J. R. R. Tóközi

A Sütik Ura

avagy kici hobbitkák rémisztő kalandjai Boszniában, ahonnan még
a majdnem királyok sem mindig térnek vissza élve...


Prológus


Régestelen régen, egy messzi-messzi galaxisban... Mégsem, az egy másik mese. Szóval jó régen, kerek erdő közepében, élt egy kedves öreg varázsló, Öcsi bácsi. Miután egy idő után megelégelte, hogy nem ő a világegyetem ura (ezt az érzést maximálisan meg tudom érteni), megalkotta (vagyis tulajdonképpen sütötte) süti-alapú varázslatai csúcsát, a Hatalom Sütijeit. Adott belőle ennek is, meg annak is, de ahogy az minden faja kis mesében lenni szokott, a legfinomabb sütit is megtartotta magának. Mivel ez egy nagyon tuti kis süti volt (amit Mordor tüzének lángjában sütött volna, ha sütnivaló süti, de ugye minden kis hobbit tisztában van vele, hogy a kekszes-csokis sütit-tekercset nem sütjük, hanem a különféle praktikákkal készült kulimászból rudat formálunk és a hűtőben tároljuk akár napokig mire varázslatos étek válik belőle), elnevezte Egy Sütinek. Majdnem le is igázta vele a világot, de ez bizonyos balszerencsés (bár ugye az éremnek két oldala van) történések folyományaként nem sikerült neki, az Egy Süti elveszett, Öcsi bácsi pedig kénytelen volt évekig Kokó bokszmérkőzéseit közvetíteni valamelyik gagyi kereskedelmi csatornán.

A történetből mese lett, a meséből legenda, blablabla...


Sok-sok évvel később egy Szméagol nevezetű gusztustalan kis hobbithoz került a Süti, termeszétellenesen hosszú életet biztosítva számára, miközben folyamatosan mérgezte alapból is rendkívül kaotikus elméjét. Az idők folyamán külseje is megváltozott, a jóképű Szméagolból csúnya (bocsánat: cúnya) kis Gollam lett...


=======>
Nem tévedés, a jobb oldali arccal kellett együtt élnünk a kaland során...


A Süti azonban megérezte a változás szelét (habár Gollam mindent elsöprő szelei mellett ez nem lehetett kis teljesítmény), s egy alattomos pillanatban elhagyta őt, hogy Zsákos Bitang enyves kezei közé kerüljön. A Megye egén ekkor már sötét fellegek gomolyogtak...


A Süti Szövetsége


A sötét fellegek előzményeként egy szép kora őszi alkonyon történő sörcsapolás során haditanácsot ült Habba-Szméagol-Gollam, TibiCsoki-Gandalf és Jómagam-Frodó, aki a mesélő vagyok, de időnként hordozok sütit is, ha úgy hozza a sors. A sört kesudió követte, majd még sör, amitől a gondolatok is elindultak a fejekben, lassacskán alakot öltve. Süti alakot. Igen, az Egy Süti, amelyet az ősi fóliánsok tanúbizonysága szerint a Fehér Városon keresztül (gondolom mindenki számára teljesen egyértelmű, hogy e hely Szarajevót jelöli a bosnyák-orkok földjén) el kell juttatni a Végzet Hegyére (ezt is sikerült beazonosítani), hogy aztán ehelyett Belzebub Valagának forrását nézzük meg előbb. De ne ugorjunk ennyire előre!

Az eredeti tervek szerint egy másik meleg Hobbit is velünk tartott volna, Bob-Samu, de végül mivel kiderült, hogy csak látens homokos (ez mondjuk másról is kiderült az út során, de nem akarom lelőni már az elején a poént :)), így nem jöhetett velünk.



Ööö... mindegyik kéz Bobhoz tartozik... :))


Végül több halasztás után (néhány túlbuzgó "forradalmár" miatt nem tudtam elmenni szabira) végre megvolt a dátum: 2006.11.15. ami egy szerdai nap vala vele. Öszvérünk nem volt, így kénytelenek voltunk Szméagol Skodájával menni, de mivel félt attól, hogy e csodálatos járgányt el találja kötni valaki pusztán irigységből valamelyik út menti szeráj istállójából, ezért némileg álcázta a járművet mindenféle karikával...



Kis átszabással tényleg majdnem Audi :)


Tehát, hogy végre a lényeg se sikkadjon el, a már említett szerdán nekivágtunk az Útnak, mégpedig pontban 21:45-kor asszem, mert Habba előtte focimeccset nézett a 72 centisén otthon (valami Gyirmót nevezetű helyen). A Skoda (mondjuk Daemon Hill szerint nincs rosszabb, mint az okosSkodás, de mivel ő ugye eltűnt, ezért nem hiszem, hogy van joga ilyen kijelentéseket tenni) dicséretes módon falta a kilométereket, miközben azért Habba első felesége még utánunk szólt telefonon, hogy csak semmi buzulás, mert tudja, hogy hites férje autójában mindig van WC-papír. Heni viszont valószínűleg attól rettegett a legjobban, hogy Habba nem tér vissza hozzá és nem kapja meg a pénz másik felét az új csizmáihoz, amit kizsarolt azért, hogy Habba elutazhasson nélküle a meleg délre. Székesfehérvár körül valami kis faluban aztán kiderült, hogy a fényképezőgépemet ugyan elhoztam, de a memóriakártyát azt bizony benn felejtettem a kártyaolvasóban, szóval máris elkezdtek nőni gondolatban a kiadások (már ugye feltéve, ha a Balkánon árulnak ilyet - gondoltuk még akkor némi előítélettel). Székesfehérvár után Szekszárd következett a gusztustalanul sűrű ködben, ahol kávéztunk egyet, miután Habba tankolt és továbbra sem mosott ablakot (mondjuk az autót előre megfontoltan nem mosta le, mert ugye Balkán meg minden, de, hogy a szélvédőn sem láttunk kis sosem, az nem volt rendes tőle), majd jött Mohács és az udvari határátkelőhely, ahol az addig többek között gyantaszűz útlevelembe belepecsételtek (már jártam elég sok helyen a legutóbb 2001-ben újított útlevelemmel, de még senki nem merészelt ilyet művelni vele), amitől aztán mindenki kedvet kapott és mire hazaértünk, majdnem meg is telt (jó azért nem, de még 2-3 ilyen út és az lesz a vége). Még el nem felejtem, a magyar oldalon vizeltem egyet hazai földben, biztos ami biztos, hátha nem tehetek ilyet többször (egy eléggé X-aktás kukoricatábla mellett, de onnan már látszott a határ, szóval Habba a legjobb helyet találta meg ahhoz, hogy esetleg zöldhatár-járónak tekintsenek és lelőjenek bennünket).

