Tóközi Imre

Hol van itt sár? Meg különben is, ki a legnőbb férfi?

avagy Csesznek – Gézaháza gyalogtúra kicsit másképp, no meg az Excalibur megszerzése

2008.02.03.


Történetünk bús bakonyi betyárok nyomdokain botladozva kezdődött, eleinte csak a képzelet világegyetemhez foghatóan végtelen (szóval igen könnyen elképzelhető, hogy a föld mégis csak banán alakú, a nők pedig intelligensek :)) tengerein vitorlázva. Kellett már egy hely, ahol újfent megélhetjük térképolvasási képességeinket, hogy aztán dicsőségünk fényében sütkérezve máris szebbnek érezzük ezt a telet, amelyben létezni vagyunk kénytelenek.


Intermezzo


A Mindenható dicstelen őseink Paradicsomból való kiűzetését követően feltehetőleg úgy gondolta, hogy nem volt azért ez annyira rendes dolog tőle, így hát a Föld különböző pontjain meghagyott bizonyos helyeket, ahol az emberi faj rátermettebb fiai (és lányai) időnként megpillanthatják a világ egyik-másik aprócska csodáját. Természetesen mióta nincs Paradicsom (csak az a kis lédús piros), nincs ingyen semmi, s mert ugye azt is jól tudjuk, hogy az élet küzdelem, ezeket a helyeket csak különleges megpróbáltatások árán érhetik el azok, akik velük született szuperképességeik birtokában vállalják a kihívást. Mondanom sem kell, hogy a Stephen Hawking Tudományos Kör Legbelső Pontjának alapító atyái és a külső támogatók között igen előkelő helyet elfoglaló Habba számára mindez aprócska ujjgyakorlat csupán, míg a Bob feleségeként funkcionáló Piros, habár gyenge nő, de a pasikra tapadva képessé válhat megtenni a számára minden bizonnyal válogatott borzalmakkal teli utat.

Ugyanakkor könnyelmű léhaság lenne hőseink részéről, ha pusztán önnön jólétük érdekében tennék meg a dzsungelen keresztül a különleges veszélyekkel szegélyezett utat, ezért az emberiség jövőjének érdekében elhatározták, hogy több, átlagemberek számára kifejezetten halálos kísérletet is elvégeznek, amely majdan nagy bizonyossággal fajuk felemelkedését is biztosítani fogja a Zuniverzumban (amely ugyebár a Multiverzum egyfajta leképezése, de most inkább ne menjünk bele a Stephen Hawking-féle húr- és bránelméletbe, mert esetleg többen nem olvasnák tovább :)).

Ezen kísérletek közé tartozik az Egy Kard (egyfajta modern kori Excalibur, azonban ez nem valami tavi lotyó agyszüleménye a vízi revüből, ahogy azt nagyon találóan kimondták a Gyaloggaloppban, hanem a világegyetem kezdetétől létező tárgy, amolyan Szent Kehely, amiről jól tudjuk, hogy éppen a Föld nevű bolygón (igaz, ezt csak mi, emberek nevezzük így, a kozmoszban ismert valódi nevéhez azonban még nem elég érett a népünk, ha leírnám, mentem megőrülne aki elolvassa) került elhelyezésre. Továbbá nem mehetünk el szó nélkül a sáron járás, valamint az egyujjas tyúktartás tudományának szakszerű továbbfejlesztése mellett sem, amelyek nélkül az emberiség minden bizonnyal igen hamar kihalna. De ennyi bevezető elég is lesz arról a három plusz egy héroszról, akik „a végtelenbe és tovább” iránymutatása mentén munkálkodnak nagy szerénységgel.


Intermezzo vége


Némi kis adalék, hogy én néhány héttel ezelőtt már átvágtam eme nemes, bakonyi tájékon, s akkor a környéket egybefüggő, csodálatos, fehér hótakaró, a fákat pedig zúzmara borította, egyszóval igencsak kellemes látványt nyújtott a meleg autóból kitekintve (Tihanyba mentem az ottani belső tavon korizni bizonyos Néger és majdnem Négerné társaságában, de ez egy másik történet, amelyet majd dalban mondok el – egyszer :)). Azonban most nem az én csökkent képességű muzikalitásom a téma, hanem a csodálatos hirtelenséggel, egy briliáns elme (asszem én vó'tam) által egy rövidke, téli napokra kitalált vasárnapi gyalogtúra, nevezetesen egy Gézaháza – Csesznek – Porvacsesznek – Gézaháza útirány, papírforma szerint 13km-en. Természetesen nem mi volnánk mi (ez a mondat ugyan már kissé filozofikus magasságokba látszik távolodni, de nem feltétlenül kell komolyan venni, mindössze csak talán kicsit túl sok Sziámit hallgattam az utóbbi időben :)), ha a térkép fölé görnyedve ezt kielégítőnek találtuk volna, így az útirány bár ugyanez maradt, Csesznek vált kiindulóponttá.

