Tóközi Imre

Az elfeledett Törölközőnap

 avagy Gyirmót nagy fehér gyermeke menni kirándulni Érsekújvár

(Biciklitúra 2007-05-25)


S felvirradt hát a péntek, amikor is botor módon elfeledtük Habbával Douglas Adams halálának immár hatodik évfordulóját (ebből azért a hozzáértők számára kiderül, hogy 2007.05.25-ét írtunk), s nem vittünk magunkkal törölközőt (ez később meg is bosszulta magát), de aki nem tudja, hogy most miről beszélek, mert nem olvasta az imént említett, korán elhunyt szerző által megkomponált Galaxis Útikalauz stopposoknak című sorozatot (vagyis a világ első ötkötetes trilógiáját, ahogy fennen hirdette magát, megadva egyben az alaphangulatát is a kissé kesze-kusza, azonban alapjában véve nagyon is emberi történetnek; ilyenek vagyunk tényleg és kész :)), szóval aki e téren nincs képben, azt megkímélem a további eszmefuttatásoktól, s inkább a kirándulás lényegi részére térek rá.

Egykor, midőn még ifjúk és bohók, no meg nem mellékesen PÁGISZ-os deákok voltunk (ami egy elektronikai szakközép Győrben), adódott egy olyan nyári gyakorlati lehetőség, hogy egy szlovákiai testvériskolába mehetünk két hétre ahelyett, hogy valami büdös gyárban kelljen semmit csinálnunk, mert úgy sem engednek meg elrontani semmit (mint pl. előző év nyarán a Rábában), így aztán hamar össze is jött az önkéntes csapat, aki elindult vala Érsekújvárra egy férfi tanárunk kíséretében, akinek nevét most nem állítom pellengérre, legyen elég róla annyi, hogy 44-es tenyeret hordott a néphit szerint (miután alapvetően az életre nevelés híve volt, no meg nem is szeretett semmit kétszer elmondani, tanúsíthatom, hogy valóban legalább ekkora volt neki :)), de alapvetően jó arcot ismertünk meg benne (bár ebben talán némileg része lehetett annak is, hogy hazafele el tudta osztani a dugi piát a mi táskáinkban, mert ugye nem hozhat be bármennyi égetett szeszt egy ember :)).

16 évesen, ráadásul 1993-ban ez nem volt rossz buli, még úgy sem, hogy némi hiba csúszott a számításba, s amikor mentünk, a kinti suliban még tanítás volt, így bennünket is beültettek órákra (ez alapvetően nem lett volna különösebben izgalmas, tekintve, hogy mi is éppen csak befejeztük a tanulást otthon, de miután az órák bár magyarul, de azzal az ízes felvidéki tájszólással folytak, amelyben szinte kivétel nélkül csak az „á” betűt ismerik, mint magánhangzót, azért szült néhány kellemes pillanatot). A délutánok és az esték azért izgalmasabbak voltak, de persze 16 évesen egyáltalán nem ittunk sört és a csajokra sem vetettük a tekintetünket véletlenül sem, legalábbis most emlékezzünk így, mert így rövidebb (ahoj, Mira, hol lehetsz most? :)) és nem erről a kirándulásról akarok esszét írni, hanem csak megemlítem, mint érdekességet, hogy némi nosztalgikus vonást is tudjak csempészni eme beszámolóba. :)

Tehát egyfelől Törölközőnap, másfelől nosztalgia-túra, így 14 évvel ama két hét után, nem beszélve az új típusú biciklis kirándulásunkról, ami persze csak nekünk volt új, hogy az út egy részét vonaton tesszük meg. Persze, miután nem nagyon gyakran járunk vonattal, mert sznobok vagyunk, meg autónk is van, ez is mindig jó alkalom a nosztalgiára (mi még az a generáció vagyunk, akik emlékezhetnek arra, hogy négy-öt évesen mennyire nem volt tanácsos lehúzni a vonat ablakát, mert bejött a gőzmozdony füstje), de persze ennek ma már nyoma sincs, a vonatok tiszták és pontosak... ööö... vagyis láttam már ilyet is. De ezen a napon egy szavunk sem lehetett a MÁV-ra (manapság ugyan divat őket szidni, nem is minden alap nélkül, de én most nem ilyen célzattal írok sem jót, sem rosszat), leszámítva az egyébként éppen átalakítás alatt álló győri vasútállomást, ahol az egyetlen nyitva lévő jegypénztár előtt kígyózó sor fogadott (engem, a sorban állási fóbiában szenvedőt :)), illetve mindent átható húgyszag (arra nem akarok gondolni, hogy a személyzeti WC-ből jött, viszont nyilvános budi már vagy két éve nem üzemel az állomáson, szóval elképzelhető, hogy még az éjszaka emlékezete volt mindez, némi hajléktalankérdéssel megspékelve).