A határ túloldalán (elég sokára jutottunk át, mert éppen egy szakadt olasz ürgét szívattak a határőrök meg a vámosok előttünk) aztán Habba továbbra sem kapkodta el a Skodával, bár még mindig civilizáltnak tűnő vidéken utaztunk (itt már éjfél után járunk, nem nagyon volt rajtunk kívül senki az utakon), bár itt-ott nagy ritkán már felsejlett némi háborús emlék (golyó ütötte nyomok a falakon, szétlőtt házak), de nagyon nem volt jellemző az ilyesmi. Eszék után már valamivel több ilyet is láttunk, de a horvátoknak azért némileg több idejük volt rendet tenni, mint a bosnyákoknak. Lassan fogytak a kilométerek, mindenféle érdekes hangzású városok következtek, majd hajnali három vagy fél négy körül végre elértük a bosnyák határt is. Az útlevélkezelő nem volt nagyon otthon idegen nyelvekben, mi pedig nem hoztuk magunkkal TibiCsoki életnagyságú fényképét, mivel ugye neki van tuti békefenntartós igazolványa, ami majdnem olyan jó, mint James Bond dupla nullás előjogai, de legalábbis a határokon átengedik vele. Azért sokat velünk sem mertek szarozni, mert látszott rajtunk, hogy milyen elszántak vagyunk, majd miután még bepróbálkozott pár városnévvel (a hablatyból amit beszélt ekkor kezdett derengeni valami, bár nem sikerült olyan gyorsan megtanulnunk a nyelvet, mint tette azt Antonio Banderas a 13. harcosban annak idején), meg azzal, hogy privát-e, majd miután biztosítottuk efelől, utunkra engedett bennünket.

Innen már valamivel több volt a világos felirat, azonnal tudtuk, hogy mikor merre kell fordulni...



Izé... Samac az jó lesz... :)


Szerencsére halványan derengett még valami az általános iskolai cirill ábécéből, így azért ki tudtuk silabizálni, hogy melyik lesz a helyes út (Habba egyébként is mindig meg tudta mondani a valót, akár csak Michael Jackson az uristen@menny.hu című filmben, amelynek egyik sztárja volt).

Később, olyan négy óra után már kezdtem elég álmos lenni, egyre gyakrabban nyomott el pár percre a buzgóság, végül az egyre nagyobb ködben Habba is feladta és leálltunk egy pihenőben picit aludni, Szarajevó előtt jó 100 km-rel. Visszafele aztán sikerült beazonosítani a pihenőt, mivel Habba rettenetesen savas vizelete szétmarta a környék több szikláját is. A helybéliek már kezdtek a csodájára járni, valószínűleg nemzetközi hírű kegyhely lesz belőle.

Nagy nehezen aztán beértünk úti célunk városába, ahol kapásból jó fele fordultunk a szállás, de direkt rossz fele a NATO támaszponthoz, mert mint kiderült, TibiCsokiék már javában dolgoztak (ugyan többször is megjegyezte korábban, hogy leginkább kárt szeret termelni, de szerintem itt most valami értelmeset csinált, mert kártermelőket ott is találtak volna, elmondani viszont nem mondhatom el azt sem amit időközben megtudtam, mert annyira titkos, hogy nem csak benneteket, olvasókat, hanem talán még engem is meg kellene ölnie, hogy a titok valóban titok maradhasson), a szálláson pedig nem volt senki, így aztán irány a tábor. Szerencsére a kb. 6-700 ezres lélekszámú Szarajevó nem épült fel túlságosan bonyolultan (jórészt egy völgyben terül el hosszanti irányban, leginkább egy út menti falura hasonlítva, de azért elég nagy falu ez, meg azért van benne mindenféle jóság - pl. troli, villamos, böszme nagy épületek - amitől inkább mégiscsak városra hajaz), így viszonylag hamar megtaláltuk a békefenntartók táborát, ami elég rideg és kopár hely még a városhoz viszonyítva is, igaz a bárban nem volt rossz a kapucsínó, illetve van „ámerikai” bolt (mindent csak dollárért :)) meg Burger King (ez utóbbit nem néztük meg, mert van itthon is, bár később kiderült, hogy mégis csak nevezetesség, mivel az egész városban (országban?) ez az egyetlen nyugati gyorsétterem üzemel, aminek áldásos hatásával később az utcán szembesültünk - direkt vadászni kellett a túlsúlyos embereket, de nem volt nehéz így sem rájuk bukkanni, vagy ha mégis, akkor azok külföldiek voltak, mint jómagunk :)).

TibiCsoki kicsit körbevezetett bennünket, az ámerikai boltban vettünk kesudiót az esti sörözéshez, meg láttunk feka óvszert (XXXL-es :)), illetve néztünk nekem memóriakártyát (nagyjából 2/3 áron volt, mint itthon), majd némi útmutató után megtudtuk, hogy merre kell jól eltévednünk, ha meg akarjuk találni a bérelt házat. Tulajdonképpen csont nélkül odataláltunk volna a város másik felén lévő helyre, ha Habba nem csinál olyanokat, hogy a hegyoldalban egy lámpás kereszteződésnél megkérdezi, hogy itt egyenesen kell-e menni, én mondom is neki, hogy igen, erre elkanyarodik jobbra… A célállomás kellemes helynek tűnt elsőre (másodikra is a fürdőszoba kivételével, ami kulturált volt ugyan, de a fürdőkád és a folyton tűzforró radiátor közé bepréselt gyerekméretű budi azért időnként – azaz a jelesebb szagosító cselekedetekkor – okot adott némi szitkozódásra, bár a rutinos TCs elmondása szerint már megoldotta a problémát: az egyik lábát a fürdőkádba téve egészen kényelmes pozitúrát sikerült kialakítania; azt hiszem megint túl rendesek voltunk, mert nem fényképeztük le közben – ez azért mégis csak egy kulturált utazás volt, nem kenutúrás duhajkodás), hamar birtokba is vettük TCs szobáját (azt mondta meg fogjuk ismerni és lőn meg vala így is leendett: az egyik szobában rend volt, mi pedig lepakoltunk a másikban, ahol ugyanezt nem mertem volna állítani), majd a zsibbasztó utazást némileg levezetve a délelőtt hátralévő részét szunyókálással töltöttük (két, két és fél óra). Alaposan betakaróztam, de szerencsére Habba túl álmos volt a buzuláshoz, így nem voltam veszélyben…



Itt aludtunk


A kis pihenést követően aztán nyakunkba vettük a várost és sétáltunk egy nagyot, felderítendő az idegen terepet. Szarajevó egyébként – leszámítva a szinte minden utcában jelen lévő karcsú, égbe törő, vakítóan fehér minareteket – szinte semmiben sem volt másabb, mint bármelyik hazai város, bár itthon talán valamivel kevesebb a szétlőtt ház és a falakon nincs annyi golyó ütötte nyom (helyenként alig maradt vakolat), szóval aki balkáni egzotikumra vágyik, az menjen kicsit délebbre. Leginkább a bosnyák részen sétáltunk, akik többnyire muzulmánok szóval disznósültet kérni náluk elég nagy illetlenség, helyette büdös birkát burkoltunk kétszer is, ami a többiek szerint nem is volt büdös, meg mellékíze sem volt, de majd lesz kép róla, valamivel lejjebb, döntse el ki-ki magában, hogy tudott-e volna előítéletektől mentesen enni belőle...



