Tóközi Imre

Azért

Talán, mert nem volt elég jó. Bár ezt már soha nem fogja megtudni. Lassan közeledett a néptelen hajnalban, a csak itt-ott világító lámpák alatt. Léptei zaját elnyelte a puha talpú edzőcipő, de már vártak rá, vérre szomjazva, mint ahogy őseik leshették évmilliókkal ezelőtt letűnt korok könnyűnek találtatott lényeit a Földön. Mennyi elporladt test, mennyi elfeledett lét! De már nem volt többé kibúvó. Az életükért alakult ki a vérszomjuk, s ez okozta többnyire a vesztük is. Különös kettősség, az evolúció bizarr tréfája talán? Vártak hát…
…Aztán lecsaptak… Tépték, marcangolták az áldozat testét, már-már természetfeletti elszántsággal a leglehetetlenebb helyeken is, de az nem hagyta magát, s bár a küzdelem eleinte kilátástalannak és pusztán a számok törvényei alapján egyenlőtlennek is tűnt, az első támadókat a pokolra küldve rohanni kezdett az otthona felé…
- Koszos szúnyogok! – méltatlankodott Rampacsek, miközben nikotinfüggő tüdeje zihálva követelte az újabb és újabb oxigénadagokat. Viszonylag mégis gyorsan sikerült elhagynia a lakása előtti játszótér bokrait és a környéküket birtokló kis élősködők ármádiáját.