Ilyen bicikliútról álmodoztunk még reggel


Miután ilyen huszárosan átugrottuk az indulást (egyébként Csanakról indultunk olyan háromnegyed kilenc körül, bebicikliztünk az állomásra, majd miután megtaláltuk a vágányunkat, Habba ott maradt a biciklikkel, amíg én elmentem jegyet venni), beszéljünk egy picit a biciklik és a MÁV kapcsolatáról, tanulásképpen. Szerencsére elég sok szerelvényhez eleve csatolnak (többnyire hátra) bicikliszállító kocsit is, de ahol nincs ilyen, ott az aktuális etikett szerint vagy a legelső, vagy pedig a legutolsó kocsi első, illetve utolsó előterében van mód a biciklik utaztatására, természetesen a megfelelő pótdíj leszurkolása után (tekintve, hogy ez a menetjegynek kb. 8-10%-át teszi ki távolság függvényében, nem igazán nagy tétel, viszont ha a valakinek van olyan autója, ami képes biciklit szállítani, akár a mérete, akár tetőcsomagtartó, vagy bármi más kiegészítő kütyü által, az jobban jár, ha autóval megy, mert már két ember esetében is megéri nem tömegközlekedni).

A mi vonatunkon éppen volt biciklis vagon, amely ugyan elméletben igényelné MÁV-os kolléga közreműködését, de miután az állítása szerint egyedül lévő, de egyébként udvarias kalauz ezt elmondta, azt is hozzátette, hogy nem bánná, ha meg tudnánk oldani magunknak a fel és leszállás problémáját (ebben igazából az a probléma, hogy a kocsi középen lévő tolóajtaja csak belülről nyitható/csukható, így leszállásnál előfordulhat, hogy egy leszáll, leveszi a bicikliket, a másik visszacsukja az ajtót, de onnan el kell baktatnia a kocsi végén lévő normál ajtóig, ahol le tud szállni ő is, közben pedig előfordulhat a régi dal szlogenje, hogy ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad... :)).

Miután felcuccoltunk, és felsegítettük egy másik srác biciklijét is (egyedül elég érdekes lett volna neki), mert alapjában véve jó fejek vagyunk, úgy döntöttünk, hogy nem keresünk magunknak rendes ülőhelyet egy másik vagonban, mert jó húsz perc alatt úgyis Komáromban leszünk, hanem beérjük a szállító kocsi elején lévő fülkével, amely gondolom nem kifejezetten utasok számára volt fenntartva, tekintve, hogy Habba hamar megtalálta a szerelvényünk terhelési naplóját is, benne a friss adatokkal, de most had ne emlékezzek, hogy hány tonnát nyomtunk. Közben az ablakon kitekintve azért meg kellett állapítanunk, hogy a meleg mindenképpen jó hatással van a gyengébbik nem öltözködési szokásaira (a miénkre is, de ránk a kutya sem volt kíváncsi, mert már öregek vagyunk :)).



Jóféle biciklivagon (persze voltak húskampók is felakasztani
a biciklit, de nekünk így is megtette)



Ó, királyfi, mondd mit látsz a túloldalon? :)


Nagyjából pontosan indultunk, majd nem sokkal később beesett a már említett kalauz is, aki nem nagyon problémázott azon, hogy hol vagyunk (Habba akkor éppen nem turkált), majd nem sokkal később úgy döntöttem, hogy kipróbálom a WC-t is. Szerencsére pasiként nekem nem igazán okozott gondot a mérsékelt tisztaság, és szerencsére nem is nagyon döcögtünk (ez jól látszik az egyenes sugáron :)), így nem volt komoly probléma, hogy víz viszont nem volt.