Na ez nem nézett ki túl jól pár házra a lakóhelyünktől...


Most azonban még kora délután vagyunk, és a városban sétálunk, keresve a belvárosi részt. Mint az pár óra múlva kiderült, éppen csak a széléig jutottunk, viszont itt is találtunk egy kellemes kis teraszt, ahova kiültünk kávézni. A kellemes küllemű pincérlány nagyjából annyira beszélt angolul, mint én (elég sok mindent megértek, de beszéd csak nagyon alapszinten), de azért megállapodtunk abban, hogy bár mindenhol Pepsi feliratú napernyők voltak, Coca-házbéli Sprite-ot tud csak inni hozni. Kellemes idő volt, sokan egy szál pólóban üldögéltek a november közepi napsütésben, Habba el is pilledt tőle rendesen, valószínűleg ennek volt betudható a fejedelmi borravaló, amit kapott a pincérlány (bár ennyiért szinte egyéb szolgáltatás is járt volna, de ugye mi nem vagyunk olyanok). Rövid háttérinformáció ehhez, hogy ezek a népek jelenleg egy néhány éve ideiglenesen bevezetett konvertibilis márka nevezetű pénzegységet használnak, ami megközelítőleg fél eurót ér (egészen pontosan 1,95 KM = 1 EUR), viszont gyakorlatilag bárhol lehet fizetni euróban is, bár szinte mindig márkában adnak vissza. A lényeg viszont, hogy nem úr aki nem pazal, s némileg félreérve a nyolc márkás számlát, tíz eurót fizetett gavallér útitársam, amit később utána számolva azért még is sokallt, bár ugye aki havonta kétszer megy nyaralni, az ne szóljon semmit.



Kicsi minaret, háttérben a helyi WTC-vel


A teraszon ülve egyébként láttunk levakarhatatlan kisebbségi kisgyerek-koldust (ezek tényleg mindenhol ott vannak), meg helyi atomul menő vállalkozót, aki addig játszott a terasz előtti parkolóban a batár nagy VW Phaetonja körül, amíg mindenki meg nem nézte. Ez az ürge valami helyi nagy arcú (legalábbis ezt gondolhatta magáról) lehetett különben mert többször is láttuk itt-ott. A cigókról még annyit, hogy rajtuk kívül mindenki túl büszke volt a kolduláshoz, de ezeknek gondolom már az egykori Jugoszláviában is bevett életformájuk lehetett érdemi munka helyett (nincs új a nap alatt), mert az utak mentén is képesek voltak meglepni bárkit, szerencsére TCs időben szólt, hogy zárjuk be az ajtókat és húzzuk fel az ablakot, mert ezek szó nélkül kinyitják/benyúlkálnak. Habba ablakait így is összetapogatták Mostarba menet, bár sokkal koszosabb már nem lehetett, így nagy kár nem ért bennünket. Nem mondom, hogy mind ilyenek, de másfélékkel nem találkoztunk kint.



"Folyó szeli ketté" - esetünkben ez a Bosna folyó


Kellemes sétánk után visszamásztunk a hegyre, ahol már ott találtuk az időközben hazaérkezett TCs-éket is, majd némi eszmecserét követően elmentünk először birkát enni gyros formájában, amit ott ugyan teljesen másképp hívnak (persze most nem jut eszembe, de így jár az, aki heteket ül a beszámolón), de attól még gyros. Előtte sétáltunk egyet a belvárosban, hogy nézzünk Habba feleségének csizmát, amihez természetesen jól meg kellett nézni az összes lányt, hiszen másképp el sem tudta volna képzelni, hogy miként nézhet ki élőben imádott nején. Mi lelkesen segítettünk neki ebben. Eközben kiderült, hogy a bosnyák lányok kimondottan mutatósak és többnyire hordákban járnak (pedig fejlett civilizációnak tűntek), csizma pedig majdnem mindegyiken van. A városban bármikor mentünk is be később is, mindig volt élet, itt az emberek nem vacak dél-amerikai szappanoperákkal vagy ostoba show-műsorokkal múlatták az időt a TV előtt dögölve, hanem sétáltak egyet helyette, a barátaikkal találkoztak, ami meg is látszott a testfelépítésükön (talán 4-5 megtermettebb helybélit láthattunk egész ottlétünk alatt, de velük is étteremben vagy bevásárlóközpontban találkoztunk). Ezen kívül az utcán nem bagózott senki (a füst egy dolog, de csikkek sem voltak széttaposva mindenfele), nem voltak részeg bunkók és a belvárosban egy darab szemét sem (külsvárosrészekre, folyópartokra, illetve a vidékre ez már mondjuk sajnos nem volt igaz, de ha mi ennyit el tudnánk érni, már az sem lenne rossz – kezdetnek).



Azért még van mit újjáépíteni...



Folyópart trolival, háttérben romos épületekkel és a
helyi WTC-vel repülő nélkül


Közben már kezdtünk amúgy rendesen megéhezni, de elég lassan találtunk olyan helyet, ahol akartunk enni is (másnap aztán megtaláltuk azt az utcát, ahova talán egyedüliként nem fordultunk be este, persze csak étterem volt benne), végül találtunk egy beülős, kellemesnek látszó gyrosost, ami a hűvösödő estében kellemesen hívogatónak tűnt az ablak melletti radiátorokkal. Mikor leültünk, persze kiderült, hogy sokkal melegebb bent sincs, viszont van birkahúsos cucc, amiből Habba akár kettőt is meg tudott volna enni. Legalábbis úgy érezte az elején, de aztán miután megevett egyet, rájött, hogy elég lehet egy is. Én egyébként még nem ettem birkát (vagy legalábbis nem tudok róla), s vártam, hogy faggyúíze lesz vagy valami ilyesmi, de semmi különlegessége nem volt, egyszerűen ettem egy jó gyrost. Hozzá pedig Coke-ot ittunk egyrészt, hogy Kólaisten ne sértődjön meg ránk, másrészt pedig itt (sem) tartottak sört (muzulmán környék ugye).



Helyben gyártják


Már nem emlékszem, hogy kaja előtt, vagy utána, de Habbát megátkozta egy hajlott hátú helyi cigó boszorkány, mert nem adott neki baksist. Ezután több küldetést is indítottunk, hogy valaki levegye róla a rontást, de amikor ez véletlenül sikerült, mindig felbukkant újra a banyó és visszatette rá. Szerintem ez lehetett az oka annak is, hogy a csendes lélegzetvételünket iszonyatos horkolásnak hallotta, illetve emiatt nem tudott a második naptól kezdve egy egészségeset „makkantani” a budiban.

