Tóközi Imre

Shatan di BoB és társai Yneven

A népszerű és elismert író (ez én vagyok) egyik
ifjúkori botlása most számítógépes feldolgozásban!


"A kegyetlenség félelmet szül,
 a félelem hatalmat..."

(Jelmondat Kard Testvérisége lovagrend rendházának faláról)


"Ja!"

(népszerű ynevi beszédformula)


Tartalomjegyzék

Prológus

A ribanc, avagy BoB színre lép

Ali Barbár és a negyven rabló, avagy BoB a sivatagi oroszlán

A fejvadászok éjszakája, avagy aki hülyének születik, annak híg a leve



 
Prológus


BoB, Tóka, Haby, Mausz és még sok más pszichopata tömeggyilkos teste (vagyis az előző regényem, „Az inkák kincse” főszerepelői) az enyészeté lett. De nem így a lelkeik, amik a lélekvándorlás zegzugos útvesztőjét járva lassan eljutottak Ynevre, ahol ismét sikeresen (?!) testet öltöttek, és sok-sok közösen megélt kaland után újabb létsíkra távoztak, de ez már egy másik könyv anyaga lesz. Ynevi tartózkodásukról, amely a természetes népszaporulat tömeges visszaesését  eredményezte (többek között), a Kalandorok Krónikái című, kétségkívül hitelt érdemlő kódex (kutyabűr) lapjain találhatunk adatokat, történeteket. Ezen irodalmi alkotás (bár valódi értéke erősen megkérdőjelezhető) lapjain (vagyis e változatban nem ott) most ezek közül láthatunk viszont egy csokorra valót.



I.

A ribanc

avagy BoB színre lép...

1.

- Az vagy te! - mondta nyugodtan Shatan di BoB, majd vészjóslóan felállt a székéről...
...fél órával később a városi börtön nemes penésszel borított falai között dekkolt egy hasonló kaliberű elítélttel. Hiába, a város ura nem szereti, ha a békés adófizető polgárokat fényes nappal feldarabolják...

A hadnagy megállította a menetet. A harcedzett katona orra érezte a veszély illatát, de semmi gyanúsat nem észlelt egész úton. Ekkor...
...A szűk erdei ösvény félhomályából egy nyílvessző suhant ki, majd a sikeres lövés eredményeként az egyik fegyveres kísérő holtan bukott le a földre. Az összecsapás rövid volt, de legalább enyhén szólva véres...

A város teljhatalmú ura komor léptekkel rótta a termet. A herceg leánya még mindig nem érkezett meg, s ha bármi történik vele, akkor az ő feje a porba hull. Persze még rágondolni is rossz, hogy egy ilyen délceg, okos, meg szerény ember csak úgy felforduljon. Valamit tennie kell. Igen ám, de mit?
Körülbelül eddig jutott az okoskodásban, amikor halk kopogás zavarta meg a koncentrációban.
- Bújj be! - morogta kedvetlenül.
A fő-fő börtönőr lépett be az ajtón. Ő sem látszott túl boldognak.
- Megbocsáss nagyuram, hogy egy ilyen kis földi pondró zavarni merészeli elmélkedésedet, de a börtönben két rab bontja a rendet.
- Megbocsátok! - bólintott kegyesen a nagyúr - Mit csinálnak a rabjaink?
- Először is az a kettő megpróbált meglépni. Közben sterilizáltak egy őrt, meglincseltek két másikat, és amikor rájöttek, hogy észrevettük a szökést, elbarikádozták magukat az egyik cellába. Szereztek két kardot meg egy nyílpuskát, és azt mondták, hogy mindenkit legyilkolnak, ha nem engedjük őket szabadon. Mit csináljak? - esdekelt a könnyeivel küzdve.
Bloo D’er Hand azonban nem válaszolt azonnal. Lassan fény gyúlt korlátolt agyában. Mikor a ritka jelenség már vetekedett egy 1000 W-os izzó fényével, rájött, hogy mi a lényeg...

- Shatan di BoB - mutatkozott be Shatan di BoB - hírős harcos!
- De Jcs - csapott a tenyerébe a másik, majd újabb nyílvesszőt eresztett meg a folyosó felé. Vigyorogva hallotta a fájdalmas káromkodást, majd folytatta: - vándor énekes. Örvendek.

A kék hold lágyan tükröződött vissza a folyosó sötét vizéről, s a homokos parton néhány hamarjában felállított sátor állt, nagyobb számú csapatot jelezve. Úgy tűnt, biztonságba érzik magukat, mert az őrök is hortyogva aludtak, nem véve észre a tábor felé lopózó nagymacskát. Az egyiknek már nem is jutott ideje megbánni mulasztását... A tigris elégedetten távozott a kétségbeesetten ordítozó áldozatával. Az ijedt, és az olykor-olykor elhangzó dühös kiáltások közé egy női sikoly vegyült...