Mindez azután következett be, hogy kétszer is voltam Habbáéknál azon a bizonyos reggelen. Először érte mentem, nem ellene (stílusosabb lett volna egy nagy fekete autóval, de csak egy kicsi zöld állt a rendelkezésemre), s bár időben szóltam neki, talán még késtem is 1-2 percet (éjszaka dolgoztam, muszáj volt kinyújtanom magam egy kád forró vízben, amiből köztudottan nem olyan egyszerű a kiszállás), kis híján Pai Mei szakállam nőtt, mire kiérkezett. Persze állítólag csak a cipőjét fűzte... Mindegy, akkor még úgy éreztem, hogy egészen jó fej is tudok lenni és nem nevezem be a ki a leglassabban elkészülő nő-szerű férfiak versenyére, de később kénytelen voltam megváltoztatni a véleményemet. Egészen kicsivel ez előtt a változtatási kényszer előtt, szerencsére még Gyirmóton, Habba barátunk kitalálta, hogy tulajdonképpen mindent hozott, csak a térképet nem, így másodjára is megnéztük az utcájuk aszfaltján tátongó lyukakat.

Egészen kicsivel később megérkeztünk Bobékhoz (ahonnan elkéstünk kb. 5 percet ugyebár Habba miatt, bár tegyük hozzá, hogy az általa javasolt, nemrégiben elkészült rövidebb úton – mégis csak készülhetett a túrára – valóban hamarabb odaértünk), s már éppen befordultunk az utcájukba, amikor felhívtak, hogy hol a pokolban vagyunk már, azonban ennek ellenére (az ember többnyire ebből arra asszociál, hogy bizonyára már mindennel elkészültek és tűkön ülve várják az indulást) rájuk is jó néhány percet kellett várni, mire képesek voltak leérni. Ha egészen pontos akarok lenni az időbeosztásban, akkor itt kell megjegyeznem, hogy Bob és Habba döntetlenre végeztek, mindketten sokkal rosszabbak a legtöbb nőnél, akikkel eddig dolgom volt (ööö... ezt a kérdéskört most inkább mégse boncolgassuk több okból kifolyólag sem :)). Továbbá itt határoztuk meg a végső útirányt is.

Innen az út Csesznekig, ott is a vár lábáig teljesen eseménytelenül telt volna, egy apróságot kivéve. Veszprémvarsány után kicsivel ugyanis ismételten várakozni voltunk kénytelenek, miután jómunkásemberek vágták ki az út menti fák közül a haldoklókat, s addig leállították a biztonság kedvéért mindkét irányban a forgalmat, de legalább ki tudtuk használni a pár percet arra, hogy kiszellőztessük kicsit a fejünket (mi azért, hogy betöltse végre a gyík városi tüdőnket a csodálatos bakonyi levegő, Bob pedig mert már látványosan szenvedett az Amorf Ördögök zenéjétől és dalszövegeitől, bár itt még nem kezdett el látványosan kifolyni az agya a fülén, mint visszaúton, de hát ugye én autóm, én zeném :)).