A vacsi utáni kis levezető sétát követően elmentünk egy Merkator nevezetű bevásárlóközpontba, ami tulajdonképpen olyan, mint itthon a Tesco vagy az Auchan, csak ez Merkator és helyi cég. Itt már volt minden, mi szem szájnak ingere, bár a legjobb a magyar vajkrém utánzat „vajkrem” márkájú cuccok voltak, bizonyítékaként a kínai típusú globalizációs törekvéseknek. Volt jó néhány magyar termék is (pl. Karaván sajt), de olyanokat itthon is ehettünk, ezért vettünk kék penészes sajtot meg kukoricalisztből készült kiflit, tejet reggelire, meg persze egy rekesz Szarajevszkaja nevű, helyi gyártású sört, ami hazaérve legott meg is kezdtünk. A sör címkéje szerint már több, mint 100 éves a gyár, de ez mellékes, az íze viszont meglepően jó volt, tekintve, hogy nem is nagyon drága sör (bár volt belőle prémium kategóriás is, de az sem volt annyival jobb ízű, mint amennyivel többe került).

A söröléshez beesett a támaszponton megismert katona srác is, így öten pusztítottunk el közel 20 üveg sört (ki többet vállalt be, ki kevesebbet), ami ugyan soknak tűnhet, de csak 0,3-asok voltak, így éppen csak szomjoltónak tekinthető a produkció.



Nem csak ketten ittuk :)


Este aztán úgy éjfél körül vagy talán még az előtt kicsivel sikerült is eldögleni, mert mindenki hulla volt, meg a sör sem rossz altató (kivéve, ha a kritikus mennyiség fölé ér az ember és folyton budira kell rohangálnia). TCs mondjuk tényleg nem horkolt rendesen, de miután sikerült elaludnom, Habba szerint én sem, noha aki igazán álmos volt az tudott aludni.



Mit mondjak az első feleségemnek, kivel is alszom?



Ámerikai konyha életképpel


Habba ezek szerint nem volt nagyon álmos, mert elég gyűrött volt reggel és ettől fogva kint aludt a konyhában hálózsákban csukott ajtó mögött. Egyébként bizonyságául annak, hogy milyen kriminális volt, éjszakára még az amúgy alig hallható hűtőt is kihúzta (így jár az, aki nem vasúti sínek mellett (TCs) vagy a házuk előtt buszmegállóval (én) kénytelen együtt élni otthon, hanem egy egyébként is atomul csendes kis falu szinte legeldugottabb utcájában lakik, ahol maximum a békák szerelmi nászának hangjai jutnak el a közeli Rába holtág környékéről.

Másnap reggel aztán miután TCs-ék elhúztak dolgozni nem sokkal később felkeltünk és hatalmasan bereggeliztünk. Én betoltam két vajas-lekváros kukoricás kiflit és majdnem egy doboz tejet, amitől olyannyira tele lettem, hogy csak este tudtam újra táplálékot a testembe fogadni. Habba jobban emészthetett, mert már kora délután ismét bírt enni.

Azért a kaját valószínűleg sikerült lesétálni, mert rengeteget mentünk (persze nem volt egy hegymászás), és néha jó volt leülni egy kapucsínóra vagy teára. Továbbra sem találtuk meg a Ferenc Ferdinánd hidat, ahol ugye Gavrilo Princip jól sikerült lövései nyomán papírforma szerint megadatott az utolsó szikra az első nagy világégéshez. Állítólag mementóként egy emléktábla van elhelyezve, de vagy bénák voltunk vagy csak egyszerűen túl sok híd volt a Bosna folyón. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a nemzeti hős Gavrilo kap egy jó nagy szobrot kezében egy távcsöves puskával, amit ugyan TCs már többször is látni vélt, de valahogy nekünk elkerülte a figyelmünket, viszont láttuk a helyi várat, ami olyan magasan volt, hogy oda még az egyébként kifejezetten vállalkozó szellemű Habba is lusta volt felmászni, így nem nagyon erőltettem. Az utcákon elég sok ember volt, főleg suli után telt meg minden tizenéves fiatalokkal, láttunk ismét pár csizmát (nem vagyunk pedofilok, csak türelmetlenek :)), majd néhány sikátor zegzugos útvesztőjén átsuhanva visszakanyarodtunk a bázishoz.



Ez elférne a National Geographic fotópályázatán is, szép volt Habba
(a másik torony is megvan még :))



Hm... ki is lesz a világ ura?



...hát persze, hogy az, aki ért
a nők nyelvén... :)))


Közben Habba evett az egyik előzeste bújócskát játszó éttermi utcában valami nem tudom mit – mindennek elég furcsa neve volt – ami leginkább a rakott kelhez hasonló, mindenesetre nem nézett ki rosszul, de én még akkor csak a szemem sarkából bírtam rápislantani.

Ittam egy márkáért egy először kissé viszolyogva fogadott, majd ízesítés után nagyon finom kamillateát és persze a város egy részén találtunk rendes keleties bazársort is. Hiába, az igazhitűek tudják hogyan kell rásózni szinte bárkire a sok értéktelen, semmire nem való kacatot (az itt viszonylag könnyen beszerezhető kilőtt töltényhüvelyből készített golyóstolltól kezdve a vízipipán át a török jatagánig megtalálható volt szinte minden), volt olyan is, hogy a szakadt öreg boltos egészen az utca végéig jött utánunk és nyomta megállás nélkül a szöveget angolul meg németül (gondolom az előbbit nemrégiben, az utóbbit még a világháborúban szedte magára partizánként), mert a daliás testünk (khm.. szóval a helybeliek nem hordtak pocakot :)) láttán hamar kitalálta, hogy külhoniak vagyunk. Alig tudtuk lerázni az ürgét. Az alkudozás különben sem az én világom, mond a kereskedő egy árat, ha tetszik és szükségem van a termékére akkor megveszem, ha nincs rá szükségem vagy pofátlanul magas, akkor meg simán otthagyom, szóval nem lennék jó helyi vásárlóerő.

Közben Habbáról egy ízben lekerült, majd újra rámászott a rontás. Az is kiderült, hogy itt szinte minden autó régi II-es vagy III-as VW Golf, amik állítólag elég gyakran cserélnek gazdát, illetve 1-2 évente simán be kell tervezni a költségvetésbe a visszavásárlásukat, mivel előszeretettel lopják őket ott is. A helyi WTC is érdekes kontrasztot képezett egy hajléktalannal.