A bárd utolsó vesszejét engedte útjára. A halálhörgést vidám mosollyal nyugtázta, majd felvette a mellette heverő zsákmányolt kardot. Az őrök először óvatosan, majd egyre magabiztosabban közeledni kezdtek, és amikor végképp meggyőződtek a valóságról, megrohamozták a cellát...

Dark Manch levetette nehéz mellvértjét, majd letámasztotta a kardja mellé. Nem volt elragadtatva a katonái éberségétől, és ennek muszáj volt nyomatékot is adnia. Mindenesetre az új őrség már tök éberen látta el feladatát, aggodalmas pillantásokat vetve felkötött társaikra, akik közül még többen rugdalóztak. Ámbár már nem sokáig...

- Állj! - hallatszott egy mély, parancsoláshoz szokott hang. Az őrök kötelességtudóan leeresztették a kardjukat, de BoB még befejezte a művészi vágást, melynek nyomán áldozata feje a börtönfolyosó porába hullt. Eközben  lassú, nemesi léptekkel egy lovagi vértezetbe öltözött alak tűnt fel a tettek mezején.
- Üdvözöllek benneteket a börtönömben! - mondta - Úgy tűnik, hogy jól megvagytok, de ha esetleg ki szeretnétek kerülni a napfényre, akkor jobb, ha velem jöttök...
- Hát jó - felelte rövid habozás után Shatan di BoB, majd véres kardját az egyik megdöbbent börtönőr nadrágjába törölte - mehetünk!
- Örülök, hogy megértettetek - mosolygott Bloo D’er Hand.
- Mi is - biztosította BoB, gondosan megrágva minden szót - de ha esetleg valami okból megváltozna a véleményünk, nem lennék a helyedben haver!

2.

- Nos?
- Nos rendben van - suttogta gúnyosan De Jcs, aki remekül értett az üzleti dolgokhoz - fejenként száz arany, felszerelés, plusz nekem még elfelejtődik a város szüzeinek megrontásáért kiszabott ezerhatszázöt évi kényszermunka.
- És akkor eléd tesszük a lány fejét! - szólt bele lelkesen a vitába BoB.
A bárd megvető tekintettel mérte végig, majd kifejtette tömör véleményét: - Ez hülye.
Bloo D’er Handet ekkor kezdték el először (de nem utoljára) kétségek gyötörni, hogy normális-e, amiért erre a két baromra bízza a lány felkutatását... Aztán a hóhérbárdra gondolt, és mégsem szólt semmit.

Lassan felkelt a nap, szikrázó sugarai villámgyorsan felszárították a reggeli harmatot. A gyönyörű, madárcsicsergéssel telített reggelt azonban alaposan elrontotta a keselyűk szörnyű rikácsolása, amint három felakasztott egyén egyre fogyó maradékain veszekedtek...

A lovag fájó szívvel figyelte, ahogy a bárd szakértő szemekkel nézi a falon lévő, drágakövekkel kirakott táras nyílpuskát, gyűjteményének egyik legkedvesebb darabját.
- Ez jó lesz - bólintott vigyorogva.
A város ura már éppen azt fontolgatta magában, hogy apró kockákra metéli, amikor ismételten eszébe ötlött saját szomorú végének komor zászlóképe (a lesújtó hóhér sátáni kacaja), s inkább egy későbbi időpontra halasztotta a kéjes pillanatot.
A bárd végül is sötétzöld színű öltözéket állított magának össze, az alkarvérteket gondosan elrejtve az inge alá. A nyílpuska mellé még egy könnyű tőrkardot és egy tucat dobótőrt választott, majd végigmérte az időközben szintén elkészült harcost, mire magabiztossága kissé megcsappant. BoB ugyanis éjfekete nadrágot és inget viselt egy bokáig érő rikítóan zöld láncinggel, meg egy bíborszínű köpönyeget. Az egyik bal kezében egy közel két méteres pallost próbálgatott, ami viszont jól kiegészítette azt a bazi nagy buzogányt, amit négy szolga cipelt utána lihegve.
- Mehetünk? - kérdezte vidáman két szellentés között, majd a biztonság kedvéért még zsebre vágott két eredeti nyinyja dobócsillagot.

A déli nap perzselő forróságától eltikkadt csapat örömmel fogadta a távolban feltűnő lovagvár látványát, ami a környék legmagasabb (és ami azt illeti egyetlen) hegycsúcsán épült. A fekete alapon vigyorgó fehér törpkoponya büszkén lobogott a szélben, már messziről hirdetve, hogy ez a vidék már a híres törpírtó,  Dark Manch tulajdona...