Ezt követően viszont semmiféle pokolbéli sátánfattyú sem volt képes megállítani bennünket a végcélunkig. Eleinte ugyan nem éreztük különösebben bizalomgerjesztőnek a dolgot, mert elég sokan voltak a parkolóban, de szerencsére nem túrázni indultak, telezajongani a mi kis kellemes, csendes erdei sétánkat (az erdő ugyan elvben mindenkié, de mi valahogy mégis jobban szeretjük, ha ilyenkor mégis inkább csak a miénk), hanem várat nézni. Azt mondjuk majdnem megnéztük mi is, mert kiderült, hogy Bobné még nem látta, de aztán férjeura lebeszélte, hogy sosem érünk vissza világosban, ha azzal kezdünk (a tag érezhette, hogy mire visszaérünk, akkora meg már nem lesz kedve felmászni :)). Nekem mindegy volt, rengetegszer jártam már arra, s ahogy láttam, Habbát sem sikerült lázba hozni a várnézéssel (aki még nem járt arra, annak ajánlom, nem gáz érte a 300 forintos belépő, tüdőtágító séta fel, jó kilátás, illetve a vár tövében van egy kellemes kis kávézó is azoknak akik tudják értékelni az ilyesmit – ugyan a kávé felettébb jó minőségű, viszont a tag simán beleturkál kézzel is a darálóba, ha megakad, szóval szerencse kérdése, hogy kerül-e bele ujjdarab vagy sem). Mi azonban nem másztunk várat, nem ittunk hát kávét sem, viszont ha már ott volt egy hatalmas izometrikus ábrázolásmódú térkép, azt is megtekintettük vala (azért ne ez alapján vágjon neki a környéknek senki :)), miközben feltűnt a háttérben a helyi Napóleon Bonaparte, aki készségesen meg is állt egy pillanatra a történelmi hitelesség kedvéért készülő fotó miatt, azonban Pirost nem igazán lengte át e másodpercnyi fennköltség érzete, mert valami másféle csodát próbált összehozni férjeura számára; a szégyentelen).



Megérkezénk vala



Bonaparte csak lesi, hogy Piros mily szégyentelenségre
vetemedik a nyílt utcán, Bob meg végre igazi férfinek
érezheti magát, sörrel a kezében :)



A Térképek Igazi Ura elemében van


Ezt követően Bob elővett egy doboz Borsodi Bivalyt, hogy majd ő lesz az élet császára, nem pedig Napóleon, de az Úr vélhetőleg másképp gondolta, mert az első sarkon elejtette és a nedű nagy része a gyehennára került. Ez azt hiszem nagyjából a cseszneki e-pont előtt volt, mert ott olyan is van, szóval azért még nem voltunk a civilizáció végén, bár az egyik mellékutcába bekanyarodva hamarosan mégis ilyesmi érzésünk támadt. Néha megszáll minket az ihlet, hogy milyen jó lenne ilyen csendes, békés helyen lakni, aztán rádöbbenünk, hogy azért mégis csak jobb a városban, vagy annak a szélén, s erre most nagy hirtelen tucatnyi szempontot is tudnék mondani, de nem teszem, miután ez most úti beszámoló. S ha már az, akkor elmondom, hogy a vár parkolójából északra indulva néhány száz méter után balra be egy kis utcába nyugatra, majd amikor elérjük a Vasút (Vasutas?) utcát, akkor azon megint északra, majd végig rajta egyenesen, amíg át nem érünk a 82-es főút alatti mini alagúton. Na innen kezdődik az igazi buli, mivel a turistajelzés elágazik. Jobbra a ráérősebbek elindulhatnak Vinye irányába, át a Cuha völgyén, ami kellemes a szemnek, jóleső a testnek, viszont olyan még nem volt, hogy ne lettünk volna vizesek arra, szóval télen erősen ellenjavallott a dolog, nem beszélve arról, hogy mi egészen más terveket dédelgettünk. Így aztán balra fordulva indultunk is volna, ha Bob nem találja ki, hogy túra előtt a gyerekkori asztmáját kezelendő szipákol az erre a célra használatos vackából, majd miután abból véletlenül sem jött semmi, ezért kiverte. Mármint a benne lévő fehér por maradékát, és gyakorlott, masszív kokainrajongó módjára felszippantotta. Megjegyzem aki képes megmászni mondjuk a Schneeberget ilyesmi nélkül, annak nem biztos, hogy feltétlenül szüksége lenne erre a szipákolásra egy szimpla gyalogtúrán, de mindenki azzal ösztönzi magát, amivel akarja. Mi többnyire sütivel szoktuk. :)



Itt biztosan hagyománytisztelő betyárok laknak...