Enyém az egyetlen szék...



...s mi lesz velem?



Nézzük csak, ennyi tonna ide, annyi oda, akkor a
 fékerő... ööö... Csicsó, segíts :)



Nem nagyon zötykölődtünk (csak semmi pánik,
a képen nem AZ látható, hanem az ujjam :))


Habba első feleségének majdnem integettünk az Ipari parkban, de éppen lógott, így nem sikerült, ezért inkább elmélkedtünk egy sort a vasúttörténet, illetve technika tekintetében, közben felidéztük Csicsó barátunk, egykori osztálytársunk lexikális tudását a vasúttal kapcsolatosan (elég legyen annyi, hogy szerintem mindent tud a témáról).

Miután áthaladtunk Ácson (ahol egyébként a legtöbb olyan arcú ember szokott le- és felszállni eddigi utazásaim emlékezete alapján, akik miatt nem szoktam a tömegközlekedést választani), összeszedtük magunkat, hogy pár perccel később aztán Komáromban villámgyors leszállást hajthassunk végre (a már említett tolóajtó bezárására végül nem vállalkoztunk, mert szerencsénkre ott volt a srác, akinek segítettünk, s aki kis noszogatásra hajlandónak mutatkozott erre a nemes feladatra).

Az állomáson hamar kiderült, hogy már megint ki választott jól biciklit, mert Habba kétkerekűje simán kétszer olyan nehéz volt, mint az enyém, s a felüljáróra felcipelni, illetve onnan le, nem volt olyan kellemes (neki :)), de másképpen nem lehetett kijutni a középső vágányokról. Itt egyébként hamar kiderült, hogy mi gyíkok vagyunk, mert éppen indultunk volna tovább, hogy a már látótávolságban lévő határon becsekkoljunk Szlovákiába, amikor megérkezett egy vadul lihegő, kétségbeesett országúti kerékpáros arc, aki azt ismételgette, hogy késésben van, mert délután egy órára Szentendrén kell lennie a titokzatos többiekkel. Barátságos akartam lenni, és megkérdeztem, hogy honnan jön, mire kiderült, hogy Bécsből... Persze mi is idióták vagyunk, de azért talán nem ennyire (félreértés ne essék, tisztelem benne a nagy buzgalmat és kitartást, de nem biztos, hogy úgy kellene hozzáállni egy ilyen dologhoz, hogy jaj, az életem múlik rajta, mert túrázni azért megy az ember, hogy jó legyen neki, meg kikapcsolódjon, mert a munkahelyén általában éri éppen elég stressz, nem pedig megdögleni).

A határon hamar átértünk (ugye ismét egy Duna-híd segítségével, mint a múltkori bősi túrán), de annyira foglalkoztak velünk biciklisekkel, hogy akár bin Laden is lehettem volna, mert egy gyalogos csaj felmutatta az útlevelét, meg Habba is, én pedig még javában a táskámban kerestem az enyémet - aztán végül Habba segített, mert nem látok elég jól hátra -, de mire előkerült, addigra már simán átértünk mi is. Visszafele is elég volt felmutatni, bele sem nézett senki, csak intettek, hogy mehetünk (biztos, mert olyan bizalomgerjesztő fejünk van :)).



Vajon melle is van, vagy csak feneke?



Játék határok nélkül :)



Pedig ha tudták volna... :)))


A valutakérdést Habba briliánsan megoldotta, a szlovák oldali OTP-ben (mert ugye terjeszkedünk) vett le pénzt az automatából, így mindjárt lett koronánk is (euró és forint volt nálunk valamennyi, de az előbbit nem mindenhol váltják rendesen, a második tekintetében meg nem voltunk biztosak, hogy a határtól ilyen messze is elfogadják-e).