Csak keményen (a minaret-sapka helyi divat :))



Itt pedig Mustafa baseskije és egy faveda látható,
mi olyan nehéz ezen? :)



Sétálóutca a bazári részen



Habba a tér ura, háttérben egy arab feliaratú kegyhellyel,
ami híres és látványos, de számunkra nem
derült ki mi is lehet az


Már jócskán benne jártunk az estében, mire hazaértünk, ahol is rövid haditanácsot követően a henyélés mellett döntöttünk, illetve megbeszéltük, hogy a következő napon elmegyünk Mostarba hidat meg forrást nézni. A magunkkal hozott Egy Süti (pontosabban Két Süti, mert Habba is hozott) egyébként egész idő alatt kitartott édesség gyanánt, illetve volt ugye estére még penészes sajtunk, almánk és még pár üveg sörünk is. Henyélés közben megnéztük laptopról a Hazárd megye lordjainak legújabb filmes feldolgozását. Na az valami borzalom, ami egy-két poén van benne azt pedig egyrészt az átlag(osan művelt) amerikai biztosan nem érti, a maradék egy-két jó jelenet pedig egy Ship vagy Chip nevű fazonhoz kötődik, akinek a fejébe a CIA beépített egy agyszkennert, ami ellen legfeljebb az armadilló páncéljából készült sisak véd (bár az ellen lehet nem véd), illetve nem hord nadrágot. Gondolom a régi sorozat színvonalát (már csak nagyon halványan emlékszem rá) azért hozta, de a látottak alapján már abban sem vagyok biztos, hogy az képviselt-e bármekkora értéket. Azért sörrel, sajttal, sütivel ingyen egyszer elment.

Túl korán azért péntek este sem feküdtünk le, bár Habba elég hamar kiköltözött a konyhába, hogy aztán szombat reggel se legyen túlságosan kipihent, amiből tisztán látszik, hogy leginkább csak az agyában lévő hangok zavarták, nem mi.



Tito hídja (ami már nem annyira híd,
viszont a vonat még átért...:)



Azért maradt épen is híd



Egyébként szép környék lenne...


Pedig ez a szombat reggel már inkább volt délelőtt, mint reggel, főleg mire nagy nehezen összeszedtük magunkat. TCs lakó- és munkatársa aki szintén Tibi és eddig többnyire velünk lógott, most valamiért nem akart velünk jönni (pedig nem is voltunk nagyon bunkók :)), így hármasban indultunk el a kb. 110km-es útnak, ami végig a hegyek között kanyargott, így aztán közel három órásra nyúlt, mire megérkeztünk a célállomásra. Igaz közben megálltunk egy kisebb városban is, ahol volt egy folyóba lőtt híd (mellesleg a neve a nagy vezér után Tito-híd), illetve egy éppen áttért vonat, majd talán félút körül megálltunk zabbantani is egy út menti nagyon hangulatos kis vendéglőben, amely körül kis vizesárokban pisztrángok ficánkoltak, volt egy mini vízesés, szép kilátás az éttermi részből a tájra, illetve már a bejárat mellett megcsodálhatta mindenki, hogy mi fogunk enni. Nem mondom, voltam már pár disznóölésen, illetve vadsütésen, de valahogy nekem ezek a nyárson forgó birkák nem annyira jöttek be, így bár a rendelt birkasült parázson pirított krumplival és vegyes salátával tényleg jól nézett ki és ízre sem volt rossz, valahogy elment az étvágyam az egésztől, pedig nem vagyok nagyon kényes gyomrú egyébként. TCs-t és Habbát persze mindez láthatólag nem zavarta, mert simán megettek mindent (TCs a maradékomat is), majd utána betoltunk egy helyi specialitást, az eurokrémes palacsintát. Ez az eurokrém gondolom valami szegény ember nutellája izé lehet, mert ízre olyan volt, bár kenhettek volna bele többet is, ha már lekvár meg kakaó nem volt raktáron.



Hangulatos kis étterem az út mentén



A "várárok" körülötte pisztrángokkal



Étvágygerjesztő nyárs birkákkal :)



A birkára várva :)))



Így azért már jobban nézett ki



Szméagol bele is tömte a kisz haszackájába


Ebéd után ismét nekivágtunk a hegyeknek, amelyek a szikrázó napsütésben nagyon jól néztek ki, különösen az út mellett kanyargó kéken csillogó folyóval (a parton itt-ott azért volt némi szemét, ami erősen lerontotta az összképet), a hegyoldalon elszórtan álló házakkal, itt-ott haragoszöld fenyvesekkel, másutt lombjaikat már jórészt lehullajtott nem annyira örökzöldekkel. Az utat feldobta még megannyi alagút, illetve egy helyen átépítés miatt eltereltek bennünket egy rövidke kis hegyi útra, ahol szinte vártuk, hogy mikor ontanak ránk a csetnikek meg a helyi Rumcájsz, de végül sikerült ép bőrrel megúsznunk ezt is.



Baljós hegyvidéki átjáró



S a kis hegyi folyó majdnem az úton folyt
(ha már ez a neve is meg a dolga is)


Mostar, bár mint említettem csak kb. 110km-rel van nagyjából dél-nyugati irányban Szarajevótól, a fővárossal ellentétben már nem kontinentális, hanem inkább mediterrán éghajlatú kisváros, itt-ott pálmafákkal (a legkontrasztosabb ilyen élményem még Svájc déli részén volt 2002-ben, közel az olasz határhoz, ahol egy, a Lugano tó partján fekvő mediterrán városka – pálmafák, kellemes nyári meleg – felett havas hegycsúcsok őrködtek), no meg persze az itt is "elmaradhatatlan" szétlőtt házakkal, amikből még a sétálóutcára is jutott. Mostar egyébként gyönyörű helyen épült, a Neretva folyó két partjára. Maga a folyó az évezredek során elég mélyen beleágyazódott a sziklás talapzatba, szinte kínálva a lehetőséget egy ívelt kis kőhídnak, amelyet végül egy török mérnök az 1560-as években - nagyjából egy időben a mi Zrínyink hősies szigetvári kirohanásával – meg is valósított. Ez a gyaloghíd aztán dacolt a századokkal, az időjárással, a háborúkkal, végül 1993-ban egy horvát T-72-es harckocsi parancsnoka úgy döntött, hogy majd csinál itt rendet meg történelmet és szétlövette az egyébként stratégiai szempontból jelentéktelen kis hidat. Azóta részben magyar segítséggel újjáépült, állítólag pont olyan, mint régen volt. Ha megnézzük az 1870-es években festett Csontváry festményt, akkor kiderül, hogy ez tényleg így lehet (mellesleg az is kiviláglik, hogy bár Csontváry feltehetőleg ügyes kezű festő volt, azonban a történelem nem tartozott az erősségei közé, mivel a törökök építette hidat (helyi nevén Stari most – a „most” szó a helyi bennszülöttek nyelvén hidat jelent, mellesleg innen kapta a nevét a város is) ábrázoló festménye a Római-híd címet kapta).

Akit bővebben érdekel a történelem, az kattintson ide: Boszniai útikalauz



Így nézett ki 130 éve



És ma újra úgy néz ki, mint a képen...


A városban egyébként kitől mástól kérdezhettük volna meg egyszerűbben, hogy hol van a híres híd, mint a TCs által egyből kiszúrt magyar békefenntartóktól. Mint kiderült, már nem is jártunk nagyon messze, pár száz métert követően elénk tárult nagyjából ugyanaz a látvány, ami Csontváry-t is megihlette 130 évvel ezelőtt.