Zsiguli és traktor között is van élet: UAZ! :)



Irány a végtelen



Bob sörének annyi - mert megint bivalykodott



Mória bányáinak bejárata: mondd "jóbarát" :)


Nagy nehezen aztán elindulhattunk. Mivel a túra előtt ünnepélyesen megígértem mindenkinek, hogy dacára az előző napi kiadós esőnek, még csak véletlenül sem fogunk sárral találkozni, ezért aztán némi érzéki csalódásban caplatva kiderült, hogy az út pár száz méter után visszavisz a 82-esre, amelyen éppen a leginkább beláthatatlan kanyarokban kell az út mellett menni egy kicsit (láttunk is pár őrült motorost), majd aztán újra bevetettük magunkat az erdőbe. Kis ideig békésen meneteltünk a kellemes napsütésben, majd Bobéknak enniük kellett, mielőtt éhen halnak (közben kiderült, hogy Piros arcürege a szendvicsnek sem esztétikusabb melegágya, mint a legutóbbi túrán a kökénynek (nyitott szájjal, összerágott cuccal értve). Kicsivel később természetesen az út kettévált az erdőben, jelzés meg sehol, szóval aki igazán értett hozzá (ez én volnék), meggyőzte a főeltévedési szaktanácsadót (aki ugyebár, mint azt mindenki jól tudja az előző útleírásokból, nem más, mint Habba), hogy nekünk balra kell mennünk, mert ugye a mozgalom, meg mert mindenféle emberi és afeletti számítások is ennek helyességét támasztják alá. El is indultunk legott a – talán mondanom sem kell – nem annyira jó úton, miközben Piros a nála lévő csokikészletben található merci-s „köszönöm, hogy vagy nekem” cuccokat osztályozta, majd szétosztotta közöttünk azokat amiket nem szeretett. Nekünk mindegy volt. Már csak azért is, mert kb. egy kilométer múlva elénekelhettük a nagy klasszikust, hogy „kifogy az út lábam alól”. Út tehát nem volt, csak sár. Ami természetesen szintén nem volt, csak úgy tűnt, mintha sár lenne, pedig nem az volt. Még akkor sem, ha Bob beleejtette Habba térképét, véletlenül rálépett, majd ezt követően beletörölte a ruhájába és az úgy tűnt, mintha sáros lenne ettől, pedig nem. Ez már egyébként akkor volt, mikor Habba hősiesen feláldozta magát és belevetette magát a sárkányoktól, s még ki tudja milyen fenevadaktól hemzsegő erdőbe, hogy a helyes utat mégiscsak megtalálja. Némi tűnődés után a nyomába eredtünk, mert vissza csak a bénák fordulnak, mi még zömében voltunk úttörők („előre” :)). Piros mondjuk zsenge koránál fogva biztosan nem, de ezt most nem rójuk fel neki.



Most melyik is sugározta az asztmát melyikre?



Bob azért biztos, ami ziher alapon magának
adja be az utolsó adagot



Itt még nem volt sok sár



Habba már megint nem bírt magával



Piros eszik (bár ez nem biztos, hogy a helyes meghatározása
annak, amit művelt ezen címszó alatt)


Néhány kanyar után egészen helyre ki erdei útra tévedtünk. El. Miután mégiscsak olyan csapatról van szó, aki ifjabb éveiben nem egy Verne regényt olvasott, nem estünk mi sem kétségbe, hanem Habba alig néhány éves (évtizedes? :)) térképét és Bob ki tudja honnan szerzett iránytűjét, no meg egy valamit - ami leginkább egy pálcikára emlékeztet – felhasználva nekiálltunk betájolni magunkat a világegyetemben. Ez nagyjából sikerült is, mert ez végre nem a Tesco-s leather man késekben található iránytű volt (ami szerint arra van észak, amerre éppen kedve tartja), hanem egy igazi kompasz, amilyenekkel boldogult elődeink felfedezték Amerikát és újra Indiát (azt hiszem ebből az időből származik a „Hajrá India, hajrá indiánok!” graffity is).



Bob petrencerudat keres



Megtalálta, most már jöhet Little John! Persze azt még
nem tudta, hogy később tényleg jön... :)


Miután megállapítottuk, hogy a fene tudja hol lehetünk, de mert az irány nagyjából megfelelő, olyan nagyon mégsem tévedhettünk el, ezért kár lenne itt feladni és a keselyűk martalékává válni (nagyjából itt folytattunk úgyis asszem teológiai természetű vitát a martalék és a tartalék kifejezések mibenlétéről és eredetéről, bár eleinte Bob egy kis fogalomzavarban szenvedett a martalék kapcsán, de hát nekem sem jut eszembe elsőre mindig pl. a paralelepipedon). Némi felfele kapaszkodás után kiértünk egy picike sziklákkal borított útra, ami mindenképpen bizakodásra adott okot, bár jelzést azt továbbra sem láttunk. Habba viszont nagyjából 10 perc után jelezte, hogy látja azt a vadászházat, amelyet mondjuk egészen más irányból kellene látnunk, viszont a tény ettől még tény marad, hogy visszatértünk a helyes útra. De melyik is a helyes út? Ugyanis ismételten elágaztunk vagy 5-6 irányba...