Rövid térképböngészés után kitaláltuk, hogy a főút az nem nekünk való a büdös kamionok meg a száguldozó autók miatt, és különben is a sárga út az igazi, így aztán a nagyjából 10km kerülőt jelentő mellékutak mellett döntöttünk. Persze előtte még átkeltünk a Vágon (vágjátok? :)). Szerintem nagyon is jól kitaláltuk a mellékutakat, mert alig találkoztunk autóval, bár ebben a péntek késő délelőttnek is lehetett egy kis szerepe. Ami viszont volt, az a döglesztő meleg, a forró aszfalttal körítve néhol már az életkedvünk is elment az egésztől, a vizünk is majdnem felforrt, sokat nem segített szomjúság ellen, de legalább ki nem száradtunk. A falvak becsületsüllyesztői eléggé érdekesek voltak, így inkább nem tértünk be egyikbe sem. Bár ami azt illeti, a házak is eléggé lepukkantak voltak, és nem csak a falu széli putrik, hanem majdnem az összes, látszott, hogy nem nagyon veti fel őket a pénz (kivéve pár újgazdag kúriát). Elég gyakoriak voltak a különben meglehetősen gagyinak tűnő, de északi szomszédunknál megszokott látványt nyújtó 2-3 emeletes panel elemekből készült családi házak is a maguk lapos tetejével és unalmas szürke külsejükkel. Gondolom legalább olcsóak voltak...



No nézzük csak, hol is a sárga út?



Backupoljunk egyet



Átkelés a Vágon, vágod? :)


A falvakban egyébként egyaránt lehetett magyar és szlovák szót is hallani, látszólag sok bajuk nem volt egymással az embereknek, hiszen már több száz éve egymás mellett élnek, megint csak a politika ver éket közéjük, ahogy az már lenni szokott. Lassan már rájöhetnének, hogy elsősorban a Föld nevű bolygón élő emberek vagyunk, s csak másodsorban jelent valamit az, hogy ki magyar, ki szlovák, és még folytathatnám a sort, de ez sem kellene, hogy a mindennapi (jórészt mesterségesen gerjesztett) problémák kereszttüzében álljon.

Mi meg csak tekertünk és tekertünk, közben elmélkedtünk mindenféléről, s Murphy sem maradt tétlen, mert persze a szél megint többnyire szemből fújt (persze felüdülést nem hozott, mert ez is olyan forró volt, mint amilyen talán csak a sirokkó lehet Észak-Afrikában). Itt még asszem nem jött rá Habba, hogy igazából csak Sam beszél hozzánk a maga csodálatos nyelvén, a fák lomjainak susogásával, de ettől függetlenül ugye ez semmiképpen sem volt rendes dolog (főleg, hogy a visszaúton is erős Sam beszél volt :)).



Vágj értelmes arcot amíg elmegy a vonat...



Ókori Skoda mentőautó



Meg egy kamikáze, ami el akarja pusztítani a napot


Miután véletlenül sem találtuk meg azt a rövidebb utat, amelyik pedig ott volt Habba Szlovákia-térképén (azaz kétszer is majdnem, de az első esetben egy zsákutcába torkollottunk, a másodiknál pedig szintén láttunk egy ilyen (zsákutca) táblát, mást meg nem, de mint utólag kiderült, mégis ott volt a rejtély kulcsa, mert a zsákutca tábla előtt (nem is értem miért nem szúrt elsőre szemet, hogy ilyen táblát ugye felettébb ritkán tesznek az utca közepére) volt még egy kis utca, ami elvezetett volna bennünket Rómába (vagy Mekkába, attól fűggően, hogy ki melyik csapatban játszik), de így csináltunk egy olyan 4-5km-es kerülőt néhány száz méteres főúttal vegyítve, hogy visszataláljunk a sárga útra, ami ugyan elsőre nem tűnik soknak, de abban a melegben kínszenvedésnek tűnt, főleg, hogy láttunk egy Nové Zámky (így nevezik a szlovákok Érsekújvárt, de egyébként majdnem mindenhol ki volt írva magyarul is minden) még 20km táblát is...



Biztosan az oszlop dölésszögéből számolható ki a helyes út...



