró isteni akarat (páratlan napokon én vagyok Mózes, Habba pedig Isten) ismételten uralma alá tudja hajtani az elvadult végtagokat. Mindehhez némi segítséget nyújtott egy meglepően kedves és mosolygós pincérlányka (nem gyakran fut bele az ember, hogy szőrösen, izzadtan is örülnek neki és lesik minden szavát, pedig én látom a lelkem (páros napon írom ezt :)), még csak tudatunk legmélyén sem bukkanhattunk volna olyan bűnös gondolatra, amelyet az otthon maradott nőneműek homlokukat ráncolva fogadhatnának. Talán néhány évvel ezelőtt igen, de most véletlenül sem.

Az első látásra különös brassóim végül meglepően finomnak bizonyult, s a társaságomban tartózkodó gyirmóti is lenyomta rántott húsát, majd a fagyis pult felé tekintgettünk. Itt azért rossz ómen volt, hogy Habba addig sem volt képes elmenni, hanem csak bediktálta a kívánságait.

Miután azonban az idő ugyancsak szorított bennünket – már négy óra is jócskán elmúlt – vidám búcsút követően ismét nyeregbe pattantunk. Az mondjuk az első méterek után kiderült, hogy ketten biztosan nem fogunk aznap körbetekerni, mert ehhez csak két használható lábunk maradt, így gyors számvetést követően a Golgotai a következő vasútállomáson megkísérelte őrületbe kergetni különféle úti terveivel a jegyárus hölgyet, de az végül kitartott és talált neki egy vonatot, amellyel elmehet Siófokig, onnan pedig az utolsó hajóval Füredre, így fél 10 körül már az autónál lehet.



Habba: "egy kicsit elfáradtam"



Most, most elmondja miért tekertünk...



Habba azonban nem mond semmit, nagyon nincs jól



Neki már minden mindegy, akár fűszálat
is dughatunk az orrába :)



Még, hogy a fű árt az embernek! Igaz, úgy néz ki a képen,
mint egy rossz buzi, de a tények makacs dolgok:
Habba életre kelt! :)



Még az első feleséget is vissza tudta hívni



Az orvos rántott hús-kezelést javasolt



Sokkal jobb íze volt, mint ahogy kinéz



A hölgynek nem ismerjük az ízét, de szeretnénk minden nap
legalább egyszer ilyen kedves mosollyal találkozni,
valahogy jobb lesz tőle a világ



Itt ettünk



Habba számára elrendeltetett a túra befejezése,
már csak egy állomásra volt szükségünk



Ööö... ez itt még nem az, ugye?



Bicikliparkoló az állomáson



Régi idők utascsarnoka



Akkor sok szerencsét, én vonattal folytatom!


Bizonyos biológiai szükségszerűségből kifolyólag még beültünk egy kávézóba az állomás mellett, majd nem sokkal hat előtt „A” és „B” csapatra osztva magunkat én balra el, Habba pedig tovább várt a nemsokára befutó vonatára.

A nem tervezett, de szükségszerű pihenőktől szárnyakat kapva olyan tempót tudtam diktálni magamnak, hogy még én is meglepődtem rajta, s már új terveket szövögettem, hogy talán nyolc után nem sokkal Siófokon lehetek, s így talán marad még közel egy órám a nyugati part dzsungelén áthaladva elérni a már kivilágított északit, de természetesen túlzottan is ideális körülményeket feltételeztem a bicikliúttal kapcsolatosan, mert elég hamar megtelt ismét a már fent vázolt népcsoportokkal, akik miatt alig lehetett előre vergődni, sőt, Lellén még egy jó darabon le is kellett szállnom, annyira ellepték a várost a mindenféle gyalogosok, akik csak mentek előre az orruk után, a világ többi részét tökéletesen kizárva a tudatukból. Úgy látszik az életösztön lassan teljesen kiveszik az emberiség nagyobbik részéből...

Azért voltak jobb részek is, néhol pedig az út levitt egészen a partra, hogy kitűnő kilátással feledtesse korábbi (és eljövendő) bosszantásait. Egy-egy helyen muszáj volt megállni, kicsit körülnézni, fényképezni, letolni egy banánt, esetleg inni egy korty vizet, majd újult erővel tekerni tovább rendületlenül.



Hány "j"-vel írják, hogy Siófok?



Ritka kincs szakasz: üres a pálya



Nekünk a Balaton a Riviéra



Az Öreg vigyázza utunkat



Indul a komp Fonyódról



Itt még lehetett haladni



Itt viszont már egyre kevésbé



Végre megint egy kis zöld - a déli part szinte
teljesen beépült, ez itt üdítő színfolt



Baljós árnyak



Aztán a nap új erőre kapott



Balatonlelle, Balaton körüli bicikliút - gondolom
több kommentár nem kell a képhez...