Ez még a helyes út volt - szerintünk...



Itt kezdődtek a gondok :)



De majd a Golden Compass segít!



Ööö... vagy nem segít...



Vagy inkább Habba segít?


Rutinos eltévedők lévén, azonban csukott szemmel is eldöntöttük, hogy nekünk melyik kell, aztán véletlenül most el sem baltáztuk. Az úton lévő sarat (khm... szóval sárra emlékeztető képződményeket) kerülgetve láttunk olyan martalékot, ami egészen biztosan nem tartalék volt, de mivel csak egy maradhat, a helyes úton pedig kétségkívül mi jártunk, szegény bolondok bizonyára bolygó hollandiként kísértenek már az évszázados fák között. Ugyebár az élet nem habos torta, így nem szóltunk bele a dolgukba. Azért lehet persze, hogy később mégis csak megmenekültek, mert nem is olyan messze (persze a Hupikék Törpikéken nevelkedettek fel tudják fogni eme kifejezés  eszmei mondanivalóját), találtunk egy újabb elágazást meg néhány házikót. Ha nagyon akartunk volna és nem látjuk korábban többször (mondjuk nyáron egy biciklitúrán pl. biztosan) akkor megnézhettük volna a Porva-Csesznek vasútállomást, de egyrészt mert a derék bakterok úgyis éppen sztrájkoltak, másrészt meg mert ugyanazon az úton kellett volna visszajönnünk, amelyiken odamegyünk, az meg mekkora bénaság már, inkább kihagytuk ezen látványtalanságot.



Kitartás emberek, ez minden bizonnyal a rövidebb út!



Valahol biztosan benne vagyunk a
könyvben - vagy a filmben :)



Most aztán már igazán pipa vagyok, hol
egy sárkány, megküzdök vele!



A térkép és a Golden Compass találkozása



Piros lenyúlta Habba botját, mert az jó neki


Mivel viszont megéheztünk, ezért beletekintettünk a hátizsákunk tartalmába. Piros lenyúlta a körtémet, de szerencsére nem kért a mandarinomból (ami tényleg mandarin ízű volt, nem mint az, amivel az autóban próbált megetetni bennünket még az úton Csesznek fele), sem a banánomból és az almámból, így azért én sem vesztem éhen (rendes kaját nem hoztam, mert derekasan berántottáztam reggel, s úgy számoltam, hogy délután 4-5 fele úgyis hazaérünk, és csak még jobban fog esni az ebéd). Ebben mellesleg nem is tévedtem nagyot. Habba evés közben felderítette a kísértetházakat is, de túl sok értelmes dolgot nem láthatott, mert elég hamar visszajött. Persze mi már gyakorlott túlélők vagyunk, így néhány keresztkérdéssel ellenőriztük, hogy valóban a Golgotai tért vissza hozzánk, vagy csak valami fondorlatos alakváltóval van dolgunk, azonban Habba kis ideig gyanús maradt, miután elsőre nem ment neki a teszt (elböfögni egy levegővel valami verset, amire csak ő lehet képes, holmi földön kívüli egészen biztosan nem).



Itt egyre több az útelágazás



No mindegy, ez jó lesz nekünk



Bele a sűrű sötét vadonba



Bob elakadt (ez van, ha kis ember nagy bottal jár),
Habba persze legott kihasználja a helyzetet,
hogy... izé segítsen :)



Persze ez egészen biztosan nem sár...



Ez az erdő szarozik velünk. Most akkor merre tovább?