Na itt kellett volna elmenni balra,
dacára a zsákutca táblának :)



Bae, nem mondod, hogy még 20 km van
hátra ebben a dög melegben?



Ó, kisleány... mondjuk ez fiú volt, de Habba már csak ilyen :)



Kisebbségi szekér (nem nagyon látszik,
de tele volt purdéval)



A távolban már látszanak Érsekújvár házai



Azért jó tudni, hogy errefelé Ogrékra
is bukkanhat az ember :)


Végül délután egy óra után kicsivel zombiként értünk be a városba, ami már jó messziről látszott, de olyan volt, mint a délibáb, sosem akart közelebb érni. Nagy mázlinkra elég hamar találtunk egy nyilvános kutat, ahol feltankoltunk hideg vízzel és legalább az arcunkról lemostuk az időközben ránk rakódott sóréteget (azé' izzadtunk is kicsit :)), illetve feltöltöttük a lassan kiszáradó vizes palackjainkat. Miután kicsit vitatkoztunk, hogy a kút előtti lepukkant, szemlátomást teljesen elhagyatott épület lehetett-e az a kollégium, amiben egykor laktunk vagy két hetet (valószínűleg Habbának volt igaza, mert mellette még ott állt a sörkert, ami maradandóbb nyomot hagyott bennünk :)), úgy döntöttünk, hogy városnézés előtt mindenképpen ennünk kell, mert szökik az energia a testünkből, így a belváros felé vettük az irányt, s miután rábukkantunk a sétálóutcára, ahol rendesek voltunk ismét csak és inkább toltuk a biciklit, mindjárt megfogott bennünket a nem mindennapi látványosság (még tavaly Boszniában állapítottuk meg, hogy ott vannak a legjobb csajok, ahol nincs McDonald's vagy más efféle gyorsétterem, s ez igaz Érsekújvárra is, szinte csak jó nők voltak az utcán).



A Nyitra folyón is átkeltünk vala



Az életmentő oroszlános ivókút



Így készül a sós víz :)



Irány a belváros


Rövid nézelődés után azért győzött a pocakunk és miután kiláncoltuk az igáslovainkat egy, az út közepén lévő tárolóhoz, betértünk egy kissé ámeriakai beütésű pizzériába, annak is a napernyőkkel árnyékolt teraszára, hogy végre burkoljunk valamit. A kiszolgálás viszonylag gyors volt és udvarias, s bár a pincérlány szlovákul kezdte, folyékonyan beszélt magyarul is, a furcsa csak az volt, hogy bár ránézésre néhány évvel ugyan fiatalabb volt nálunk, de az ilyen helyeken eléggé megszokott a tegeződés, s ő ennek ellenére mindvégig magázott bennünket (nem mondom, nem zavart, mert egyébként is úgy vagyok vele, hogy ha bemegyek egy étterembe, akkor ne tegezzenek már le kapásból, aztán pár perc alatt úgyis kialakul, hogy áttérünk-e a tegeződésre vagy sem; én nem mindig szeretek, mert az a tapasztalat, hogy a bratyizó pincér lassabban dolgozik, igaz nem is vár akkora borravalót, de nekem inkább legyen gyors).



Végül itt ebédeltünk



Jól kilakatoltuk őket



A tuti szökőkút, de majd még lesz róla jobb kép is (az utcák
kicsit kesze-kuszák voltak, ezért jó sok fényképet kellett
csinálni, hogy el ne tévedjünk, a lányok csak véletlenül
kerültek rájuk... :)