A biciklistákra egész iparág épült: virágbolt
és zöldséges az út mentén



Itt már nem nagyon lehet bízni a mesében,
ez bizony a közelgő alkony előhírnöke


Balatonszárszón még majdnem világosban sikerült átrobogni, de a bajszos emlékművét nem fedeztem fel sehol (ha van neki egyáltalán), Szántódra viszont már gyakorlatilag csak félhomályban sikerült befutni negyed kilenc fele. Itt azért átszaladt a fejemen, hogy átkompozom, mert lassan nem lesz értelme folytatni az utat, de akkor még valahogy nem akaródzott feladni mégsem, valami hajtott tovább, hogy meg tudom csinálni, holott belül tudtam, hogy sötétben esélyem sincs, ha nem látok semmit (a villogómat kiegészítő elemes lámpa néhány ökölnyi felületen volt képes megvilágítani az utat néhány méterrel előttem, így csak lépésben haladva sosem értem volna el Füredet, márpedig másnap reggel mindketten mentünk dolgozni).

Zamárdin már gyakorlatilag teljesen sötét volt, s a Siófokra átvezető rossz minőségű, kavicsos, gödrökkel sűrűn tarkított, s csak gyéren megvilágított bicikliút tovább erősítette azt a bizonyos belső érzést, hogy ezúttal ez valóban nem fog menni. Siófokon aztán kilenc körül már a bicikliút táblákat sem nagyon láttam (talán mert nem voltak, vagy éppen túl sötét volt hozzá), s a főúttal párhuzamos mellékutakon maradva abból is kaptam némi ízelítőt néhány kiégett utcai lámpa jóvoltából, hogy mire számítsak a településen kívül. Rövid tépelődés után el is döntöttem a kérdést és felhívtam Habbát, aki éppen akkor szállt partra, s megrendeltem a taxit a siófoki McDonald's-hoz, amelyet nem lehet eltéveszteni sötétben sem (ha továbbmegyek és a bicikliúton valahol döntök úgy, hogy nem lehet tovább menni, vagy megtalál, vagy nem, így azért több esély volt rá), bár azt még nekem is meg kellett találnom (jó néhány éve nem jártam arra), de Fortuna e problémakörben mellém szegődött, s húsz percen belül már ott is voltam a teraszon. A km számláló ekkor 155-öt mutatott, szóval durván még 45-50 km lehetett hátra (azt hiszem hivatalosan 203 km a teljes kör a kijelölt útvonalon, de ugye azt többször is elhagytuk, így fogalmam sincs, hogy pontosan mennyit mentünk volna, de majd legközelebb kiderül), ami normál esetben két-három óra között van valahol időben, sötétben viszont már erősen hajnalodott volna és gondolni kellett a másnapi munkára is.



De még van legalább fél óránk, használjuk ki bátran



Mondjuk egy utolsó fotóra :)



Ennél közelebb nem jutottunk a vízhez, pedig a
túra tervezésekor még fürödni is akartunk



Kellemes vízpart, szinte leheveredne az ember kicsit



Szóval akkor arról jöttünk



És ott szemben is jártunk már ma



A nap nem cicózik, tényleg indulás



Csak még egy utolsó pillantás...



Azért egy futóval még simán elbírtam 130 km után is



A nap búcsúpillantása a domboldalon



Az utolsó kompolási lehetőség (volt :))


Azt hiszem a lábam kibírta volna, legalábbis sem akkor, sem másnap nem mutatta jelét komolyabb izomláznak (azért persze éreztem, hogy tekertem), viszont a korábbi esésből származó zúzódások a csuklóimon azóta is eléggé sajognak, úgy látszik valahogy nem bírták a sok rázkódást (teleszkópos biciklit a gyengék vásárolnak – és persze a gazdagok :)).

Habba végül fél tizenegy fele esett be a parkolóba nem kevésbé kalandos vonat-, illetve hajóút után, némileg nyúzott, de legalább vidám ábrázattal, majd egy vaníliás shake után már ismét érzett magában erőt a hazaútra, amely jórészt az élet nagy dolgainak megvitatásával, illetve Ravazdon egy kis elalvás elleni pihenővel telt, végül hajnali egy óra előtt kicsivel értünk haza (gondolom, mert én egyből a zuhany alá álltam, majd az ágynak dőltem, s akkor egy után volt pár perccel), hogy aztán másnap reggel zombiként ébredjünk az óra csörgésére...



Habba az Istencsászár végre megérkezett, újabb pakolás,
ezúttal sötétben (remélem a karcokat a
kocsin nem számolja fel :))



Kicsit megviselt túra-arcok :)



Egy utolsó villantás



Óvatosan menj a fény felé! :)


Az mondjuk kiderült, hogy ebből az első próbálkozásból, hogy 200 km nem vicc, ekkora távolságot csak akkor lehet leküzdeni világosban, ha korábban indulunk, még pirkadatkor, s ha valaki úgy érzi, hogy nem megy neki, azt azonnal vonatra tenni, hogy ne hátráltassa a többieket (ez nem probléma, ugye körben van vasút, illetve több helyen hajó is indul). Ugyanakkor a visszaúton úgy tűnt, hogy talán értelmesebb kelet fele indulni, mert a nyugati részen van néhány kellemes emelkedő, amit jobb még friss lábbal leküzdeni nekünk északi partról indulóknak, illetve ha mégis sötétedik, akkor ne a dzsungelen keresztül kelljen átvergődni, hanem lehetőség szerint normálisabb bicikliúton.

Még idén megcsináljuk! (természetesen ebből csak 2010-ben lett valami :))