A minaretek mindenhol ott vannak,
de hamar meg lehet szokni



Na, ki lesz az a bátor, aki először leugrik?
a víz kristálytiszta... :))


Bár viszonylag sok ember mászkált a híd körül, kifejezetten turisták nem nagyon voltak, rajtunk (és a békefenntartókon) kívül külföldit csak elvétve lehetett látni. Picit körbenéztünk a híd másik oldalán is, illetve megtekintettük a mini-hidat, ami a nagy pontos mása egy étteremhez vezető úton, végül beültünk egy kis teraszra kávézni. Elég sok bazár volt itt is, de láthatólag elég nagy a pangás mindenfele, a háború betette a kaput a turisták megfejésének, a helyiek meg gondolom nem nagyon vesznek meg mindenféle szutykot.



Habba is jó arcot vágott hozzá.



A híd másik oldalán kellemes középkori
hangulat fogadott bennünket.



Tényleg ne...


Miután keresztül-kasul végigjártunk mindent és láttunk macskát a forró háztetőn, elruccantunk még Blagajba, ami Mostartól délre van úgy 10km-re talán és ott található a Sátán valaga, azaz a Buna (ez egy picurka folyó, ami a Neretvába ömlik) forrása, ami a helyi dervisek közkedvelt zarándokhelye ramadán idején. Tényleg jól nézett ki, a meredek, több száz méter magas sziklafal aljából (esősebb időben a sziklán látható nyomokból következtetve az egész szikláról), azaz a hegy gyomrából tör a felszínre a kristálytiszta víz, amely köré mára egész kis turistacsalogató épületegyüttest húztak a pénzéhes helyiek, de bennünket most sem sikerült megkopasztani, hiszen még Mostarban is ellen tudtunk állni a kísértésnek és nem vettünk „Don't panic, I am musulman!” feliratú pólót magunknak. Azért a tábláik poénosak voltak...



Habba felvette a pozíciót...



Ha onnan fentről egyszer a víz igazán megindul



Minizuhatag a forrás után



Végül feltárult a Sátán kénkőbűzös setét valaga



Azért biztosan van amit szabad...


Túl sokat nem tudtunk időzni, mert hamar ránk sötétedett és Habba is sietett, hogy előbb odaérjünk egy benzinkúthoz, mielőtt kifogy a benzin (persze Mostar környékén volt egy csomó, de azok nem tetszettek neki), végül az Úr megsegítette hű követőit és Habbának mégsem kellett tolnia bennünket (ugyanis mi szóltunk).

Végül nagy nehezen hazaértünk épségben, bár Habba nem egyszer próbált megölni bennünket az előzései során, de a bátrakat mindig segíti szerencse, Szméagol pedig aztán elég bátor volt.

Otthon némi tanakodást követően kitaláltuk, hogy ideje megnézni az éjszakai életet is, így belevetettük magunkat a szarajevói éjbe. Első körben besétáltunk a belvárosba és akartunk inni egy sört, ami mint kiderült, nem is olyan egyszerű művelet azon az igazhitű vidéken, hiszen szinte sehol nem adtak alkoholt. Végül vagy másfél óra csizmatanulmányozást követően beültünk egy kávézóba, ahol Habba biztosra vette, hogy lesz sör is. Persze nem volt, de ha már ott voltunk, gondoltuk kipróbáljuk a híres-nevezetes boszniai kávét (ami mellesleg ugyanaz, mint az arab vagy török kávé, zaccal együtt főzve és kis findzsában kihozva). Mivel még egyikünk sem ivott olyat, megkérdezni meg égő lett volna, először picit tanácstalankodtunk, de szerencsére volt nekünk egy Habbánk is, aki ugye nem fél semmitől. Kezdte is mindjárt azzal, hogy bekapta az egész kis zselészerű, kókuszreszelékkel beszórt sütit, amit a kávéhoz hoztak, bár az arckifejezése azt árulta el nekünk, hogy ez a fajta bátorság nem feltétlenül kifizetődő...

Aztán mi is nekiláttunk a kávénak (a sütinek inkább nem, bár végül egy pici darabot levágva a sarkából kipróbáltuk, de csak azért, hogy tudjuk, miért nem ettük meg – azért ha valaki arra vetődik feltétlenül próbálja ki, Habba azóta is csak azt akarja :)), aminek ugye a fele a zacc miatt híg sárhoz volt hasonlatos (mondjuk az íze is közel járt hozzá, de ezt elvileg nem kell meginni), felül viszont egészen iható volt még nekem is, aki igazából nem is szeretem a kávét.



Itt még lelkes a srác...



...itt meg már nem annyira :)



TCs, még egy kis zacc?


Miután a kávéház elég unalmas volt, ezért folytattuk a sörkereső expedíciót, ami végül is egy Guiness söröző képében el is érkezett hozzánk. A pincében ki is próbáltuk egy elég kényelmetlen bárszéken, a TV-ben pedig közben az MTV volt hivatott elhozni a Balkánra a Nyugatot (a zene azért máshonnan szólt). Amúgy nem lett volna rossz hely (itt sem volt dohányzó és nem dohányzó szekció), bár a sörük nem volt nagyon jó, így a második körben inkább maradtunk a Szarajevszkaja mellett. Elég sokan voltak és meglehetősen zsúfoltan, így talán már soha nem derül ki, hogy ki fingott olyan irtózatosan büdöseket egy pár perces időintervallumban, de biztosan nem mi, mert miután majdnem meghaltunk (pedig edzettek vagyunk e téren), megbeszéltük, hogy ezt büszkén vállalhatná akármelyikünk, de nem derült ki, hogy kitől lehetne érdeklődni a recept iránt. Miután itt jól lehúztak bennünket, tovább álltunk és vagy fél óra múlva találtunk is egy másik helyet (ez már sokkal kényelmesebb volt, kanapén ülhettünk meg ilyesmi), ahol kaptunk sört, bár csak meleget. Közben az utcák már eléggé tele voltak éjszakai szórakozó társaságokkal, de senki sem üvöltözött, nem voltak fal mellé hányó részegek, az is lehet, hogy egyáltalán nem is voltak részegek, mi legalábbis nem láttunk olyat, vagy nincs pénzük (bár a legtöbben normálisabban voltak öltözve mint mi, akik TCs kivételével – aki legalább inget húzott - egy pulóverben lófráltunk a „vadak között” :)), vagy egyszerűen tudnak mértéket tartani és legalább nyilvánosan nem válnak állatokká (mondjuk e téren példát vehetnénk róluk).