Ez már nagyon Kelt-ett



A magyarul beszélő pincérlány - hátulról és zöldben



A mexikóinak nevezett pizza, bár legalább
a sajtot nem spórolták le róla


A pizza nem volt rossz, helyben sütötték kemencében, nem ilyen gyorsfagyasztott vacak volt, mint sok helyen, bár az én mexikóimnak nagyjából pont semmi köze nem volt az ilyen néven fémjelzett pizzákhoz, azt leszámítva, hogy egy picit csípős volt, de ha kitalálnak hozzá egy másik nevet, akkor úgy nem kifogásoltam volna ezt sem, mert tényleg ízletes volt. Habba is valami mindent bele cuccot tömött magába. Azért látszott, hogy kicsit elfáradtunk, mert majd egy órán keresztül ettünk a kényelmes székekben néha kicsit megpihenve, lassan kortyolgatva közben a jéghideg Kelt csapoltat. Néha a pár méterre lévő igen egyedi kis „szökőkútból” pár csepp jólesően hűvös vízpárát is odasodort a lágyan lengedező szellő. Mivel a kiadós ebéd után majdnem elaludtunk, még ittunk egy meglepően jó kávét is, majd nagy nehezen feltápászkodtunk, mert már háromnegyed három körül járt az idő. A másik pincérlány, aki a számlát hozta, már nem bírta a nyelvünket, de azért próbált kedves lenni, és a hajdani oroszórákból ránk ragadt tudással besegítve neki hamar dűlőre jutottunk. Azért nem volt az a híresen olcsó hely, de megnézném, hogy itthon a sétálóutca kellős közepén egy igényes teraszon mikor lakunk jól ennyire 400 koronának (~3.000.-HUF, de ebben már a korrekt borravaló is benne volt) megfelelő forintból ketten korsó sörökkel és a végén kávéval.



A szökőkút és ami mögötte van :)



Ez egy eltévedős kereszteződés, mindenképpen
fényképezzük le...



...és ezt is :)))


Ebéd után még a srégen szemben lévő fagyist is meglátogattuk, aki szintén nem beszélt magyarul, de fagyit kérni enélkül is lehet, és azért a végén magyarul köszönte meg nagyon kulturáltan a fogyasztást. Egyébként elég gyakori volt a magyar szó a városban mindenfele (azért ez nem nagy csoda), s bár néhányan a jól ismert, fent már vázolt tájszólással nyomták, ez már egyáltalán nem volt általános, ha másban nem is, ebben biztosan segít a TV és az ott is fogható jó néhány magyar adó.




Még a fagyis kehellyel (ehető volt) a kézben kitoltuk a bicikliket a főtérre, ahol éppen ment valami műsor, majdnem olyan mint a Veresegyházi Asszonykórus, csak eme nők azért jóval fiatalabbak lehettek, átlagban olyan 40 körüliek, de mosolygósak, és gondolom valami jópofa szövegű dalokat nyomathattak, mert mindenki örült nekik, de mi egy kukkot sem értettünk belőle, mert szlovákul tolták. Azért egy pici videót csináltunk róluk, ha sikerül elfogadható minőségűre és persze méretűre lekicsinyíteni, akkor felteszem majd a honlapra is.



Az Érsekújvári Asszonykórus



Béla bá' megy haza a piacról



A főtér jó lábakkal...



...és persze az én jó fenekemmel, bár a
biciklis táska sokat takar :)



Na, áldj meg minket Öreg, aztán
lassan megyünk is haza


Érsekújvár, mint város nem túl izgalmas hely, igazából majdnem nulla a látnivaló, de azért mentünk egy kört még a téren és akörül, mielőtt elindultunk megkeresni a vasútállomást és a mellette lévő szlovák testvériskolát. Miután Habba tájékozódásban penge (ezért is ő a térképÉSZ a csapatban :)), ez elég hamar sikerült is (a sulin valószínűleg azóta sem volt komolyabb felújítás, mert elég szakadtnak tűnt), majd miután ugye nem hoztunk törölközőt magunkkal, ezért nem látogattunk el a város másik felén lévő kis bányató strandhoz sem, hogy némiképp ellensúlyozzuk a tikkasztó hőséget, de mivel már egyébként is négy óra fele járt az idő, úgy döntöttünk, hogy inkább visszakerekezünk Komáromba és valami hét körüli vonattal hazajövünk Győrbe. Még útbaejtettük az oroszlános kutat visszafele is, hogy legyen hideg vizünk, majd nekivágtunk ismét a mi kis El Caminónknak.



Azért ezt nem lehetett kihagyni ebben a melegben :)



Legszívesebben bele is feküdtünk volna...



