Tóközi Imre

A Mátránál magasabb a Tátra

avagy medvék és havasok között széllel szemben a gyopár

(Magas-Tátra, 2008.03.21-24.)


Hibáztunk. Nem vettük figyelembe – pedig a média naponta több ízben is tudtunkra adta, egyéb izgalmasnak gondolt „az évszázad híre” nem lévén -, hogy az idei Húsvét olyan korai, hogy olyan nem is lesz most aztán százvalahány évig. Igaz, a világ ezen talán valóban érdekes, de unalmassá szajkózott híre a lehető legkevésbé sem izgatott fel egyikünket sem, miközben Habba, a Havasi Rém agyából kipattant a gondolat (mivel ugye ő egyben a Golgotai is, ezért ezek a „G”-betűs dolgok nem állnak olyan messze tőle, arra is van némi esélye, hogy egyszer megérti azt is, mire való a „G”-pont :)), hogy kicsit ragadjuk ki a lelkünket és a testünket a való világ egyre inkább összemosódó színkavalkádjából, és úri passzióból fetrengjünk inkább méteres hóban, mint azon töprengjünk értelmetlenül, hogy az ács fiának kínhalála és feltámadása miként is jön össze a kiscsibékkel, a hímes tojásokkal, a nyulakkal és dézsányi vizekkel (a South Park egyik epizódjában azért már karcolgatták a felszínt Jézussal a Pengével :)). S mindezek után miért is hibáztunk? Mert azt hittük, hogy ilyenkor már épeszű ember nem zavar bennünket a fenséges bércek között, azonban a korai Húsvét majdnem beleköpött a levesünkbe. De ne ugorjunk ennyire előre, hiszen biztosan vannak néhányan, akik már gondolkoztak hasonló túrán, de valamiért nem mertek belefogni vélt vagy valós problémák okán. Nos, nekik annyit azért – tényleg csak nagyon röviden, aztán jöhet az útleírás – elárulok, hogy az egész szervezés mindössze annyiból áll, hogy az ember kényelmesen elhelyezkedik az internetre kötött számítógépe előtt, pici gondolkodás, majd néhány egyszerű kulcsszóra keresés után elégedetten válogat a magyar nyelvű ajánlatok között, kiválasztja a megfelelőt, néhány kattintással előfoglalja a szállást a megfelelő időpontra, majd ízlés szerint átutalással avagy a megszokott, hagyományos módon befizeti az előleget vagy akár a teljes díjat, s ezt követően már csak annyi dolga van, hogy a visszaigazoló e-mailben megkapott bizonylatot kinyomtassa, illetve utazáskor ne hagyja otthon, hanem a recepción ügyesen lobogtassa. A személyzet kitűnő nyelvismeretét büszkén hirdető frázisokat azért nem kell feltétlenül elhinni, de némi mutogatással rásegítve egészen jól el lehet boldogulni bárhol.

A Golgotai (így a húsvéti gyorstalpaló reinkarnációs tanfolyam környékén talán stílszerű is eme elnevezés, a vallás bigott élharcosai pedig nyugodtan üljenek le, törölgessék le a habot a szájuk széléről, hiszen Isten remek humorérzéke nyilvánvaló kell legyen még számukra is, elég csak ránézni fő művére, az emberiségre) nagy merészen Pribylina környékét javasolta, ott is a Hotel Miert, mint fő célpontot. Miután a húsvéti árak sem tudták elvenni a kedvünket, le is foglaltunk két kétágyas szobát három éjszakára, reggelivel (nem egészen 18 ezerre jött ki fejenként jóféle magyar forintban számolva és abban is utalva előre).

Az utazás közeledtével még bátorságot merítettünk a Magas-Tátra barnamedve állományának, illetőleg étkezési szokásainak tanulmányozásából (érdekes összefüggés fedezhető egyébként fel a nálunk is védett barnamedve és a hóvirág eszmei értéke között, hiszen rövid fejszámolással hamar megkapjuk az eredményt, miszerint egy barnamedve egészen pontosan öt szál hóvirágot ér). Gyengébbek kedvéért azért meg kívánom jegyezni, hogy ez véletlenül sem jelenti azt, hogy ha egy barnamedve öt szál hóvirágot talál reggelizni és éppen szemezik a hatodikkal, akkor ezután szabadon levadászható, megelőzendő, hogy nagyobb kárt okozzon a természetben, mint amennyit ő maga ér...

A kissé hosszúra nyúlt bevezetőt követően ragadjuk vissza magunkhoz az időt ama pillanatban, amikor is azon a bizonyos csípősen hideg levegőjű kora tavaszi napon bepattantunk a már több kalandból ismert kékellő (nem összetévesztendő a Küküllővel, mert az utóbbi olyan víz, az előbbi, pedig olyan, mint az ég, legalábbis többnyire) Skoda Fabia tágas belterébe (némi optimalizálást követően valóban el is fértünk, a hóláncot gondosan legalulra helyezve, ezzel is mintegy sugallva az Úrnak, hogy mi azt bizony nem nagyon szeretnénk elővenni). Miután az előbbi mondatból ez már sejthető, mindez nem volt teljesen zökkenőmentes, de azért mission impossible sem, csupán négy izmos férfikarra és koponyára volt szükség.



Keverem-kavarom, a Skoda meg addig magától tankol, mi?



Minden eshetőségre készen elvisszük azért ezt is...



Habba tényleg elvitte volna helyettem azt a szakállast?


Azért, nehogy már búzának nézzenek, vittünk magunkkal másik nembéli útitársat is, akik majd a savát borsát adják a hegyvidéknek a „hú de állat” (első feleség Heni) megjegyzések és a leírhatatlanul önfeledt sikolyok birtokosaként (Petra :)).



Innen már beszélhetünk csak mássalhangzós szavakkal is...


