Tóközi Imre

Olajkirály


Kicsi, a meleg nyári napon kellemesen hűvös, jó huszonöt év előtti szoba. Az asztalnál nagyapám ül, elmaradhatatlan olvasószemüvegével, egykor fekete hajában egyre-másra szaporodó zúzmaraként ható fehéres foltokkal. Akkoriban még alig őszült, dacolva a gyorsan múló évtizedekkel, a rengeteg küzdelmes esztendővel, a több éves frontszolgálattal, az utána következő, szinte az otthon kapujában történő fogságba eséssel és a hatévnyi hadifogsággal, majd a mindezek után talán még nehezebb vállalkozással: megteremteni, életben- és egyben tartani egy kis családot, békében, szeretetben, azokban a zavaros években. Mai fejjel Zorán jut eszembe – „s nem kérik senkin se számon, az elveszett évek sorát" -, akkor csak néztem ki álmosan a rám terített pléd alól a reggeli játék után kissé elpilledve, elnehezült szempillákkal az ágyról. Keresztanyáméról, aki talán akkoriban, vagy nemrég ment férjhez, szintén kirepülve a házból. Megmozdulok, nagyapám rám néz, elmosolyodik. Első unoka vagyok, egyben az első fiú (két lányt nevelt fel, két fiút pedig pár napos korukban veszítettek el nagyanyámmal néhány év különbséggel), akiben talán ő is tovább élhet kicsit, aki közelebb érezhet magához minden olyan értéket, élményt, amik csak egy másik férfi számára nyerhetnek, jelenthetnek igazán értelmet. Nem csak nekem, a múltnak, jelennek, s talán a jövőnek is szól hát kicsit a napszítta, itt-ott ráncosodó, mégis kortalannak tűnő, mindig frissen borotvált – halála napjáig borotválkozással kezdte a reggelt - arcán a mosoly. Lustálkodásra buzdít az ágy, de szeretem hallgatni, ahogy olvas azon a kissé monoton, mégis megnyugtató hangján. Összenézünk, szavak nélkül is értjük egymást. Nem csoda, szinte csecsemőkorom óta részt vettek a nevelésemben, gyerekkorom felét náluk töltöttem. Némi edényzörgés töri szét a meghitt csendet, s a nyitott ablakon fenséges illatok kúsznak be a szobába, a nagyi ismét kitesz magáért az ebéddel.
  
Nagyapám visszalapoz talán 15-20 oldalt, majd hangosan folytatja ott, ahol tegnap abbahagytuk a történetet. Olajkirály. Már nem tudom miről szólt, talán jórészt meg sem értettem – olvasni sem tudtam -, mégis élénken él bennem a pillanat.

Megannyi pillanattal karöltve a gyerekkorból, a kamaszévekből, amelyek elmúltak ugyan, s csak olykor-olykor bukkannak fel a múlt ködéből, mégis bennem él valamennyi, alapjaiban meghatározva a mindennapokat, a döntéseimet, az érzéseimet. Ha vihar dúl a lelkemben, vissza-visszatérő álmok jönnek, többnyire a régmúltból. Olykor furcsák, nehezen értelmezhetőek, talán egy korábbi életből, gyakrabban a gyerekkorból, a nagyszülőkkel. Fele annyi konfliktusom nem lenne az életben, ha olyan tudnék lenni, mint ők voltak. Nem bántanék meg embereket, nem beszélnék meggondolatlan szamárságokat, nem lennék ilyen végtelenül akaratos ott belül apróságokban. De nem vagyok olyan. Bennem léteznek, talán nekik köszönhetem, hogy ember tudok maradni ebben a gusztustalanul sivár világban, de több – vagy ha úgy tetszik kevesebb – is vagyok egyben. Elképzelhető, hogy csak túl sokat gondolkozom, vagy éppenséggel hiábavalóságokon, amiket egyszerűbb, s lelki nyugalmam érdekében célravezetőbb is lenne egyszerűen elfogadni olyannak, amilyenek. Egyszer talán ez is menni fog, de most fejjel lefele lebegek valahol a Föld és a Mars között, talán a kisbolygó-övben, egyenlő távolságban a Vörös és a Kék bolygó között, s valahol messze, mégis néha oly közel a perzselő, sárga Naphoz. Visszatérek, elmegyek, elveszek, elégek? Lent van a fent, fent a lent, holott nincs értelme egyiknek sem, elsuhannak mellettem a kapaszkodók. Némelyikért csak ki kellene nyújtanom a kezem, de visszatart valami megmagyarázhatatlan. Valami, ami nem jó, de mégis létezik. Lelkem sötét oldala, az én saját kis személyre szabott fekete lyukam hajlítja el tőlem a fényt? Ez nem volt benne a könyvben, erről nem beszélt soha senki, mégsem mondhatom azt, hogy nem ér… Ez az én harcom, az én vérem, az én forradalmam. Nem fizikálisan, itt nem számít a test, csak a lélek, s halott porhüvelyként, vagy érző szívvel, friss gondolatokkal, megtisztulva térek vissza. Napról napra növekszik a nyomás, a végét sem látom még, de nem fogok beleroppanni. Tudom, hogy erős vagyok. Van, hogy a gálya lesz az úr…

Behunyom a szemem, s erőt merítek a régvolt kis szobából – kit tudja ki él, s mit gondol most benne -, emlékekből, barátokból. És persze az Olajkirályból. Kicsit már mosolyogva, s valahol, a messzi távolban egy fényes csillag ragyog fel hívogatón.


(2006.)