Miután kipihentük magunkat, és Bob is széttrancsírozta az utolsó vigyorgó mandarinomat, felkerekedtünk, hogy végre valahára megtegyük azt, amit megkövetel tőlünk a Gézaházáig tartó út. Megjegyzem ez az út nem is volt annyira rendes, mert az út jóformán járhatatlan volt a sok sárszerű valamitől, mellette pedig a sok giz-gaztól nem volt egyszerű bandukolni. Szerencsére az egyhangúságot feldobta egy idegen űrhajó becsapódási helye (már biztosan az összes arctámadó kis alien fattyú elhagyta a fedélzetét, ezért mi is óvatosak voltunk), némi hókása az út egy részén, illetve pár szemét az erdőben. Habba teljesen bele is szerelmesedett egy csomó őzszar közepén heverő üres borosüvegbe, és legott levizelte, hogy még tökéletesebbé tegye a csendéletet. Picasso biztosan tudott volna egy bizarr háborúellenes festményt összedobni ebből az alapból, nekem csak egy fotóra futotta. Szerencsére sok szemét nem volt ott, mi azonban Bob elvét vallva teljes nyugalommal továbbmentünk (Bob tesz a tisztaságért: nem szemetel ugyanis, más piszkát viszont nem hajlandó összeszedni, szóval nem annyira sötétzöld a srác, csak sima zöld, velünk egyetemben).



Itt nem mentünk el Porva-Csesznek állomása felé



Pihenjünk egyet 7-8 km után



Habba már megint fénybenjáró - vagyis ülő


Mikor már azt hittük, hogy sokkal rosszabb nem lehet a nemsárban, akkor elment a nap és hideg szél kezdett fújni. Meg Bob talált Pirossal fagyöngy és kicsit gusztustalankodtak alatta, majd nem sokkal később Habba is szerzett egy darabot, s szintén próbált ízetlenkedni, de azért tartottuk a tisztes távolságot. Asszem... :)

Örökkévalóságnak tűnő menetelés után elértük megint a 82-est, mindjárt a leágazónál Gézaháza fele. Vagy 200m után az út magánútba torkollt, félig nyitott kapuval, ahova végül is kis tanakodás után nem mentünk be, pedig már azért meg tudtunk volna melegedni kicsit, mivel olyan istentelen hideg kezdett lenni, hogy még én is elővettem a tartalék kesztyűmet és sapkámat. Miután a kerítésen nem mentünk be, ezért a mellette futó turistaút mellett döntve azon haladtunk végig. Előtte Bob vagy Habba kicsit még kapcsolgatta a villanypásztor főkapcsolóját (itt szoktak ridegen tartani mindenféle állat, bár most éppen nem) bosszúból, aminek az lett az eredménye, hogy senki nem merte megfogni a kerítést, miután a főkapcsolóról a lekopott jelzések miatt nem lehetett eldönteni, hogy merre van a lefele vagy a felfele (ettől függetlenül kötve hiszem, hogy ezzel be tudtuk volna kapcsolni az áramot így télen, mert az ilyesmit illik idióta biztosra tervezni, ez meg így nagyon nem az lenne).



Mocsárvár felé félúton



Bobnak a világ botja nem elég



Ne szarozz velünk, te erdő! :)



X-akta az erdő közepén - vagy észrevétlenül
átsiklottunk egy másik dimenzióba?



Nyomokban havat is tartalmazhat



Habba külön utakon keres kincset



Megtalálta... Milyen bunkó hagyhatta itt?



Habba savas vizelete segít lebontani - mindent...



A fagyöngy az fagyöngy, sajnos kötött szabályokkal...


Azért kicsit mégis láttunk Gézaházából, még ha az jórészt csak némi rom is volt, meg pár ház kicsit messzebb, viszont most már csak azért sem mentünk arra, hanem inkább rátértünk utunk utolsó, ámbár legszebb szakaszára, a Gézaháza és Csesznek közötti erdőrészre. Habár a már tél közepe is elmúlt, leginkább késő őszire hajazott minden, a kihúzó Habba, aki a fenti út helyett nem egyszer a lenti, jelen állapotában éppen víztelen patakmedret választva térdig gázolt a mindent elborító sárgás-barnás avarszőnyegben.



Az erdőből kiérve sem volt sokkal jobb az út...



Azt ígérted nem lesz sár...



Pedig a színek szépek voltak



Szerencsére innen már alig volt latyak



Az  "A" csapat jobbra indul



Nicsak, ki romlik itt?



