Tóközi Imre

Soha nem lesz vége


Nincs többé kibúvó. Nincs hova mennie. Jól tudta mindezt, de mégsem volt képes feladni. Ragaszkodott az életéhez – még ha oly értelmetlennek is tűnt az egész ebben a pillanatban -, és tudta, érezte, hogy most is kitalál majd valamit, amely újabb percekkel, órákkal, talán napokkal hosszabbítja meg a hajszát. És a létezését ebben a hideg, embertelen világban.
Megint hallotta a kutyák csaholását, az üldözők kiáltásait, amelyek ide-oda visszhangzottak az imént hátrahagyott völgyben. Elcsigázottan dőlt neki egy ősöreg tölgynek, fájdalmasan zihálva szívta be majd fújta ki ismét a levegőt. Tudta, hogy nem bírja már soká; a teste a végletekig kifacsarva, kétségbeesetten követelt pihenőt. Nem! Még nem lehet… Valami megcsillant a távolban. Talán egy folyó. Csak addig bírja ki legalább… Ellökte magát a fától, s az üldözőkkel a nyomában futni kezdett az ezüstös sáv irányába, le a dombról. Ereje fogytán volt, többször is felbukott. De felállt újra és újra, az üldözött vad elszántságával, mintha már közel lenne a menedéket jelentő vacka. Az övé nagyon messze volt még…
Lövés dörren, égető érzés a bal lábban, majd elönti valami forróság. Orra esik, az elszórtan heverő köveken bukfencezik párat, majd irtózatos ütést érez a gerincén – egy fa állította meg. A fájdalom teljesen megbénítja, nem képes mozdulni. Vége hát… Elhomályosuló szemmel látja még, ahogy utolérik, s a kutyákat alig bírják visszafogni, nehogy menten rávessék magukat. Kegyes halál lenne pedig… Megadóan behunyja a szemeit. Elájul.valahol Európában egy vándorsólyom körözött lusta szárnycsapásokkal a dombokkal tarkított mérsékelt égövi erdő felett, a távolból egy harkály ütemes kopácsolása hallatszott. A naptár szerint ősz volt már, de a fák lombjain még csak itt-ott lehetett megfigyelni néhány sárguló levelet. Enyhe, nyárt idéző szellő kényeztette, s a Nap kellemes meleggel árasztotta el a vidéket. Csak néhány kósza felhő úszott a mélykék égen. Olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni a nyár, mintha mindig is béke lenne a Földön.Mégis, volt valami a levegőben, valami visszafojtott feszültség, valami megfoghatatlan, belső sugallat. Valami nincs rendjén…
Aztán legyintett, és elsétált a rácsos ablaktól. Egy középkori várbörtön rácsos ablakától. Keserűen elmosolyodott, mikor megtudta, hogy hova került. Ó igen, a látszatot fenn kell tartani. Ez törvényes tárgyalás lesz. Törvényes halál egy olyan bűnért, amely egy jobb világban erény kellene legyen – halál egy olyan tettért, amely ártatlanok százainak életét mentette meg.
Lábsebe szépen gyógyult, egy hét múlva már járni is képes volt. Vigyáztak rá, de gyűlölködve figyelték, mintha legalábbis gyerekgyilkos lenne. Baj van a világgal… Álmodott megint. Katona volt, embereknek parancsolt. Harcolt. Egy olyan háborúban, amelyben senkinek nem volt igaza, és mégis mindenkinek igaza volt. Hónapok alatt pusztultak el évszázadok emlékei, szakadtak szét öröknek hitt barátságok. És haltak meg emberek ezrei a semmiért. Nem volt ez új számára, régebben történelmet és irodalmat tanított egy több nemzetiségű középiskolában. Ahol a tanítványai egykor áhítattal hallgatták, amint az emberekről, vágyakról, álmokról beszél. És szeretetről, az embertársak tiszteletéről, az élet csodájáról és szentségéről. Úgy érezte, az évek során átadott valamit nekik magából, hogy ők már nem lesznek olyan fenevadak, mint apáik, nagyapáik.
Tévedett. A békés, kedves, reményekkel teli gyerekekből, akik valamikor hittek egy jobb világban, állatok lettek. Fenevadak. Öltek, pusztítottak, mert azt mondták nekik, és meg sem fordult a fejükben, hogy megint csak eszközök valakinek a kezében, hogy céljaik nem az ő céljaik többé. Mint ahogy a szó költői értelmében emberek sem lehetnek ezután, véglegesen megváltoztak. Hagyták magukat megváltoztatni…
Katona lett ő is, mert nem volt választása. Negyvenegynéhány évével belecseppent abba, amelyről hitte: soha nem fog bekövetkezni. Küzdött, az emberség egyre halványuló szikráját próbálta magában megőrizni az őrület idején. Aztán eljött a nap, mikor döntenie kellett. Egy festői szépségű falucska „megtisztítására" kapott parancsot. Senki nem állt ellen, férfiak és nők beletörődtek már a sorsukba, belefáradtak a rettegésbe, hogy mikor okuk lett volna rá, már meghalt bennük valami. Csak a gyerekek…
Többnyire sírtak, de egy kislány csak nézett azzal a nagy barna őzikeszemeivel, bátran. Aztán félénken rámosolygott. Visszamosolygott, majd a lány anyjának megvető pillantásától kísérve megsemmisülten, lehajtott fejjel sétált tovább. Eldőlt hát minden… Mindenkit hagyott békében elmenni, vasakarattal tartva vissza az embereit. Magára talált ismét, nem érdekelte mi következik.