Miután meguntuk a meleg sört is, ismét tovább mentünk, kívülről megnéztünk pár diszkót (nem volt nehéz a nagy üvegtáblák miatt), amik mind zsúfolásig teltek, majd végül egy csendes kis utcában választottunk magunknak egy hollywood-i filmek relikviáival és posztereivel díszített kultúrhelyen, amiről kiderült, hogy bár itt is táncoltak néhányan, a zenét leszámítva (képzeljetek el amolyan Lagzi Lajcsi stílusú alapon bosnyák nyelvű valamit) inkább amolyan hangulatos és igényes kiskocsma, ahol volt hideg sör is normális áron. Csizma is rengeteg volt, de TCs mégsem volt igazi ismerkedős hangulatában (igazi szívtipró módjára csak egy egészen egyszerű dolgot szeretett volna, amelyet „You are the lucky winner!” elszólásokkal próbált tudatosítani a fejekben, de mivel talán még maga sem gondolta komolyan, ezért aztán nem is termett a számára sok babér – bár tényleg feltűnően több lány volt, mint fiú, biztosan itt is betett egy kicsit a háború – állítólag vannak olyan falvak, városok, ahol tényleg kötéllel fogják a pasikat).

Miután már egészen jól éreztük magunkat, a zene meg nagyon nem jött be, inkább hazasétálunk (ez jó soká tartott), majd miután ez megtörtént, megettük a lakótárs kenyerét és TibiCsoki vastartalékát képező májkérmeket, majd aludni tértünk, hogy a másnapi (vagyis már aznapi) túranaphoz kipihenjük magunkat.



Jól figyelj Heni, a férjed ilyet is tud (azért egy darabig
kell rágni a fülét érte... :))


Elég hamar sikerült elaludni, de a változatosság kedvéért nem ment egyszerűen az a bizonyos „időben” felkelés, így a reggeli már inkább késő tízórai volt (szerencsére volt a közelben egy kis bolt, ami nyitva volt e napon is, s bár zöldséget nem mertem hozni azok külleme miatt – én nyertem meg bevásárlást - , de a többi cuccuk ehető volt). Majd felkerekedtünk, és elmentünk Szarajevótól nem messze egy kis forráshoz. A vicces helyiek persze a zsákutca végén kijelöltek egy fizető parkolót, de mi tudtunk sétálni 20 métert, mert a pénzből lehet sört is inni. Maga a forrás egy gyönyörű kis park (ami azt illeti nem is volt olyan kicsi, pl. nyitott hintókat is lehetett bérelni, hogy ne kelljen gyalog körbejárni) szélén tört a felszínre és a parkban több kisebb-nagyobb kis tavacskát, valamint több patakágat táplált, amelyeken kis fahidakon keresztül lehetett közlekedni. Aki volt esetleg Aggteleken és megnézte ott a tengerszem körüli parkot, az tudja, hogy miről beszélek, bár ez azért jóval nagyobb annál. A forrás különben maga az élet forrása lehetett, mert többen is töltögettek palackokba vizet (megkóstoltam, jóízű volt, de nem éreztem, hogy hegylakó vált volna belőlem, igaz még nem vágta le azóta a fejem senki, hogy kiderüljön, úgy meghalok-e).



Nem, ez még itt nem Mordor kapuja



Mint ahogy ez sem a sóhajok hídja, bár éppenséggel
lehet rajta azt is csinálni



Itt sem volt kedvünk úszni, inkább a hídról csodáltuk



Az élet forrása


Látszott, hogy ez a hely a környékbelieknek kedvenc hétvégi kirándulóhelye, mert több helyen is főztek/sütöttek nekik mindenféle tuti kajákat (szabadtéren is), és elég sokan is voltak. TCs és Habba kicsit vitatkoztak azon, hogy minden gácsér kacsa, de minden kacsa gácsér-e, de aztán feladták, így inkább visszaindultunk az autóhoz.

Terveink szerint egyébként vasárnap megnéztük volna a boszniai piramist is Visoko városka mellett (Boszniai piramis), de mivel TCs már járt ott és elmondása szerint tulajdonképpen az összes látnivaló egy valóban szabályos formájú, de mégiscsak hétköznapi hegyből áll (pontosabban a csúcsából), illetve előző napon voltak ott ismerősök a támaszpontról és állítólag atom nagy volt a sár, inkább Mordor hegye mellett döntöttünk (a helyiek Jahorina néven illetik), ahol a lelkes utókor sípályákat, illetve katonai bunkerrendszert (azt még a második világháborúban) alkotott, ami viszont ennél fontosabb, megbízható hírforrások szerint ez már Douglas Adams analógiájára „jobbára ártalmatlan”, azaz nem nagyon van már rajta akna (a legutóbbi háború során innen ágyúzták a környéket, szóval stratégiai jelentősége folytán elástak néhányat). Az út kellemesen szép volt odáig (Szarajevótól nagyjából fél óra autóút), hegyek, mély szakadékok, alagutak, viaduktok, magán a hegyen pedig egy meglehetősen kacskaringós úton haragoszöld, égbe törő fenyvesen keresztül vezetett az egy idő után hófoltokkal tarkított út (pontosabban a hó az út mellett volt). A hegy maga közel 2000 méter magas (tehát nyomába sem ér a legutóbbi ausztriai Schneeberg-hódító túránknak, pláne, hogy itt az út nagyobbik részét autóval tettük meg). Miután elhagytuk a némileg elgondolkoztató nevű Lavina panziót, sikeresen találtunk egy parkolót, majd utána összefutottunk Feriékkel (a katona ismerős), akik éppen már indultak lefele, így magunkra maradtunk, hogy felfedezzük Mordor minden piszkos kis titkát. A ragyogó napsütésben még a csúcs alatt vagy 100-150 méterrel is elég volt egy pulóver (biztosan mert közel volt a Nap :)) még november közepén is, bár hó az volt annyi, hogy egy rendeset tudtunk hógolyózni, hogy valamiképpen feldobjuk a mászás unalmas perceit.



Nem is olyan rossz a kilátás



Innen már csak 200 méterre van a csúcs,
igaz függőlegesen felfelé



Hopp itt egy kis hó, mi lenne ha én most jól bele... :))