Tehénálló kerítés


Egy részen még Little „Bob” John és Robin „Habba” Hood is összecsapott a patak felett átívelő, nedvesebb időben minden bizonnyal hídként funkcionáló farönkön, de a papírforma elég hamar érvényesült, viszont legalább Bob legközelebb meggondolja, hogy  egy eleve vesztes pasihoz akar-e hasonulni (Little John akart lenni, amikor még a túra elején talált magának egy petrencerudat, amit  cipelt egész végig, majdnem olyan lelkesen, mint ahogy Piros vitte Habba teleszkópos mászóbotjait). Útközben egy buckalakóval is találkoztunk, aki nem átallott bennünket is lefényképezni, majd a bucka mögött megtaláltuk a családját, egy csajt meg az ivadékát, aki még éppen csak tudott egy kicsit totyogni, viszont mivel a poronty is láthatóan jól érezte magát a semmi közepén, ezután senki sem mert nyafogni, hogy fáj a lába meg ilyenek. :)



Most végre lejátszuk Little John!



Bob-Robin Hood most aztán igazán elszánta magát



Habba - Little John nem kevésbé...



Ez az élet Robin Hood, odébb állunk, vagy bosszút? :)


Még az egyik kanyar után megálltunk befalni a maradék gyümölcseinket, majd új erőre kapva Bob megtalálta és kihúzta egy sziklafalból az Excaliburt, szóval ennek a napnak még nagy jelentősége lehet a későbbiekben (hm... Bob a britek királya, II. Erzsébet biztosan lehidalna, ha megjelenne a tökjeivel, aztán le akarná győzni a fekete lovagot és elfoglalni a jussát, bár nagyon nem tehetne semmit, hiszen még a legendáikban is úgy nevezik, hogy „az egykor volt és az eljövendő király” :)).



Ez már egy egészen szép őszi erdő volt télen



Itt-ott még tündéreket is látni véltünk



Szerpentin



Habbanász az avaron



Azért még nem szakadt vége a megpróbáltatásainknak



És igen! Bob megtalálta végre!



Az Egy Excalibur újra megválik sziklabörtönétől!



Megvan, mehetünk! :)


Rövidesen újabb életjelekkel találkoztunk elhagyva a sziklafalat, amin állítólag barlangok is voltak (biztosan azokat a picike likakat nevezték annak, amiket láttunk), de senki nem volt ellenséges, pedig akár így is történhetett volna, különösen, hogy kiérve az erdőből mindjárt négy, nemrégiben összeeszkábált kereszt fogadott bennünket... Jól tudjuk, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, de azért nem hittük volna, hogy ilyen fiatalon beteljesedik a végzetünk... Szerencsére a lómaiak nem kerültek elő, így folytattuk utunkat a temető felé, ahol Bobbal kicsit elmélkedtünk, hogy milyen bénaság már, hogy minden temetkezési vállalkozó hihetetlenül fantáziátlan nevet képes adni, meg a megszokott PAX feliratok sem inspirálják az embert arra, hogy őket válassza, azonban tekintettel a téma meglehetős morbiditására, inkább most nem mesélem el, hogy milyen korszakalkotó ötleteket vetettünk fel a szakma megreformálására, illetve az is lehet, hogy még a későbbiekben mi akarjuk majd hasznosítani ezeket.



Nincs már olyan messze...



Enyém a vár, tiéd a lekvár



Mindenkinek megvan a maga keresztje



Még nekem is


A temetőtől már jól látszott a vár, ami ismét ragyogó, ámbár lemenő napsütésben uralta a tájat, és szerencsére olyan nagyon messzi sem volt már, hogy megfáradt tagjainkkal ne tudjuk elérni. Napóleon is hamar előkerült, rendes volt, még azt is megjegyezte, hogy vigyázott a kocsinkra. Ha kicsit mi is rendesek lettünk volna, befizetjük a helyi kocsmába egy féldecire, de már eléggé siettünk, mert előbb haza akartunk érni, mielőtt teljesen elfáradunk. Ez majdnem sikerült is, bár ugye így Piros várnézése kimaradt aznapra, viszont Bob agyát tovább sikerült rohasztani az Amorf Ördögökkel.



Amolyan morbid, de azért igazi csendélet



Az egyujjas tyúktartás első leckéje


Végül már szurok sötétben sikerült beesni haza, majd egy nagy tányér rakott kel és egy hatalmas bögre forró kakaó után (ez utóbbi már a kádban fogyasztva) mindjárt szép volt a világ. És nagyon álmos is, szóval zsupsz az ágyba, zárult Miki mókatára.