A vasútállomás



És majdnem szemben vele a testvérsuli
(a nap nem volt jó helyen)


Még valamennyi tartalék maradhatott bennünk, mert az első településig a hét kilométert nagyjából 28-29km/h-s átlaggal tekertük le, de azért még volt valamivel több, mint harminc, ezért kicsit visszavettünk a tempóból, mert mi nem akartunk mindenáron Szentendrére érni, mint a délelőtti fanatikus arc. Sam bácsi is segített azért, hogy ne rohanjunk, mert persze megint erős szembeszelünk volt, de mivel Habba talált két rövidebb utat is (visszafele így olyan 5-6km-rel voltunk rövidebbek, mint oda), ez öntött belénk némi lelket, és meleg ide vagy oda, picit több, mint két óra alatt visszaértünk Komáromba (igaz, talán csak kétszer vagy háromszor álltunk meg 1-2 percre inni egy kicsit). Azért visszaúton sikerült megállapítani, hogy tényleg az van, amit már oda úton is sejtettünk, azaz a mindenféle nylon szatyor a fák ágaira kötözve az nem olyan jó, mint a csak Tesco gazdasásos nylon szatyor szintén madárijesztőnek álcázva, mert az előbbi fákon hemzsegtek a madarak, az utóbbit pedig meg sem merték közelíteni (és még azt mondják, hogy a modern korban ismeretlen a fekete mágia).



Ennyire nem volt forgalom... :)



- Most télle' lefényképezted?
- Á, dehogy :)



A szlovákok kedvelik a ferde villanypóznákat



Habba bogarat keres a szemében, majd utána megint
felveszi a tartalék szemüvegét, mert lassan tanul...


Komáromba beérve megittuk a maradék pár korty vizünket is, majd villámgyorsan átcsusszantunk megint a határon, s így pont lekéstük volna a 18:05-ös vonatot, ha az nem késik 10 percet, de így még kicsit várhattunk is rá. Ezúttal nem volt marhavagon a bicikliknek, ezért az utolsó kocsit választottuk, mert nem vagyunk az a tolakodós fajta, hogy leszállás után mi akarjunk lenni az elsők, akik lemennek az aluljáróba, meg mert olvastuk a MÁV honlapon az erre vonatkozó etikettet is. A szöszi kalauzcsaj (talán nem sértődne meg a csajért, bár elmúlt már negyven) udvarias volt, meg még mosolygós is, továbbá hamar túllépett azon, hogy a kollégája reggel össze-vissza firkálta a jegyeinket.



A túlpart már az óhaza



Habba ismerkedik a bakternővel, mer' nem hisz nekem



"Na, hun van má' a Szabó bakter?" - a háttérben a
felüljáró, ami nem a biciklisek Mekkája



Jóféle rózsaszín festésű elsőosztály, nekünk
jó lesz asszem a kék másod is :)


Visszaúton TibiCsoki asszem csak olyan háromszor hívott fel 5 másodpercre (valamit mindig elfelejtett), de egyébként majdnem eseménytelen lett volna a zötykölődés, ha nem hasonlítgatjuk össze a különböző mérvű leégéseinket.

Győrbe visszaérve – miután megint jók voltunk és segítettünk egy mozgássérült srácnak az állomáson – megtekertük még a maradék kis távolságot hazáig, majd miután nálunk éppen nem volt otthon senki, ezért áttekertünk még Habbáékhoz, egyrészt, mert így egyforma távolságot bicikliztünk (mellesleg nem egészen 100 méter híján 109 km lett a vége), másrészt meg mert náluk volt palacsinta és hideg sör is.

Már erősen sötétedett, mire nagy nehezen hazaértem, s már egészen sötét volt, mire sikerült lecsutakolnom magamról az út sóját és porát (a fürdővizem ennél fogva olyan lett, mint a Fekete-tenger :)), majd hullazsákként dőltem végig az ágyon. Nem volt rossz bemelegítés a vasárnapi Fertő-tó kerülés előtt, szóval nem is írok többet, hanem pihenek tovább, mert a holnapi nap is durva lesz... ;)