Délután kettő után kicsivel neki is vágtunk a pályának, amely felett oly nagy hévvel kerekeztünk át az elmúlt nyáron. Terveink szerint jó négy órás út várt ránk, ami a gyakorlatban öt és fél órásnak bizonyult, igaz, ebben benne foglaltatik némi hamuba sült pogácsa beszerzése Liptovsky Mikulas településen, ahova már szinte teljes sötétségben érkeztünk meg. Az út jó része egyébként kellemesnek volt mondható, különösen miután megérkeztünk a hegyvidékre és végre volt némi látnivaló is. Petra ugyan több ízben csalódottan fitymálta a havas hegyeket, mivel szerinte azokon legfeljebb dér lehetett, de hó biztosan nem, és nem nagyon hitte el, hogy ahova megyünk tényleg hóban fetrenghet bárki, aki ingerenciát érez ehhez a kifejezetten csapadékmentes hazai tél után. Itt-ott a bérceket tarkította néhány, helyenként lassan ezredéves várrom, illetve a hegyek között kanyargó, s az út mellé minduntalan visszatérő, hol békésen hömpölygő, hol összeszűkült medrében tomboló fenevaddá változó Nyitra folyó. Tetszett.

Tehát Liptovsky, ami Mikulás. Innen már csak egy ugrás volt – a régi reklám analógiájára – a sugár (helyesebben: Sugár). Miután Habba lenyúlta a főnöke GPS-ét, lassan itt volt az ideje aktiválni, hogy a kesze-kusza úthálózat közepette egyszerűen megtaláljuk Pribylinát. A dolog kis szépséghibája volt, hogy a térképet legutóbb valamikor a pattintott és a csiszolt kőkor között frissítette utoljára a gazdája, így aztán nem egyszer voltunk szerinte a senki földjén, viszont nem tudtunk olyan lassan menni, hogy ne hívta volna fel a figyelmünket a további lassulás lehetőségére. Nekem elég hamar az agyamra ment, de mivel éppen nem súlyosbította a helyzetet telihold, mégsem változtam fékevesztett fenevaddá, így hát csak fékezetten habzott a szám egy idő után. Persze nem nagyon.



Hm... Nem lesz itt baj!



Néha belopózott egy kis történelem is


A sötét és a navigáció gyerekbetegségei ellenére, hála Habba térképészeti szaktudásának (talán még van aki emlékszik a Hány az óra, Vekker úr című filmre, na a Golgotai majdnem olyan, csak neki nem a pontos idő ketyeg a fejében, hanem a világtérkép :)) viszonylag hamar megkerült a település és utána a felfele vezető hegyi út, ami Rackova Dolinába vezetett, azaz a nagyjából 1000 méter magasan fekvő szállásunkig (itt van néhány panzió az út mentén, a miénk persze a legutolsó volt). Elég hamar elértük a hóhatárt, azonban a már fentebb említett, hóláncos túrát nem különösebben támogató pakolási módszer folytán a Skoda kénytelen volt lendületből venni minden akadályt, amit néha ugyan el-elkaparó kerekekkel, de tulajdonképpen könnyűszerrel le is küzdött. Megérkezvén a szállásig, a havas parkolóból a táskák felét magunkhoz véve bejelentkeztünk a recepción. Mint kiderült az egyébként kedves arcú, meglehetősen fiatal lányka kb. olyan szinten gyalázta az angolt, mint jómagam, de azért nagyjából megértettük, hogy bár a mi kis csapatunk foglalt először szobát, mégis külön emeletre vagyunk kárhoztatva, illetve Habbáék szobája tényleg két ágyas is volt, míg a miénk négy. Abban viszont megegyeztek, hogy egyik sem volt túlfűtve, bár ez inkább a nem annyira férfi túrázókat sújtotta, a Golgotai és én nem fáztunk (ööö... ennek semmi köze a rosszindulatú pletykákhoz :)). A szoba és a beépített fürdő egyébként makulátlanul tiszta volt, az erkély is kellemes, habár, mint azt Heni másnap találóan megjegyezte, az ő kilátásuk kicsit jobb, mert azon nem csak havas fenyőerdő, hanem hegyek is vannak (mondjuk a negyediken könnyű, mi a másodikról nem láttunk elég messze). Ez a beszólós nőszemély időközben egyébként úgy döntött, hogy nem kíván vacsorázni, mert az út kezdetén teleette magát hallal és sült krumplival, Habba pedig még kiment néhány cuccért a kocsiba, így Petrával kezdtünk neki az étterem felderítésének.



Hamar berendezkedtünk.



Habba is pillanatok alatt otthonossá tette a szobájukat. :)



Sör, kis éji zene helyett egyenesen a dzsungelből,
mint a régi szép időkben


Az idősebb, Steven Segal káprázatos mimikájú gumiarcával rendelkező pincérrel eleinte nem volt könnyű kijönni, miután csak szlovákul volt hajlandó (akkor még) megszólalni, angolul nem értett, németül pedig nem tudtam. Petra állítólag tudott volna, de mivel legutóbb még Ausztriában úgy érezte, hogy a lelkébe tapostam, amikor csillogtatni szerette volna ebbéli tudását, makacsul hallgatott és kárörvendve nézte, ahogy pantomim művészeket megszégyenítő módon igyekszem megértetni a pincérrel, hogy egyrészt enni és inni szeretnénk, viszont még nem, hanem majd később, mert még várunk további társaságot az asztalunkhoz. Nagy nehezen kiderült az is, hogy nem ülhetünk akárhova az egyébként már majdnem teljesen üres étteremben, mert a szobaszámunk alapján nekünk gyakorlatilag a legrosszabb asztal jár (mondjuk ennek másnap reggel, mikor nem nagyon maradt üres asztal, láttam is némi logikáját, de akkor este nehezen vette be a gyomrom a dolgot). Nagy nehezen beesett Habba is, aztán az étlapból gyorsan találtunk magunknak valamilyen csirkemellet némi spárgával és sok sajttal, körettel, illetve egy üveg sörrel. Itt már azért pincérünk szórt némi gyöngyöt a disznók elé, nagy kegyesen néhány ételt már magyarul is ki tudott mondani az étlapból (abban egyébként szlovákul, németül és angolul voltak feltüntetve a harapnivalók), viszont a sört azért képes volt dús habbal kitölteni az üvegből. Egyébként elég kelletlennek is tűnt, de mint később kiderült ezzel nem kifejezetten bennünket tüntetett ki, hanem mindenkit, kivétel nélkül, mindvégig kifejezéstelen pókerarccal szolgált ki és úgy beszélt közben, hogy a szája nem mozgott (persze az is lehet, hogy hasbeszélő volt, aki hobbiból pincérkedik :)). Még vacsora előtt váltottunk néhány szót egy magyar párral is, akiknek mint kiderült nem volt olyan szerencséjük, mint nekünk, mert az ő autójuk a hegy felénél feladta és mehettek le a városba hóláncot venni, hogy végül szintén itt vacsorázhassanak. Ekkor már azért kezdtük érezni, hogy Habba autója nem más, mint az Egy Skoda. Mondjuk ebből kifolyólag törvényszerűen valakinek a drágaszága is lett, de szerencsére Szméagol tudata ezúttal nem tört fel a Golgotai agytekervényeinek mélységes bugyraiból.

A vacsora egészen jó volt (ez a későbbi kajákra is igaz egyébként, rosszat nem sikerült enni egyszer sem), így hát kezdtünk megbékélni a hellyel és felnéztünk még a negyedikre kipróbálni Habba új vízforralóját, meg az újonnan beszerzett teafüveket. Mi ekkor utaztunk először a lifttel, amely gyirmóti társunknak már szerzett némileg borzongató, azonban alapjában véve vidám másodperceket. A liftnek ugyanis bár külső ajtaja volt, belső nem, és azért volt némi rés a faltól, ugyanakkor a legtöbb gyorslift sírva bujdosott volna el bánatában, ha megtudja, hogy egy kis négyemeletes szlovák panzióban milyen technológiai műremek teljesít szolgálatot. Ez ugyanis hipp-hopp ott termett bármelyik emeleten, igaz, közben azért az ember gyomra is liftezett egyet. Egyszer majdnem azt hittük, hogy benn is ragadtunk, mert nem nyílt az ajtó, de aztán kiderült, hogy csak két jópofa ürge támasztotta ki azt, mert azt hitték, hogy az útitársaik jönnek le. Azért viccesebb volt, mint bosszantóbb.

Némi tereferét követően mindenki visszavonult a saját szobájába, majd egyszer csak, hipp-hopp (pont, mint a liftnél :)) reggel lett. Ez a  reggel hozott némi havazást, illetve magát a bibliai Kánaánt, már ami a reggelit illeti legalábbis. Svédasztal, tucatnyi étel (tojás, virsli, sült kolbász, lekvár, teavaj, méz, többféle felvágott és sajt, friss zöldségek, különféle saláták, friss kenyér és kifli, tea, kávé, tej, kétféle gyümölcslé, illetve diós és mákos bejgli, lekváros fánk, meg valamilyen tortaszerű süti), egyszóval a bőségszaru nyitva állt számunkra. Nem is voltunk restek, úgy megtömtük a hasunkat, hogy muszáj volt reggeli után még egy órát hemperegni az ágyon, hogy neki tudjunk vágni a hegyeknek.



Szoba kilátással



Tömjük meg a haszackánkat



Kell a kalória (tükörtojásos kenyér, diós bejglivel)



Volt itt minden, mi szemnek, s szájnak ingere
(ez már a maradék :))


Mikor már meg tudtunk mozdulni, Habba kiterítette ágynyi méretű térképét és megmondta nekünk a valót. Hogy elmegyünk. És ha elmegyünk, akkor el leszünk menve. De azért visszajövünk. A cél a Jakubina (a hegy) megkerülése, pontosabban ameddig haladunk, mert nem egy hóban gázolós rövid téli napon fogjuk ezt teljes egészében megcselekedni, ezt már világosan láttuk az elején, meg azt is, hogy nem most nem az elemekkel viaskodni jöttünk, hanem szépeket látni és jó levegőn lenni egész nap, ezért is döntöttünk a viszonylag kis szintkülönbségekkel operáló (3-400 méter) útvonal mellett.



A Térképek Mindenható Ura munka közben



Baljós árnyak :)


A haditerv elkészültét még megünnepeltük egy teával, majd mindenki visszavonult magára ölteni harci díszeit. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy az ember felveszi a melegítőjét (a felső alatt egy vastag pulóverrel), majd arra rávesz egy sínadrágot Habba elapadhatatlan készletéből, felülre pedig egy szintén durván vastag kapucnis, kötött pulóvert, arra pedig egy vízhatlan dzsekit, amit még kiegészít egy sapka és két kesztyű. Ha az ember egész nap kint van a télben, akkor nem kell viccelni azzal, hogy valaki kemény és bírja a hideget, mert úgysem bírja, a jó sok réteg pedig csodákra képes.



Még reménnyel teli - biztosan látunk medvét! :)



Itt laktunk - Hotel Mier



Út a végtelenbe (és persze tovább :))



Upsz... Ez mintha csúszna kicsit :)



Állj fel asszony, érezd az erőt!



Már mi is érezzük a "zerőt" :)))


De nem cifrázom tovább a reggelt, végre valahára elérkeztünk oda is, hogy elinduljunk, bele egyenesen a kalandba. A hó még tessék-lássék esett egy egészen kicsit, de aztán egy órán belül kitisztult az idő, és ragyogó napsütéssel tüntetett ki bennünket a vidék két napon keresztül. Miután sikerült elosztani a három mászóbotot négyünk között (jó szokásom szerint én ezúttal is elég spanyolnak éreztem magam ahhoz, hogy ne legyen szükségem ilyesmire, amit az útnak legalább a felén feleslegesen cipel az ember és fényképezni sem nagyon lehet tőle, mert folyton útban van), nekivágtunk az útnak, amely az első kilométeren még emberlakta vidéken vezetett, habár szerencsére hó azért már itt is volt elég. Az úton is. Ami nem kicsit csúszott, mint azt Petra elég hamar meg is tapasztalta, mert 10 perc sem telt el, s majdnem elveszítette maga alól a lábait. A talajjal együtt, természetesen. Azt mondjuk nem hittük volna, hogy a reggeli ablakon betekintő macit követően ilyen hamar ránk talál egy némileg valóságosabb medve, de Henivel majdnem az életünkkel fizettünk ezért... Na jó, nem, de Habba azért elég jó szögben fényképezett egy kis mókához az egyik panzió fala előtt (ahol voltak lovak és kecskék is).



Ott egy macis ház!



Jujj, de jó, állatok!



Dühöngő vasvillás paraszt



Orwell Állatfarmja



De állat! :)



Egyszer nekünk is lehet ilyen szerencsénk...


Miután kimókáztuk magunkat, tovább haladtunkban hamarosan elértünk egy sebes folyású hegyi patakhoz (vagyis helyi nyelven potokhoz), azonban a hídon nem keltünk át, mert azt az utat ismertük és mi nem akartunk arra menni. Ellenben a sárga úton megindultunk vala, bele az erdőbe. Az erdő ebben a magasságban jórészt fenyőerdőt jelentett, aminek hatására kellemes karácsonyi gyantaillattal is nem egyszer sikerült találkozni a jó ideig a patak mellett vezető úton, amelyet több ízben kereszteztünk kisebb-nagyobb fahidakon keresztül. A patak környéke egyébként már önmagában is megért egy tanulmányt (avagy egy misét, hogy a beszámoló elején ezúttal kimaradt történelmi utalásokat is pótoljuk némileg, egyben vigyázó szemünket Párizsra vessük), olyan csodálatos volt ez az ősinek ható, emberkezet láthatólag csak nagy ritkán magán érző búja vadon a csipkés szikláin lógó óriási jégcsapokkal, mini gleccserekkel, a kesze-kusza, helyenként a magukat az enyészetnek átadó 30-40 méteres, széltől gyakran gyökerestül kicsavart, máskor derékba tört szanaszét heverő fatörzsekkel, amely látványvilág ecseteléséhez nem is biztos, hogy rendelkezem megfelelő szókinccsel, beszéljenek inkább helyettem a képek.



Jégcsaphegy



Variációk egy témára: a jégfogú ember



Variációk egy témára: a jégorrú ember
(bakker, ez azt hiszem odafagyott :))



Ez pedig itten a Halálpotok hídja



A Halálpotok halálos vízesése



Aha, láttam ám! :)



Hószempilla


Eme lankás rész után utunkat tovább folytatva a sárga úton, éppen azt megkezdve bukkant ki a nap a felhők közül, hogy aztán az első néhány kaptatót követően megcsillogtassa az erdő fölé magasodó, helyenként már rövid időre előbukkanó, hóborította bérceket, utunk aznapi célállomását. Habba szerint olyan lesz, mint Völgyzugoly volt a Gyűrűk Urában, mi pedig majdnem elhittük neki, mert az egész tényleg olyan volt, mintha bármely pillanatban tündék léphettek volna elő akármelyik fa mögül.



Ezek itt össze akarnak minket zavarni...



Négyszögletű kerek erdő



Hm... Ennek van ám jó szaga ecsém...
Sárkány ellen sárkányfű!



Nem éppen hódgát



Ez azért nyáron nem lehet rossz buli...



Sárkánycsont. Ezek után senki nem kételkedett többet
Habba a Sárkányfűárus szuperképességeiben!



Csendélet, közelről távolodva: Heni (van kövem :)),
Habba (kis lépés ez az embernek...),
Petra (ha tudnátok amit Mona Lisa tudott :))



Mini vízesés



Így visszagondolva az is lehet, hogy
csak álmodtuk az egészet :)



Jégesés


Időközben összefutottunk egy hegyi emberrel is, aki majdnem yeti volt, de aztán ahogy közelebb ért, kiderült, hogy egy helybéli öregember nem vénember, aki sítalppal felrobogott a hegyre (nálunk jóval sebesebben), vele majd célállomásunkon fogunk újra találkozni, akkor már lefele haladtában.

Az erdei ösvényt apró kis ötletes dolgok dobták fel, pl. egy kis faházikóból kibuggyanó, mindjárt egy pihenőhely mellett, gyakorlatilag az ülő lába előtt elcsobogó kis patak, esetleg itt-ott némi természetes anyagú medvefanszőrzet (miután roppant félelmetesek lehettünk, teljesen természetes, hogy a medvék a fákra menekültek előlünk, s miután köztudott, hogy a brumik milyen módszerrel jutnak fel a törzsön, teljesen természetes, hogy itt-ott ledörzsölődik róluk némi szőrzet; ugyanakkor olyan is előfordult, hogy leköptek bennünket a fa tetejéről, de szerencsére havibajos medvét rejtegető fenyőfával nem hozott össze minket a sors, így nem tapasztaltuk meg azt, hogy milyen, ha piros hó esik, pedig kétségkívül innen származhatik az ismert mondás).



Lépten nyomon vadakba botlottunk



Persze bizonyos vadak kifejezetten táplálóak



Óvjuk a természet



Na, ennek már rég itt volt az ideje!



Habba, dobjátok csak ide a zserbót is,
olyan sincs áthúzva a táblán!



Rőzsegyűjtő anyókák álma e tájék



Heninek mondjuk nem annyira, különösen,
ha térdig szakad a hóba...



Felhők közül a nap


A folytonos felfele már majdnem kezdett monoton lenni (azért olyan apróságok fel tudták dobni, mint pl. Petra pisilése egy bokor mögött, aminek az lett a vége – vagyis tulajdonképpen az eleje -, hogy csupasz alfelével egy sikoly kíséretében illette a havat de azért teljesen nem fagyott be neki :)), amikor egy kanyart követően hirtelen kézzel fogható közelségbe kerültek az eleddig csak a távolban látszó hófödte csúcsok, majd pár száz métert követően délután fél három körül valóban meg is érkeztünk Völgyzugolyba, ahol a szem bármerre tekintett, csak a lágyan melengető napsütésben merészen az égbe szökő Kárpátok hósipkás bérceit látta maga körül. Remélem sikerül beszúrni egy olyan panorámafotót, ami legalább részben visszaadja az elénk táruló fenséges látványt. Völgyzugoly egyébként táblával deklaráltan lavinaveszélyes területet képezett, így óvatosan hujjogattunk volna csak, ha ehhez támadt volna ingerenciánk. Nekem hamarosan majdnem támadt...



Az első hófedte csúcs előbújik a távolban
(pont mint egy fehér vitorla Turgenyev
híres regényében :))



Ne egyél a sárga hóból (a kékből sem javallott :))



Fahíd medvetáncoltatóknak



Magas fák között, hol az ég hupikék...



Pisiljünk egyet! (a fenti kép nem ő volt :))



Nincs már olyan messze!



Medvefanszőrzet, a gazdatest a közelben lehet!



Habba bele tud lépni kétszer ugyanabba a potokba


Fentiek miatti extázisomat ugyan jelentős mértékben csökkentette Habba első hógolyója, amellyel sikerült jó 15 méterről éppen a legnemesebb részemet eltalálnia (a férfi olvasók remélem mélyen átérzik a helyzet tragédiáját), de egy-két perc múltán már hajlandó voltam megbocsátani neki, különösen mert már alaposan megéheztünk (ekkor már öt órája kapaszkodtunk felfele), s a gyirmóti arról ismerszik fel, hogy mindig van nála egy hatalmas doboz zserbó.



Ez bizony lavinaveszélyt jelző tábla



Ha nem sikítozhatok, akkor csinálok hóboszorkányt!



Ööö... bocs... (éppen érzékeny ponton talált hógolyóval)



Ez biztosan fájt, ugye? Erről az arcról egyértelműen
leolvashatóak az őszinte részvét  jelei ...:)))



Derítsük fel Völgyzugolyt!



Innen nem is olyan rosszak a kilátásaink!



Na, ki fut fel elsőnek?



Ott a hegyeken túl, néhány km-re innen már
lengyelül lehet kérni a sört



Menedék



Ideális zserbópusztító hely



Kapj el ha tudsz! :)



Az egyik lábam ott a másik


Ez a sütis doboz egyébként végigkísért bennünket mindenhova, s csak vasárnap délután fogyott ki végképp. Jó fél óra alatt kipihentük a felfele út fáradalmait, a hasunk is megtelt, hóban is fetrengett aki úgy érezte, hogy ezt ki kell harcolnia (pl. Petra úgy érezte), majd mivel még világosban vissza szerettünk volna érni (ez ugyan nem Románia, de a strigojok és egyéb hegyi szörnyetegek ezt hátha nem tudják :)), no meg a sok felfele közben áthevült testünk is kezdte érezni a tél fagyos leheletét.

Miután kiértünk a lavinaveszélyes zónából, Habba rögvest neki is látott először minilavinát gyártani (ebbe hamarosan Heni is bekapcsolódott) ami majd az alant futó patakba csobban bele, de a hó nem igazán volt alkalmas erre a műveletre, valahogy úgy nézett ki a dolog, mint a Torrente 3-ban a repülős jelenet, amikor is Torrente éppen nagyban bizonygatja a műanyag villát az egyik utas torkának szegező arab terroristának, hogy ez nem fog összejönni. Már csak azért is, mert a hónak (akár csak a filmben az arabnak) mégis összejött két nappal később (pont mikor jöttünk haza), amikor is egy szintén magyar hegymászót elsodort egy lavina, bár szerencsés vége lett, egy töréssel meg néhány kisebb zúzódással megúszta a tag.

Miután Habba rájött, hogy bár ő nem Pandacsöki Boborján, ebből nem lesz világrekord (egy kis kézzel gyúrt hógolyót próbált egyébként megindítani, de ha szedett is fel magára még egy kis havat, 3-4 méter után szétesett az egész :)), nekiállt újabb tervének, és gyúrt egy hógigászt. Tulajdonképpen egészen helyre hógigász lett volna, ha kicsit még alakít rajta, de ehelyett az ókori Atlaszra hajazva némileg a feje fölé emelte, mint az a földgolyót, majd ledobta a patakba. Ugyan lélegzetvisszafojtva lestük a hatást, a csobbanást, ami majd szökőárat indukál, azonban ehelyett mindössze egy kis fodrozódás keretében szinte abban a pillanatban el is olvadt a műve. Azt hiszem itt kezdte belátni, hogy ez nem az a nap, amikor el kell pusztítania a világot. Heni azért még megpróbálkozott egy mű medve lábnyom kreálásával, de aznap valahogy neki sem jött össze.



Lavina manufaktúra



Kisköcsögök, majd én megmutatom nektek!



Heni a nyomhamisítók gyöngye :)



Kispotok



Habba e tájékon is felfedezte a Sátán setét valagát



Itt voltunk (Jakubina)


Az út visszafele, mint az logikusan várható volt, jóval gyorsabban elfogyott, mint felfele, habár ebben talán már az is benne volt, hogy volt aki kezdett fázni (pl. én :)), miután felfele csurom víz lettem (egyrészt kicsit túlöltöztem, másrészt a béna dzsekim komolyan vette a vízhatlanságot, és belülről sem engedte ki a párát, így néhány óra alatt leginkább egy dunsztkötéshez váltam hasonlatossá, ami nem volt nagy probléma amíg a napon mentünk, miután azonban alábukott a láthatáron, kezdtek átjárni a fagydémonok). Ezen sokat a laposüveg tartalma sem segített, mert valahogy még nem jött annyira helyre a pocakom, hogy kívántam volna eme melegítő hatású gyógyszert (a két nap alatt apró kortyok formájában jó ha fél deci fogyott belőle, mert érzésre még mindig majdnem tele van). Még itt-ott megálltunk rácsodálkozni néhány természeti szépségre, de aztán indultunk is tovább, s végül talán hat, fél hét körül érhettünk vissza a hotelbe, amelyet tekintettel az állapotunkra, némi teregetést követően (megtelt a szoba a levetett, gőzölgő gönceinkkel rendesen :)) egy fél órás forró vizes zuhany, majd rövid ejtőzést és testápolást követően egy közös, vacsora előtti teázás követett. A vacsorához azért normálisan felöltözünk, azonban Habbával arra az álláspontra jutottunk, hogy a ruhat esetleg tényleg eszi az embert, a cipő viszont egészen biztosan nem, így nagy kényelmesen papucsban csattogtunk le (az úgyis az asztal alatt volt :)) az étterembe. Megjegyzem engem eme döntésemben az is segített némileg, hogy a csurom víz bakancsom volt az egyetlen cipő amit hoztam magammal, mert nem akartam még egyet cipelni a kocsiig.



Vazze Habba, ez itt nem az a sarok, mennyé' má' innen!



Te, ugorjál már föl a Bögölyhöz a 28-ba
és kérjél tőle egy G-t! :)



Kofola, ha nem is a Jednotábó'!



A nők meg már egymás tányérjából...



Ebből viszont senki nem kap! :)


Alapvetően mindannyian jó emberként funkcionálva és a ma már klasszikusnak számító Bonanza sorra emlékezve ("kiszolgáljuk az ízlésedet") Habba és Heni (mondjuk leginkább az utóbbi nőszemély volt oda a dologért) választását magunkra nézve is kötelezőnek éreztük (no meg a rendelés felvételénél kihasználva azt véletlent, hogy a normális, angolul jól beszélő fiatal pincért kaptuk :)) és mindannyian káposztalevessel kezdtük az estebédet. Ha már a dalokra utaltam az imént, akkor Belga barátunk Készüljél fel a hangulatra című szerzeményének felidézése nyomán többen is a kofola mellett döntöttek (én maradtam a sörnél, de megkóstoltam, szerintem szörnyű az íze, azonban a többiek el voltak vele, szóval lehet, hogy csak az én ízlésem bicsaklott meg - újra :)). A káposztaleves egyébként nem volt rossz (másnap azért már volt aki nem örült neki, mert a pasikban ugye egyenes út vezetett bizonyos kémiai folyamatok lezajlását követően a gyakori szellentési ingerhez :)), bár néhány ritka alkalmat kivéve én a hátam közepére sem (mondjuk ez talán érthető :)) kívánok semmilyen levest. A szűzérméimmel is jól elszórakoztam, ahogy Petra is a halával. Heni valami kínai cuccot kért, ami elmondása szerint rettenetesen fűszeres volt, míg Habba ezúttal valami sajtos tojásos húsos izét tolt az arcába nagy élvezettel. A desszertnek ezután sem maradt hely, majd miután már kezdtek elég jól kinézni minket az étteremből (többnyire mindig mi maradtunk utolsónak), elmentünk szobára megtekinteni a képeket - Habba feláldozta a laptopját -, teázni (napközben nem ittunk eleget, pedig volt nálunk ásványvíz bőven, mostanra viszont mindenki rájött, hogy borzasztóan szomjas), kicsit dumálni, majd miután mindenki hamar elálmosodott a közel nyolc órás hegyi túrától, visszavonultunk, ki-ki a saját jól bejáratott ágyába. Persze a nők megint fáztak egy ideig, aztán meg már nem...

A vasárnap reggel némi csalódást hozott, miután kiderült, hogy elég jól olvad, így egyrészt fogy a hó, másrészt esetleg még sár is lehet ebből. Persze egy kicsi lett is, de azért nem fulladtunk bele szerencsére. Az ismételten bőséges reggelit és a hajszárítóval segített ruha, illetve bakancsszárítást követően a haditanács Habba javaslatára (habár több lehetőség is felmerült) Závozna Poruba település mellett döntött úti célként, ahol várhatóan a legkevesebb emberrel és a lehető legtöbb - most már talán tényleg igazi - medvével fogunk találkozni.  Itt a Sedlo Podkupelom  nevezetű, kb. 1500 méteres csúcsra ugyan nem (gyakorlatilag ez egy sípálya), de annak a kb. 1100 méter magas alacsonyabban fekvő gerincére terveztünk felkapaszkodni (ismét nagyjából 400 méteres szintkülönbség leküzdését követően). Mellesleg asszem ekkor jött meg a nyúl is. :)



Megjött a nyuszi :)


Némi, talán fél órás autózást követően meg is érkeztünk, de azért útközben nem mulasztottunk el venni Deli csokit (én még 16 évesen ismerkedtem meg vele, amikor az érsekújvári testvériskolában voltunk nyári gyakorlaton, s abban az időben még igazi békebeli recept szerint készült, de mára az ízét és állagát, akárcsak a mi Tibinknek, hogy mást ne is említsek szintén a multik gazdaságos vackai rontják több-kevesebb sikerrel, mindenesetre most nekem nem ízlett annyira, mint régen, pedig a jó csokit ugyanúgy nem vetem meg most sem), mert ugye kell a kalória. :)

A kocsit ott hagytuk annak a szállodának a parkolójában, ahol előző éven Habbáék megszálltak, majd nekivágtunk mindjárt a sárdagasztásnak, de szerencsére ez csak 40-50 méteren volt bosszantó, utána már jó volt a talaj. Itt is kellemes fenyőerdő zárt magába minket, s bár az első néhány száz méteren még több kisebb-nagyobb faház is megbújt a rengetegben az út mellett, hamarosan áttértünk egy inkább vízmosásnak tűnő kis ösvényre (a benne lévő sok-sok jég és picike szikla hordalékot elnézve komolyabb olvadáskor minden bizonnyal azzá is fog változni), ami az előző napi túrához képest elég durván emelkedett felfele, de egyrészt nem siettünk nagyon, másrészt természetesen rettenetesen kemények vagyunk, szóval mindez nem jelenthetett igazi akadályt. Emberrel alig találkoztunk útközben, tulajdonképpen csak akkor, mikor Heni pont végzett a pisiléssel egy bokor mögött, majd később fenn a hóhatárnál, amit megmagyaráztak a helyenként feltűnő strigoj elleni fakarók (amik ugye a ritka népsűrűséget tekintve nem lehettek túl hatékonyak). Miután Petra is megindította a maga kis patakját, sikerült tovább indulnunk, de minduntalan megálltunk megbámulni kis apró természeti csodát (fa, virág, "terepasztal", mókusnyom, vérmókusnyom, stb. :)). Olykor az erdőt itt sem nagyon kímélő szelek miatt kidőlt fákon kellett átügyeskedni magunkat (itt sem tisztogatták gyakran az egyébként jelzéssekkel gondosan ellátott turista ösvényt). Másfél óra múltán elértük a hóhatárt (ez még mindig jó száz méterrel a szállásunk alatt lehetett szintben), egyben kikeveredtünk egy fátlan foltra is a hegyen (lentről nagyjából tölcsér formája volt), így aztán a fák sem takarták el a csodaszép kilátást, a szikrázó napsütésben jól nézett ki az előző napi kalandunk színhelye is a távolban. Olykor azért elég durva színű felhők takarták el a napot, néha egy kis hó is szállingózott, de a hegyekben oly gyakori, egyik percről a másikra történő komolyabb időváltozás szerencsére elmaradt, a viharok elkerülten bennünket ezen a napon is.



Vasárnapi bázisállomás



Neki a hegynek



Terepasztal



Strigoj ellen fakaró



Az elemek folyton akadályokat gördítettek az utunkba



Vigyázzunk a pöndölünkre! :)



Mindig csak fe'fele...



Limbóláz



Hóhatár



Ezt is megcsináltuk! :)



Azért a kilátás sem volt éppen rossz!


Habba megjegyezte, hogy előző éven itt láttak medvenyomot, s legott el is küldte első feleségét egy kis felderítésre (persze fényképezőgépet hasonló megfontolásból nem adott a kezébe, mint én Petráéba: még a végén lecsúsznak a valóban elég meredek hegyoldalon a síkos hóban, aztán akkor nem lesz gépünk :)), mi pedig addig tudományos alapossággal tanulmányoztunk és elemeztünk néhány madárnyomot a szűz hóban az egyik fa alatt (leginkább olyan volt, mintha bősz szárnyverdesés nyomai lennének 1-2 négyzetméteres területen, viszont vér és tollak nem voltak, így leginkább arra jutottunk, hogy ha nem is dürrögő hegyi fajdkakasok, de valami kisebb madár egészen biztosan násztáncot járt ama helyen. Vagy nem. A nyomolvasást Gojko Mitic-től tanultuk, ő meg ugye a forgatókönyvből, szóval teljesen még nem voltunk ott azért. :)

Miután a nyomolvasás csak részleges eredményt hozott (néhány további madár, illetve zerge nyom mellett véletlenül sem találtunk medvéset), meg már ki is fújtuk magunkat, felkapaszkodtunk az útjelző táblákig, hogy megtudjuk hova is jutottunk papírforma szerint. Elég jók voltunk, délután kettő körül járt az idő, tehát nagyjából - tekintve, hogy jó órával később is kezdtünk neki a mászásnak az autózás és a Deli-csokis rövidke kitérő miatt - nagyjából fele annyi idő alatt dolgoztuk le ugyanazt a szintkülönbséget, mint előző napon. Rövid töprengés után bevetettük magunkat az erdőbe (előtte Petra még majdnem felmászott arra a vadászlesre, amire semmi értelme nem volt, mert a tető magasabban volt nála, de végül ezt csak akkor ismerte be, amikor már ott kapaszkodott a nem túl bizalomgerjesztő létrán, ami annyira nem volt az, hogy inkább fel is adta és visszatért), ahol Habba szerint majd lesz egy faház és jól megebédelhetünk. Mint kiderült, kicsit félreértettük a dolgot, mert faház ugyan valóban volt, de az nem menedékként funkcionált, hanem laktak benne (gondolom nekünk annyira nem örültek volna), a kis forrásnál pedig, ahova kb. fél óra alatt értünk az eléggé csúszós, keskeny kis erdei ösvényen ugyan volt pad, de az nem volt olyan kellemesen napsütötte száraz, mint előző napon Völgyzugolyban, hanem akárcsak Henrik, havas volt, a hó eltakarítása után meg túlzottan nedves ahhoz, hogy az embernek úgy igazán kedve legyen leülni rá. Maga a forrás különben jópofa, egy jégcsapokkal övezett kis lyukból ömlött a ki a szabadba, a vize kristálytiszta volt, amibe még nem rondított bele senki és semmi (legalábbis nem látszott rajta - azért az jó dolog lehetett régen, amikor még minden vízből simán ihatott bárki, nem engedtünk bele minden mocskot válogatás nélkül mindegyikbe...). Az állva elfogyasztott kevéske táplálék (a zserbó azt hiszem eddig húzta :)) után Habbáék tovább indultak volna, Petra viszont fellázadt, így én visszafordultam vele, abban maradva, hogy az "A" csapat még mászkál egy órát, majd utánunk jön, a "B" csapat pedig megvárja őket a hotel bárjában forró teát szürcsölgetve.



A nap nem okozott csalódást vasárnap sem



Velocyraptor nyomok



Heni elment vadászni (a fényképezőgépet nem vihette,
mert hátha nem tér vissza :))



Kilátás magasabbról. Ott messze a
távolban túráztunk előző napon.



Most akkor merre is tovább? Hun van má' a Szabó bakter?



Vezetlek titeket!



Enyhe bal, lassíts!



Azt hiszem tudok egy rövidebb utat... :)))



Minden bajok forrása



Itt ez a jó kis kanapé



Márpedig én innen nem megyek tovább! Akkor sem! :)


Mint kiderült, a lázadás másik fő oka (az egyik ugye a petefészekgyulladás, amivel leginkább feküdni illett volna) a túrázás eltérő filozófiájában keresendő. Petra szerint ő a fenti, valóban nem mindennapi kilátásért mászott fel, ezért szenvedte végig az egész utat, így aztán az erdei kódorgásban semmi izgalmasat nem talált, míg én a célt magában a mászásban, gyaloglásban, friss levegő szívásában láttam egy számomra új helyen, a látvány pedig ugyan lenyűgöző, de mégis csak amolyan mellékterméke a dolognak (ettől függetlenül tudtam örülni neki), szóval én akár még tudtam volna tovább is menni. Mellesleg a végére mindez teljesen mindegy volt, mert olyan lassan ereszkedtünk lefele, hogy Habbáék pont utolértek bennünket mire leértünk (éppen élő szobrot készítettünk rólam :)), így a bárban teázás elmaradt, viszont a hazaúton Habba útba ejtett egy cukrászdát. Mondjuk amilyen kulturált helynek tűnt kívülről, olyan vacak volt belül, legalábbis a kiszolgálás biztosan, illetve a sütiktől sem voltam elájulva (négyünknek három műanyag (!) villa jutott...), de legalább azt elértük vele, hogy Heni már nem is nagyon volt éhes (úgy látszik, hogy a bécsi túra - hamarosan olvasható lesz a honlapon az is - jobban hatott rá ilyen szempontból :)), így az előző napihoz hasonlatos tisztálkodási, képnézési és teázási procedúrát követően a vacsoránál is csak újra egy kis káposztalevest meg egy tányér sült krumplit tudott lenyomni, míg Petra ismét halazott, én pedig miután valami könnyűre vágytam egy egyszerű rántott sajtnál maradtam. A vállalkozó kedv a mai napon kétségkívül Habbáé volt, aki a söre mellé egyszerűen rábökött valamire az étlapon, majd mikor a pincér elkezdte volna sorolni, hogy helyette mi van, a Golgotai leállította mindjárt az elején, hogy az jó lesz. Nem kicsit lepődött meg, amikor a pincér visszatért hamarosan egy tálka kefirrel, el is indult a találgatás, hogy ebből vajon mi fog kisülni, de gyirmóti hősünk igen-igen nagy szerencséjére nem a legvadabb fantáziák váltak valóra, hanem egy tálka juhtúróval töltött tésztát kapott némi sült szalonna darabkákkal, mindenesetre olyan arccal ette, mint aki élete legfinomabb ételét kapta váratlanul.



Fanyűvő élősködő



Életke



Azért egy ilyen helyen tudnék élni...



Élő szobor 1.



Élő szobor 2.



Élő szobor 3.



Élő szobor 4.



Élő szobor 5.



Hallga' csak! Jönnek Habbáék!


Miután ezen a napon is túl fáradtnak éreztük magunkat ahhoz, hogy középkorú vagy még idősebb szlovákiai magyarokhoz csatlakozzunk az alagsori bárba a szlovákul beszélő, de egyébként magyar mulatós zenét játszó DJ-t hallgatni (ezen zeneistílustól egyébként is heveny rosszullét szokott kerülgetni), így e napon sem volt reggelig tartó, hetedhét országra szóló dínomdánom, legalábbis a mi részünkről, mert ahogy másnap reggelinél elnéztem a fejeket, volt akinél egy kicsit egészen más nap volt, mint amire számított, de legalábbis nem túlzottan voltak feldobódva attól, hogy az idegenvezetőjük folyamatosan idióta húsvéti játékokkal próbálta feldobni a hangulatot (legalábbis külső szemlélőként meglehetősen szánalmasnak tűnt).



Kis esti ser



Na ebből mi fog kisülni - avagy a Golgotai
és a kefír esete Tóth Marival



Rosszabbul is járhatott volna... :)



Egyszerű, de nagyszerű



Pepsi, sült krumplival



Halika


Ez a másnap reggel egyébként – miután a hegyekbe a Húsvét elől menekültünk – mindenfajta népszokás mellőzésével járt a részünkről (nem is hoztunk kölnit, a szódás korszakunkból pedig már kinőttünk, és különben sem szeretünk főtt tojáson élni egy hétig :)). Ha már a reggelnél tartunk, akkor azt sem árt megemlíteni, hogy a két napig meglepően kellemes időjárás teljesen magába fordult, egész éjjel szakadt a hó (Holle anyó kitett magáért), ami egyébként elkísért bennünket több órán keresztül hazafele úton is, így locsolkodás helyett a személyzet is inkább a havat lapátolhatta volna, hogy Habbának ne kelljen felszerelnie a hóláncot (hozzáteszem ez még így sem alakult rosszul, mert legalább ezúttal nem kellett lepakolni róla a csomagokat :)).
A bőséges reggelit, némi érzelemmentes kulcsleadást és egy kis labirintusjátékot követően (majdnem eltévedtem a szállodában amikor kerestem az alsó kijáratot a parkolóba :)), immár a hóláncos Skodával nekivágtunk a hazaútnak. A hó szakadt továbbra is rendületlenül, szóval annyira nem bántuk, hogy nekünk nem ebben kellett kapaszkodni, mert ugyan a havat szeretjük, de jó néha felpillantva látni a célt is, ahova tartunk (Törpapa, messze van még?), nem csak valami homályos felhőréteget.

A hazaút eléggé eseménytelenül telt, mindössze egyszer álltunk meg egy kicsit hosszabb időre, már Pozsony előtt, hogy a reptér melletti bevásárlóközpontban feltankoljunk Deli csokival és Kofolával az otthoniaknak (mondjuk az utóbbit majdnem nem szereztük be, mert amikor éppen válogattuk a különféle ízeket, iszonyatos hangerővel, rendkívül kellemetlen hangon elkezdett üvölteni szlovák nyelven valami gyerekhang, ami gondolom reklám lehetett (az ottani mikrofonból jött), csak mi nem értettük meg a lényegét az istentelen visítás és a nyelvi problémák miatt. Nekem egyébként is túl alacsony az ingerküszöböm ilyen téren (ahogy öregszem, egyre inkább tudom értékelni a csendet), szóval gyorsan balra el. Kifele még egy agresszív szemüvegtisztításnak is majdnem áldozatul estem (a fejem tetejére tolt napszemüvegemet – Pozsonynál már sütött a nap – kis híján lekapta egy vadul gesztikulálva hadonászó ribi, de mert nekem ugye semmi sem jó egészen, ebből sem kértem; ez nekem pont olyan, mint amikor rám akarnak tukmálni valami szolgáltatást, amire éppen nincsen szükségem, de ezt az istennek sem akarják felfogni amíg az ember kulturált), szerencsére sikerült ép bőrrel megmenekülni innen is. Autóba vissza, majd nem sokkal később már hazai pályán nyomta Habba a pedált (mindjárt a határ után láttunk néhány menekült szarvast is a fák között, amikor már rég letettünk róla, hogy nagyobb testű állatot is sikerül megpillantani), s nem egészen egy órával később már haza is érkeztünk, hogy aztán az ünnepi ebéd maradékán, majd a sütiken csámcsogva hallgassuk a hírekben a beszámoló első felében már említett magyar túrázó lavinabalesetét, aki ugye szerencsésen megúszta.



Reggeli csendélet, miután egész éjszaka szakadt a hó



Hóláncra fel! :)




Irány dél-délnyugat, avagy a végtelenbe és tovább



Ott is jártunk



Lassan, de biztosan ködbe vesznek a hegyek... :(



Autópálya pihenő - Habba még utoljára rémeket lát :)


A Golgotai nem sokkal később megüzente, hogy megvolt az áttörés hazai pályán a bélműködésében, immár nem benne feszül a produktuma. Ezt mellesleg akkor cselekedte, amikor én két süti között éppen arra gondoltam, hogy de szeretnék most erről értesülni. :)
Maga a kirándulás egyébként kellemes hangulatban telt, minden estére jól elfáradtunk, a látvány pedig megérte mindezt (különösen, hogy utána királyként étkeztünk), ráadásul nekem még estére volt egy plusz meglepetésem is, de ez egy egészen másik történet (megjött a playboy nyuszim :)).