Néhány órával később utasítás érkezett a letartóztatására. Úgy hitte, nem mészárlásra esküdött, de rossz korban hitte ezt. Sikerült megszöknie. A hetedik napon fogták el, amikor már gyökereket és bogyókat evett, s kis híján belehalt a fáradságba. Megölték volna, de élve kellett, hogy példát mutassanak vele a nemzetnek. A hazának, hogy mi lesz az árulók sorsa, akik futni hagyják népük ellenségeit. Hányni tudott volna tőlük.    Felébredt. Az ablakhoz ment, kissé még sántítva. Egy újabb nap kétségekkel, remény nélkül. Kinézett. Az ég szürke volt a nehéz esőfelhőktől, a távolból mennydörgés – ágyúszó? – hallatszott. A feltámadó szélben levelek, apróbb ágacskák repültek, az erdő haragosan hajladozni kezdett. Valahogy megfogta a természet vad erőinek ébredése, emlékek rohanták meg. Behunyta a szemét. Sóhajtott. Gyermek volt ismét, a barátaival kirándultak a falujuk melletti erdőben… Szerelmes volt, s a lánnyal szaladtak kacagva, akit szeretett… Apa volt, felesége és gyermekei körében, egy boldog téli estén, s a ház előtti téren együtt, kacagva lélegezték be a frissen hulló hó fenséges illatával teli levegőt…
Az ajtó túloldalán motoszkálás hallatszott. Nem fordult meg. Tudta. Érte jöttek. Szinte megállt az idő, óráknak tűnt, mire szólították. Aztán felgyorsult megint minden.Kihallgatás, ki tudja hányadszor. Katonai bíróság. Tárgyalás. Senki sem állt ki mellette, bár nem is számított erre. Megbékélt a sorsával, s az ítélet: halál. Emelt fővel fogadta, ártatlannak vallotta magát. Beszélt elvekről, emberekről, eszmékről, de süket fülekre talált. Leállították. Törvények?
A családját sem láthatta már. Próbált nem gondolni rájuk, de nem volt képes megállni. Remélte, hogy felesége – a lány, akivel annak ideje kacagva szaladtak a szélben -, és a gyerekei egy nap majd megértik miért tette, amit tett. Remélte, hogy egy nap majd eljön az az idő, amikor nem kell szégyenkezniük miatta. Nem akart mártír lenni, vagy vértanú; semmi nem akart lenni. Csak egy egyszerű szürke kis ember, akinek nem kell minden este órákig forgolódnia az ágyában elalvás előtt, s nem üldözik álmában is szörnyű emlékképek. Önzés? Az is talán. Emberek vagyunk, esendők. Ugyanakkor tudattal bíró lények, akiknek nem szabadna ilyesmiket művelniük.
Gúnyosan mosolygott saját naivságán. Nincs igazság, nem volt, és nem is lesz. Hullámok és hullámvölgyek.Jobb és rosszabb idők. Rosszkor született, ennyi az egész. Hatalom. Politika. Érző lelke mégsem tudta elfogadni ezt.
Ez sem számított már…

Ítéletidő tombolt, mintha az ég is felháborodna a földi gaztetteken: mennydörgés, villámlás szakadatlan, havas eső zuhogott a süvítő szélben. Egy élet utolsó, kilobbanó dallama. Arcát az ég felé fordította, hagyta, hogy végigfolyjanak rajta a felhők hatalmas könnycseppjei. Majd a katonákra nézett, akik felhúzott esőgallérral, fázósan álldogáltak. Várták a parancsot.
Golyó által. Elutasította a szemkendőt. A szemükbe akart nézni, látni akarta, hogy mit éreznek, ha elsütik a fegyverüket. Látni akarta a szikrát, egy apró rezdülést, vagy csak egy sóhajtást – hogy nem hal meg hiába, a semmiért. Hogy van még valami bennük a zord külső alatt. A falu, a kislány már nem számítottak. Nem értük tette.Nem csak értük.Megint megállt az idő. Dörrenés. Furcsa volt, alig hallotta. Mellkasát elöntötte a már ismert égető melegség. Lélegezni próbált, de már nem tudott. Szája széléről vékony vérpatak indult az álla felé. Térdre esett. Nem akarta felfogni. Ha mind meghalnak a hozzá hasonlók, mi lesz a világgal? Káosz, pusztulás? Oldalra dőlt, keze ökölbe szorult egy barna fűcsomón. Behunyta a szemét, lassan, fáradtan.
Gyermek volt ismét, barátaival kirándultak a falujuk melletti erdőben… Szerelmes volt, s a lánnyal szaladtak kacagva, akit szeretett… Apa volt, felesége és gyermekei körében, egy boldog téli estén, s a ház előtti téren együtt, kacagva lélegezték be a frissen hulló hó fenséges illatával teli levegőt…

Aztán eltűnt minden, sötétség ölelte körül hívogatóan. Elengedte a fűcsomót, arcvonásai kisimultak. Mosolyogva halt meg, valahol Európában…

(1998.)