Azt hiszem itt kellene élni, a mormoták tudnak valamit



A sütihordozók megpihennek



Ha nem látom a saját szememmel, nem hiszem el,
hogy ez a kép igazi és nem rajz



Óriások földjén, ahol az ember árnyéka több hegyre is elég


Miután már eleget kutyagoltunk, TCs-vel kitaláltuk, hogy legalább egyet másszunk meg a szinte holdbéli tájból kiemelkedszámtalan kis csúcs közül, míg Habba és a másik Tibi kicsit távolabb próbált szerencsét. Persze ezek a kis csúcsok nem rendesek, amikor már majdnem felér az ember rájuk, akkor kiderül, hogy mögöttük van egy kicsivel magasabb, majd így tovább, végül a negyediken vagy az ötödiken már tényleg ott voltunk Mordor tetején (azt hiszem oda is vizeltünk, hiszen némi ásványi só elengedhetetlen a majdani források vizébe). Kifújtuk magunkat – nem fáztunk -, aztán leereszkedtünk, de Habbáék elég jól elhúzták az időt, így addig süttettük a hasunkat a meleg köveken amíg visszaértek, bár a délután közepén, ahogy ment le a világító égitestünk, kezdett nem is olyan meleg lenni. Végre egyesült újra a csapat és mivel már eléggé éhesek voltunk, úgy gondoltuk, hogy megkoronázzuk a napot és zabálunk egy hatalmasat a Szarajevszkaja sörgyár éttermében, ahol már első este is próbálkoztunk, csak éppen zártkörű rendezvény volt. Egyébként kívülről sem nézett ki rosszul a hely, de egy alapvetően szolid kis étteremre gondoltam, ehelyett azonban iszonyatosan igényes volt mind a hely, mind pedig a kiszolgálás (szóval inkább nyakkendőben illett volna menni), igaz ezt a relatív magas árakkal kompenzálták is (egyedül a borravalók nincsenek elszállva sehol, 1-2 márkánál többet nem szokás adni semmilyen esetben, nincs az, mint nálunk, hogy bunkónak néznek ha nem adsz 10-15 % borravalót). Szóval felültünk a galériára, gyertya az asztalon, finom helyi barna sör (persze literes korsóban :)), majd a közös tálon kért előételt követően (amin a rendes többiek szerint halszeletek voltak az egyébként jó külsejű sonka helyett - ami persze nem volt igaz – hogy nekik több maradjon, mivel én ugye azt nem vagyok hajlandó megenni, mert büdös :)) következett a főétel. Én maradtam egy egyszerű grillezett csirkemellnél penészes sajtos mártásban és finom salátánál, amit ugyan alig bírtam megenni olyan sok volt, de legalább nem akartam szétpukkadni, mint a többiek, akik kicsit durvább kajákat ettek. Igaz TCs sült marhacombja egészen jól nézett ki, de meghaltam volna, ha még abból is kell ennem, pedig erősen kínálgatta, mert akármilyen gyakorlott evő, azt mégsem bírta egyedül befalni. Habba a helyi kolbászokkal állt hadilábon, bár sokat szerintem nem rontott már volna a bélműködésén a külön kért halas salátája mellett, mivel este sikerült megközelítenie a szombati sörözős szagokat nem is egy ízben, hogy aztán végül az ablak mellé álljon és rutinosan nyitogassa, megelőzvén, hogy kivágjuk a szobából.



Bajnokok reggelije :)



Egyél TCs, a háttérben a Mindent Látó
Szemek figyelnek Téged


Jó sokára aztán meg tudtunk mozdulni, és elmentünk bevásárolni másnap reggelre, majd hazafelé vettük az irányt, ledögleni végre a tikkasztó nap (és persze az evés) után. Azért kicsit még söröztünk előtte és leteszteltünk pár fajta kekszet, illetve megettük az Egy (illetve ugye Két) Süti maradványait is, majd megnéztünk két vacak filmet és kipihentük magunkat a hazaútra.

Hétfő reggel időben keltük, amihez csodának nem volt köze, viszont TCs-ék nyolcra mentek dolgozni, így úgyis felvertek volna, meg egyébként is hosszú útra készültünk. Az ide-oda pakolások eredménye végül az lett, hogy én otthagytam az egyik pulóverem, TibiCsoki pedig a Ray Ban napszemüvegét a kocsiban (azóta már lehet, hogy hóvakságot kapott kint).

Persze az út hazafele miért lett volna jobb, mint idefele, sűrű ködben indultunk neki, bár legalább a forgalom nem volt nagy. A Bosna folyót egy idután kezdtük unni, annyiszor kereszteztük, de aztán magunk mögött hagytuk azt is. Néhány óra múlva megálltunk kávézni és reggelizni egy benzinkútnál, pontosabban a kulturált kávézó részében. Megjegyzem egész boszniai tartózkodásunk alatt itt kaptuk a legfinomabb kávét, bár a szendvicsüket leginkább öcsém tudta volna értékelni, mivel gyakorlatilag egy óriáskiflibe sütött virsliről volt szó, amiből ömlött a ketchup meg a majonéz.



Itt igyatok kávét, megéri (és még a pultos
lánynak is jó a csizmája :))


Habba rövid számvetést követően kiszámolta, hogy amennyiben nagyon akarjuk, akkor már hazafele nem kell többet tankolni. Szerintem hazudott, mert mi tényleg nagyon akartuk, de mégis csak Szekszárdig bírta a tank...



Tudom, hogy mi soha nem tévedünk el, még ködben sem,
de ezt a táblát nem láttuk már vagy tucatszor?


A mostari úton szerzett előzési gyakorlatát tovább folytatta, vadul keresve az előzéshez ideális útszakaszokat (jó, azért megvárta, amíg nagyjából felszáll a köd). TibiCsoki nem éppen rendes módon megjövendölte, hogy hazafele Eszéknél úgyis rossz helyen fogunk lekanyarodni és bár erősen összpontosítottunk igaza lett (mentségünkre szóljon, éppen átépítettek mindent arrafelé és a nem éppen egyértelmű táblák miatt eddig mindenki eltévedt, aki először jött onnan haza), így kicsit megnéztük a várost is (nem volt nagy szám), majd újabb órákkal később végre ismét hazai levegőt szívtunk. Mivel az elégtelen táplálkozás kerékkötője mindennek, ezért Szekszárdon megálltunk ebédelni (kicsit le voltunk pukkanva külsőleg, így részben ezért, részben pedig mert éppen kapóra jött) egy Tesco éttermében. A kaja ehető volt (Hawaii csirkemell ananásszal és sonkával), viszont életem egyik legfinomabb uborkasalátáját bányásztam ki az előre csomagolt dobozkából. Valami mégsem lehetett tökéletes a napban, mert nem sokkal később egy benzinkút WC-jében izzasztó perceket voltam kénytelen eltölteni (igaz ezt még Boszniában is megtettem a finom kávés helyen), amitől Habba már teljesen irigy lett, hiszen neki már három napja problémája volt ezzel a dologgal (igaz néhány órával hazaérés előtt már beszélt az első feleségével, hogy melegítheti az ülőkét :)).



Előzésre ideális...


Székesfehérvár után kicsivel még megálltunk egy cukrászdában kalóriát pótolni (nem tudom már a hely nevét, de biztosan Káloz teleülés után volt, ahol Habba eléggé elítélendmódon élcelődött, némileg párhuzamot vonva a tengeri haramiák és egy bizonyos hazai kisebbség többségének beszédstílusa között :)), majd végül valamivel több, mint tíz órás utat követően hazaértünk, bár addigra már elég jól szétültük a nemesebbik felünket.



Most megúsztátok kis melegek, de legközelebb
tutira az enyémek lesztek :)))


Nem ragozom tovább, jó volt nagyon, de jövőre Izlandra megyünk! ;)


Epilógus


Na itt ilyen nem lesz, mert a Gyűrűk Ura mozifilmben is alig bírtam végigülni a sok meleg hobbit nyáladzását... Sok minden kimaradt, rengeteg jó képpel, de próbáltam úgy válogatni, hogy azért ízelítőt tudjak adni mindenből.

Végezetül itt egy térkép Középföldéről, akarom mondani Bosznia-Hercegovináról, hogy mindenki vágja mikor merre jártunk: