Tóközi Imre

A nő, aki a hegyre ment fel és a dombról jött le

avagy a Semmi peremén Ausztriában


Miután már több ízben is kis híján meghódítottuk a Himaláját, valamint egyszer már elindultunk a Marsra is, Habba, kit az Úr megáldott tengernyi egyéb csodálatos képesség mellett a jövőbe látás és a jövőbe böfögés szerfelett ritka tudományával, meglátá vala a jövőt egy péntek esti beszélgetés során, pedig sört vagy egyéb alkoholt, s a Mindenható által nem hitelesített füvet sem veve magához annak előtte. S mindezen jövő azt mondá vala őneki: vedd magadhoz első feleséged, valamint egyet a Tudományos Kör tagjai közül, kinek bőre mint hó, lelke mint az ében (eképpen tartottam velük én is :)), s szent Skodádba pattanván menj nyugatra amíg jelemet nem látád, s ott fordulj fel az én dicsőségemre. Mi, szerény szolgái, kik nem vetjük rá a tekintetünket, mint ahogyan nem tette azt Artúr, a brittek királya, sem pedig a Kerekasztalnak lovagjai, így tevénk vala (nem pediglen úgy). Áldassék az ő neve.

Miután másnap, ami egészen pontosan egy július 13-i pénteket követő szombatot jelent a Kelet-Római Birodalom, illetve letéteményesének végső bukása után kereken 554 évvel (mint szoktam volt, a történelemben, illetve a magas matematikában járatlan szánalmas kreatúrák kedvéért ezúttal is elárulom, hogy 2007-ben járunk), szóval ezen a bizonyos másnapon bepattantunk a már több kalandból is ismerős Kék Villámba, majd nekivágtunk a Nyugat Kapujának. Az autópályán az utolsó benzinkúton még feltankoltunk csokiból és jégkrémből, hogy legyen kellő mennyiségû energiánk majd lecipelni a hegyről az Úr kőtábláit, illetve a nem kellőképpen erős hitû Habba néhány energiaitalt is bespájzolt magának még otthon (a szent küldetésre természetesen milyen márka is lett volna kevésbé megfelelő, mint a Hell... :)).

A határt hamar elértük, s mivel egyikünk sem volt olyan béna, hogy otthon hagyjunk bizonyos okmányokat, elég hamar át is jutottunk, majd próbáltunk elosonni a túloldalon jobbról elég hamar felbukkanó tengernyi üzlet mellett, de Habbáné, aki a keresztségben a Hencsó nevet kapta, nem volt ilyen könnyen átverhető, még akkor is reménykedett egy kis vásárlásban, amikor már rég eltûntek az épületek a keleti horizonton. Mindez persze a férfi zarándokokat különösebben nem hatotta meg, mivel feszülten figyelték az Úr jelét, hogy aztán nekik kinyilatkoztathassék, s majd őáltala és őérette tegyék majd jobbá a Földet (persze a Föld népeinek valószínûleg rövidtávon mindenképpen jobb, ha nem így történik :)).



Előttünk egészen pontosan 3.4km alagút



"pokolra jutsz, pokolra jutsz..."


A Jel nem is váratott túlzottan sokáig magára, bár először Habba, aki ugye a jövőbelátó, azt gondolá, hogy a Rax kietlen fennsíkján találjuk majd magunkat, ez végül egyáltalán nem így lett (itt ragadnám meg az alkalmat, hogy beszúrjam a következőket: Habba utólag ugyancsak sérelmezte, hogy ez a megfogalmazás azt sejteti, hogy nem ért hozzá, mert ha ő a Raxra akar menni, akor oda is megy, de ez egyrészt nem érdekel senkit, másrészt pedig előző nap még valóban oda akart menni), mivel a Semmering sípályái rejtették el végül előlünk kis híján a valót, azaz a Semmit (először azt hittem, hogy a Semmi, mint olyan  nem is létezik, hiszen a semminek nincs is értelme, azonban Habba felnyitotta a szememet, hogy mivel van olyan dolog is ami van, ezért lennie kell olyannak is, ami viszont nincs, hogy az egyik a másikat töltse meg értelemmel, s viszont, a másik is az egyiket, az Úr legnagyobb dicsőségére, szóval ez olyan fény és árnyék valami). Hat órával később már tudtam, hogy a Semmi bizony mondom néktek, igen is létezik, bár valóban csak kiválasztottak számára látható meg. Ehhez kis híján hadzsivá (ezek ugye, mint az köztudott, olyan mozlimok, akik életükben legalább egyszer elzarándokoltak ahhoz a fekete kőhöz az arabusok sivatagában) kellett válni, de ugye a Megváltó koporsóját sem őrizték ingyen a Szentírás szerint.

Természetesen az út nem ilyen egyszerû, hiszen tudjuk a Pulp Fiction óta, hogy az igaz ember ösvénye... na mivel is van szegélyezve? Aki nem tudja tessék megnézni újra, érdemes! :)

Tehát kicsi, három fős csapatunk még mindig a Skodában haladt a hegy lábánál felfelé a kis ösvényen, s titokban a belső békét keresték magukban, miközben odakint üvöltött a death metal... Ugyanis, mint kiderült, azon a szent helyen bizony egy több napos metál fesztivál kerekedett, s mindenfele a sátán nem éppen jó szagú ivadékai járkáltak tekintélyes méretû szeméthalmok, brutális zene (szerencsére ekkor még halkan szólt, innen-onnan autókból vagy 20-30 évvel ezelőtti amerikai filmekben látott, többnyire vállon hordott  hatalmas hifikből), valamint a belőlük élő árusok sátrai közepette (rendesen ki voltak emelve a metál különböző alfajai és a hozzájuk tartozó együttesek). No igen, a sátrak, azokból is volt néhány, nem csak a hegy alsóbb régióit, hanem az út két oldalát is nem egy helyen elfoglalták, akár csak az autók, szóval egyrészt parkolót sem volt egyszerû találni, másrészt azért vigyázni is kellett a részegen dülöngélő kreatúrákra, mert ezek elég bátrak voltak ahhoz, hogy arcrezzenés nélkül haljanak kínhalált a ©koda kerekei között. Nagy nehezen azonban sikerült ellavírozni közöttük, s még egy parkolóhelyet is találtunk. Nagyon nem tudtunk volna elvegyülni az egy Heni kivételével, aki sötét felsőben és fejkendővel még esélyes volt erre, minket Habbával viszont elég jól megnéztek (bár a ködös tekintetek miatt nem volt egyértelmû, hogy látnak is bennünket, vagy csak bámulják a semmit némi fû és alkohol bevitele nyomán – természetesen mindezzel nem akarom a metál rajongóit egy kalap alá venni ezekkel, hiszen jómagam is kedvelem e zene igényesebb formáit, de inkább most nem mennék bele „itt az ember, hol az ember, ki az ember?” típusú eszmefuttatásokba, mert erről egyrészt majd' mindenkinek megvan a maga külön bejáratú véleménye, másrészt pedig nem célom belegázolni senki lelkivilágába).



A jó öreg Metternich valszeg leharapta volna a saját fejét,
ha mondjuk 1820-ban valaki megmutatja neki
a szebb jövőt, amiért munkálkodott...



Izé... mi vagyunk a rock...


Mindezen túllépve viszont hamarosan teljes szépségében elénk tárult az Alpok keleti vonulatának egyik gyöngyszeme, amely télen kiváló sípálya, nyáron viszont eszményi túrázóhely (ilyenkor nem  mûködnek a felvonók, viszont egyszerûen és nagyszerûen kijelölik az utat felfele, messziről is láthatóak az oszlopaik, így gyakorlatilag eltévedni lehetetlen, nem úgy, mint egynémely korábbi hegymászásunk esetében :)). A gyengék természetesen választhatják a kavicsos utat is felfele (az egészen gyengék mindezt autóval, a keményebbek pedig akár biciklivel is megtehetik, mindegyikre láttunk példát), de aki igazi élményre vágyik, annak mindenképpen ajánlott a sípályán való felkapaszkodás. Persze itt-ott az ember tehéncsordákba botolhat, esetleg (elektromos) drótkerítésekbe, azonban mindenhol van egy átjáró, amit a tehenek nem tudnak használni (illetve gyakran a nők sem, mint kiderült, de visszafele már Heni is jó hatásfokkal jutott át az ilyeneken :)).



Kis ember ugye nagy bottal... izé... jár :)



Heni persze tudja az igazságot, de csak mosolyog rajta :)



Irány a felfele



Néha találtunk árnyékot is azért



Ha megszáll a feng shui szelleme


A pálya gyakorlatilag ugye végig emelkedik, néhol egészen durva módon, de egyrészt nem kell rohanni, mert a csúcs nincs nagyon messze, másrészt még a mi pocakjainkkal sem volt nagyon vészes a dolog, s jó iramban jutottunk egyre feljebb és feljebb (Heni ezt az utat a legenda szerint egyébként télen, hóban is megtette már). A sípályát többnyire erdősávok határolják két oldalról, így valamennyi árnyék is akadt, illetve a tehenek hozadékaként rengeteg légy (tízmilliárd légy ugye nem tévedhet :)), de szerencsére a napon nem nagy lelkesedéssel követtek bennünket. Biztos nekik is melegük volt, mert a csúcstól nem olyan messze lévő menedékházban még 37 fok volt a napon. Nesze neked hûvös hegyvidéki levegő...



Huh, nincs túl hideg, 37 fok a napon



Kérem kapcsolja ki, az akció titkos!
Tehát akkor követjük ezt a csigát...



Heni nehezen vergődött zöld ágra
a tehénmentesítő kapukkal


Útközben, hogy a címnek is legyen valami értelme, Heni rajongva, nem lankadó hévvel esett neki régi szenvedélyének, a kőgyûjtésnek, amelyek közül a kisebbeket a saját, a nagyobbakat férjeura hátizsákjába csempészte. Ez egy darabig dicséretes cselekedet volt, azonban miután egyiken sem voltak rajta a látomásban szereplő új parancsolatok, kevés értelmét láttam a dolognak. Még egy vacak égő csipkebokor sem volt sehol... Találtunk viszont kellemes (igaz, mesterséges) hegyi tavat hármat is, illetve némi árnyas pihenőhelyet, hátha hinni tudunk a távol-keleti maszlagnak a jingről meg a jangról, valamint Habba még teheneket is próbált idomítani (ezúttal birka nem akadt az utunkba).



Tehenek a láthatáron



"...meg ne fogd a tehén farkát..."
de jól tudta ezt Habba-met,
nem is rúgták fel a tehenek



Tízmilliárd légy nem tévedhet :)))



Nem beszélni német, mászni át kerítés :)



A vadon szava (búúúú :))


A nap kíméletlenül sütött, mi pedig nem vittünk magunkkal naptejet, de mindez felfele még nem okozott olyan komoly problémát, lefele már jobban éreztük, hogy ez bizony égő abban a korban, amikor mindenféle fizetett vagy önjelölt szakértő a napsugárzás veszélyeiről magyaráz, illetve naponta huszonnyolcszor hallhatjuk, hogy akkor is igyunk amikor még nem vagyunk szomjasak meg ilyesmi (még szerencse, mert ultramodern századunk embere minden bizonnyal szomjan is halna enélkül, mert tényleg egyre hülyébbek leszünk). Vizet azért ittunk eleget. Mikor már kezdett egyébként eléggé melegünk lenni, elérkeztünk az utolsó komolyabb emelkedőhöz, ahol az addig lágyan lengedező szellőhöz képest szinte viharos szél fogadott bennünket (hûtésnek mindenesetre azért jó volt), majd miután leküzdöttük ezt az akadályt is, illetve Heni is megtanult átkelni a teheneket erősen diszkrimináló kapun, vidáman konstatáltuk, hogy miközben hülyére izzadtuk magunkat mászás közben, mások lazán feljöttek légkondis autóval a tetőre azon az úton, amelyet egyébként több ízben is kereszteztünk. Semmi itt sem volt (nekem mondjuk már kezdte piszkálni a csőrömet a dolog, de Habba, az istenek kegyeltje türelemre intett), viszont kellemesen hûvös belterû menedékház igen, jóféle csapolt sörrel és gulasch-sal, aminek a gulyáshoz ugyan sok köze természetesen nem volt, de hozzá adott ropogós kis cipószerûséggel egészen jó ételnek bizonyult. Még betoltam az arcomba utána egyet a magammal hozott két szendvics közül, s teljesen jóllaktam, már sütit sem kértem, amit Habbáék kóstolgattak, de egy kávéra még beneveztem (az osztrákok meg a németek a szememben nem lesznek sosem kávénagyhatalom, mert én, aki nem kávézom rendszeresen, csak amolyan mûkedvelő szinten, nem a koffeint értékelem, hanem az ízt, ami ugyan teljesen szubjektív, de az a lötty éppen csak iható volt, bár rosszul egyébként nem nézett ki, de ez másodlagos dolog, miután a hasamban mindez elég hamar elveszíti a jelentőségét).



Sajnos nyáron ez a felvonó nem működik



Ez nem szembogár, ez szemkispók :)



Nem tud valaki véletlenül egy rövidebb utat? :)



Állítólag ez már az utolsó megpróbáltatás leend



És tényleg, ezt is megcsináltuk



Meg is érdemeltük a csapolt sert



Osztrák gulasch - sok köze ugyan nem volt a magyarhoz,
de három órányi mászás után nem esett rosszul


Rövid, legfeljebb fél órás pihenő után (felfele az út nagyjából három órát vett igénybe) még körülnéztünk odafenn, élveztük a panorámát, ami elénk tárult (megsúgom érdemes felmászni),  fényképezkedtünk kicsit a láncos keresztnél, majd elindultunk lefelé, mert este még sörözni is kellett menni, előre megbeszélten.



Körpanoráma a hegytetőről (animáció)



Ez itten kérem NASA technológia



Asszem ő is látta a Brian életét :)



A kalapos figura pedig már biztosan játszott a Diabloval
mert ugyan úgy a gyengéi a hátból kiálló láncok :)



Na arra még nem másztunk hegyet


Lefele kiderült, hogy Heni még mindig nem gyûjtött elég követ, így mi Habbával azzal szórakoztunk, hogy az általam leejtett és egy éles kő által kilyukasztott másfél literes szénsavas ásványvizes palackkal zuhanyoztunk (Habba nem direkt, de én nem voltam irigy :)), majd miután ezt meguntuk, áttöltöttük a tartalmát egy már üres palackba, hogy szomjan ne haljunk hazáig. Eközben kiderült, hogy valószínûleg én lehetek Jézus letéteményese (a Da Vinci kód hazugság tehát :)), mert az ugyanakkora palack simán megtelt, pedig azért már locsoltam el bőségesen előtte a vízből, legközelebb azt hiszem megpróbálom sörrel is...



Lefele sem volt kevésbé megerőltető



Mutasd meg, hogy csinálta Jézus :)



Vagy inkább a felhőkből fakasszak vizet? :)



Hm... nem szólunk Heninek, hogy itt még
akar köveket szedni?



Mert ugye Heni lelkesen
kapirgált lefele is...


Miután Heni is elégedett lett a begyûjtött kőmintákkal (és nem csak az ő, hanem ura és parancsolója táskája is megtelt), végre tudtuk tovább folytatni az utunkat, ám nem is olyan sokkal később az idáig teljesen normálisnak tûnő Habba is talált egy jó nagy követ, amit lecipelt az utolsó lejtőig, hogy onnan legurítva megnézhesse, hogy meddig ér el (mielőtt az izgalom fokozódna, nem akart megölni egyetlen drogos metál-rajongót sem, illetve ez direkt nem sikerült neki :)). Valószínûleg ez azért lehetett, mert kiderült, hogy mégsem ismeri elég jól az első feleségét, hiszen megjósolta, hogy a kis erdei ösvényen, ami tele volt a vérmókusok által eldobált fenyőtobozokkal (a vérmókusok ugyanis a vért jobban szeretik, a tobozok pedig odacsalják a teheneket), Heni majd egészen pontosan miket fog mondani, azonban az első feleség szinte szó nélkül haladt el közöttük, s a szeme sem csillant fel a lehetőségre, miszerint azok közül is hazavihetne párat. Megértem, ilyen blama után én is el akartam volna pusztítani a világot azzal a darab kővel...



Csodálatos hegyi tó összevágott panorámaképben és kontrasztként Habba valaga


Persze az is lehet, hogy ez kellett hozzá, hogy az legyen, mint amit Habba mondott, nevezetesen, hogy tényleg Heni lett az első nő, aki a hegyre ment fel és a dombról jött le, mert a hegyet ugye elhordta vala. :)

Közben már kezdett egészen jól égni a vállam, illetve Habba feje sem volt teljesen rendes, mert neki meg csak baseball sapkája volt, nem olyan tuti mint nekem, szóval azért eltalálták az UV-B sugarak rendesen őt is. Szerencsére mikor már kezdtünk majdnem nem olyan jól lenni, sikerült elérnünk a bûzös sátortábort (kis kerülővel, hogy ne menjünk véletlenül sem kétszer azon az úton), majd az autót is. A gyengék itt végre letehették a túrabotjaikat, az erős (aki én vagyok) meg örült, hogy most sem vitte magával Habba tartalék botját, mint teljesen felesleges valamit. Megfordulni nem volt egyszerû, mert az út egyik oldalán végig parkoltak/sátraztak, a másikon meg gyakorlatilag szakadék volt, de viszonylag hamar megoldotta Habba ezt is, bár volt néhány kretén aki hátráltatta benne (végül ebben mégsem az út közepén fetrengő füvezők, hanem az út mellett parkoló autójának nyitott ajtaja mellett álló farok vitte el a pálmát, aki ahelyett, hogy kicsivel beljebb hajtotta volna azt, inkább kifejezéstelen arccal végigbámulta, ahogy mellette kicentizzük az utat). Szóval leérve sem lett sokkal szimpatikusabb a banda, ráadásul az erdő csendjét már messziről felverte valami artikulátlanul üvöltő zene, de a színpadot végül nem volt szerencsénk meglátni. Azért ezen is túltettük magunkat valahogy...



Habbát is magával ragadta a kőgyűjtő szenvedély


Egyébként végre kiérve az útra, mindjárt az első lehetséges helyen megálltunk, ahol Habba némi ásványvizet feláldozva megmosta a fûallergiás lábát, én pedig végre megláttam Semmit is, aki nem más, mint egy idióta kutyafigura, amiről elnevezték a helyet. Mivel a hülyére égett vállaim már rendesen sajogtak ez valahogy nem dobott fel annyira, mint egyébként tette volna (mellesleg az sem, hogy eltévedtünk hazafele, ami közel fél órás csúszást jelentett, beleértve két balesetet is, amik miatt kissé feltorlódott a forgalom), de azért kicsit lelkendeztem neki vala.



Ez egy kicsit égő volt



Tehénálló elektromos kerítés (szimpla kötél,
vékony fémszállal körbetekerve)
limbólázas szemszögből
(Habba már átjutott)


Persze mivel olyan atomok voltunk a mászásban, ezért mindössze hat óra alatt visszaértünk a hegy lábához pihenővel együtt, s így sikerült tartani magunkat az eredeti időbeosztáshoz, hogy max hétre visszaérjünk, és még a kádjainkban is tudjunk henyélni kicsit sörölés előtt (ahol ráadásul csak három üveg hideg alkoholmentes sör volt, szóval a Zöld Elefántba sem megyek mostanában, mert mit képzelnek ezek a legnagyobb nyári melegben).

Egyébként a környékre még visszatérünk, mert elég sok túraútvonalat látánk vala arra, s nem csak ilyen nyúlfarknyiakat.