Az erdei ösvényen ketten lovagoltak. Az egyiket Shatan di BoBnak HÍVták. A másik megszólalt:
- Vajon miért hívják ezt a helyet Death Forestnek, ami a sárgák nyelvén annyit tesz, mint Okucsini Mahiju? Minden olyan békés.
- Biztos előző életeim egyikében erre jártam - jegyezte meg szórakozottan a harcos, miközben nyomokat keresett.
De Jcs unalmában elővette a lantját, és énekelni kezdte saját szerzeményét:
               
    Egyszer volt vagy nem is volt,
    Egy legenda, mely rólunk szólt.
    Kalózok voltunk, s mérgesek
    S szerettük a kék eget.

    Az is jó volt,
    Ez is jó lesz,
    Csak ússzuk meg
    Na gyerünk már...

- Megvan! - ordította BoB.
- Mi van meg? - érdeklődött morcosan a bárd, amiért megzavarták intellektuális szórakozásában.
- A nyom - válaszolta tömören BoB, majd az előttük levő kereszteződésre mutatott.
- ... Elég durva srácok lehettek - jegyezte meg De Jcs nagyot nyelve. Hát igen, mi tagadás a szörnyűségesen megcsonkított tetemek, az itt-ott heverő törött nyílvesszők, kardok, és a szétvert hintó maradványai nem nyújtották békés táj benyomását. De miközben a bárd azon gondolkozott, hogy okádjon-e, vagy sem, BoB már másra figyelt... Mintha mozgást látott volna az egyik fa koronájában. Végül döntöttek. De Jcs vastag sugárban hányni kezdett, BoB pedig a tettek mezejére lépett:
- Meglepi! - kiáltotta, majd a másfél mázsás buzogányát egy laza csuklómozdulattal hozzávágta a törzshöz. Az évszázados tölgy legott kidőlt, az ágai közül pedig egy kétes kinézetű - s éppen ezért rokonszenves - alak esett a lábaik elé, s mire felocsúdott, az éber harcos a torkának szegezte a pallosát, és kedvesen megszólalt:
- Na, galambocskám, mond meg szépen a bácsinak, hogy mit keresel itten?
- És ha nem? - a szemüveges srác bátran felemelkedett, és leporolta szürkének tűnő ruháját, ami természetesen nem volt szürke. A könnyű, éjfekete tunikát ugyanis vörös lángnyelvek díszítették, amik már az avatatlan szemlélőre is mély benyomást gyakoroltak, de hőseink beavatottságuk teljes tudatában könnyen rájöhettek a hátára szíjazott kerek pajzsból és a kígyózó lángnyelvet formázó kardról, hogy egy szakavatott tűzvarázslóval van dolguk, aki egy utánozhatatlanul gyors (biztos sokat gyakorolta) mozdulattal egy két literes Coke-ot varázsolt elő az iszákjából...
- Rokonszenves gyerek - állapította meg a harcos, majd elrakta a pallost, és előkotort két kis kupicát, magának pedig egy fél literes ibriket - erre igyunk!

Pityinger hasra vágódott mindenható ura előtt - mint mindig, ha szerencsésen hazaérkezett -, és alázatosan nyalni kezdte a talpát. Hiába, nem könnyű egy szárnysegéd dolga. A vár ura undorodva nézett a magas tűsarkú csizmát viselő helyettesére, majd a mellette álló, fapofát vágó boszorkánymesterhez fordult:
- Minden kész?
 Ma-Szek bólintott, majd saját fontosságának tudatában (de továbbra is fapofával, amelyet nagyon fontosnak tartott), faképnél hagyta a felháborodott Dark Manchot.

Miután ilyen jól összehaverkodtak, Szi-Tash, a tehetséges tűzvarázsló gondosan elpakolta az üres üveget, majd a szénsavat böfögő BoBra ügyet sem vetve nagyot füttyentett. Egyszerre mozgolódás támadt a bokrok között, és kényesen betipegett a tisztásra egy csont sovány vén gebe, ami állandóan vigyorgott, így kitűnően látszott két megmaradt foga. A homlokán egy cirádás„X-WING” felirat volt tetoválva kék és arany betűkkel.
- ÖÖÖ.....izé....ez a lovad? - kérdezte De Jcs, aki már rázkódott a visszafojtott röhögéstől.
- Szép, ugye? - kérdezte Szi-Tash - még az ükapám is lovagolt rajta  a fiatalabb éveiben, amíg egyszer részegen le nem fordult róla...
- Akkor ez egy valódi veterán négylábú - vihogott BoB is, akinek  időközben sikerült abbahagynia a böfögést.

3.

Mint kiderült, egy lovat nem lehet a külsejéről megítélni, a csontkollekció ugyanis remekül bírta a harcos által diktált tempót. A tikkasztó délután folyamán nem sok kedve volt beszélgetni senkinek. Szi-Tash azon morfondírozott, hogy mire fogja költeni azt a két és fél aranyat, amit ez a két bőkezű fegyvertárs ajánlott fel neki, ha velük tart, a többiek pedig ugyanezt tették, de a terveikben kilencvennyolc és egynegyed arany szerepelt...
Így aztán unalmasan telt az idő. A következő kanyar után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet: egy hatalmas ork nézett velük farkasszemet az ösvény következő kanyarulatából... A szőrös mellű torz figura megigazította koponyákkal teleaggatott kígyóbőr övét, majd csatabárdját meglóbálva beszélni kezdett:
- Que othu se thue we bite mutter kurven was!
Embereink nem túl értelmes képet vágva összenéztek, majd végül De Jcs megnyerő mosollyal az arcán az útonállóhoz fordult:
- Sajnos nem beszélünk orkul, de jó lene, ha félreállnál, ugyanis...
- Mutter kurven was? Que othu! - vágott közbe türelmét vesztve az ork.
- Te, ez az anyámat szidja! - kiáltotta Shatan di BoB, aki ifjabb éveiben foglalkozott halandzsa nyelvekkel, majd nevéhez illő rosszindulattal eltelve az anya-szidalmazóra rontott. Azt úgy látszott, hogy nem töltötte el lelki békével a pallosát vadul forgatva rohamozó harcos látványa, mert kétségbeesetten ordítozni kezdett:
- Apa cqa funda luka! Que othu my name is... - majd letaglózott baromként esett össze BoB csapása után. Két darabban... A kiabálásra azonban újabb fenevadak rontottak elő az erdő sűrűjéből...
A bárd rögtön egy teli tárat helyezett a nyílpuskájába, de a tűzvarázsló megelőzte. Hamarosan tűznyilak cikáztak ide-oda az ösvényen, rondán összeégetve a támadókat a fejét kapkodó harcos mellett.
- Yes! - fejezte be a varázslást a Szi-Tash, majd az utolsó félhalott orknak is megadta megérdemelt jutalmát, amiért packázni merészelt vele.
- Nagy vagy - sóhajtotta megkönnyebbülten De Jcs, ám az erdőből újabb vad hangok hallatszottak... Nemsokára előbukkant az erősítés, és ha lehet, még rútabbak voltak az eddigieknél.
- Na, mire vársz? - sürgette BoB a tűzvarázslót, aki nagy lelki nyugalommal leakasztotta a pajzsát és a kardját a hátáról.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak - morogta Szi-Tash nem létező bajsza alatt - a varázserőm sajnos véges...
- Tudtam! - nyögte megtörve a bárd, majd elkezdte lőni a sok szőrös kreatúrát. A tűzvarázsló azonban rá sem hederített hanem vidám „FUCK” kiáltást hallatva lerohanta az ellenséget. Eleinte nem sok dolguk volt, mert a halált hozó nyílvesszők nyomán átlőtt torkú, utolsókat hörgő orkokkal lett tele az ösvény. Pár perc múlva azonban De Jcs sajnálkozva rakta le a fegyverét, miután mind a hat tárat kiürítette. Az orkok persze mindjárt közelebb jöttek. Az első párat hajítótőrök fektették el, majd a fürge, de nem igazán ilyen ellenfelek ellen való tőrkard is kireppent a hüvelyből, és a bárd is beállt a többiekhez. A hullahegy tovább nőtt, de a túlerő már kezdte éreztetni a hatását...

- Ki az már megint? Hogy rohadna meg! - üvöltötte bosszúsan Dark Manch, aki már vagy egy órája próbált elaludni, de mindig megzavarták.
- Ó, csak egy pondró, nagyuram - hallatszott a természetellenesen magas hang - de fontos mondanivalóm van. Bemehetek?
- Be! - adta fel a várúr, majd nehézkesen felkelt - Mit akarsz te féreg?
- A herceg leányáról van szó, én hatalmas parancsolóm - kezdett bele a beszédbe Pityinger - az a kis béka alighogy bezártuk a toronyba, meglépett az ablakon, alig tudtuk elkapni. Akkor levittem a várbörtönbe, hátha a patkányok között elnyugszik, de mire sikerült bezárni, az egyik őrnek kikaparta a szemét, egy másikat pedig elgáncsolt, és a szépfiú most az ürülékveremben próbál meg nem megfulladni... Ááááá!
A valamikori paplovag megtörölte véres vaskesztyűjét, majd miután ilyen gyorsan sikerült lecsillapodnia, kisietett az ajtón. Pityinger, akinek a váratlan manőver után már a fél kezén is össze lehetett volna adni a metszőfogai számát, nyögve feltápászkodott, majd követte urát.

Quargish (a névazonosság nem a véletlen műve a Sárkányszív Roham II. szerepjátkékos találkozó versenymoduljában található sárkánnyal, a szerzője ismeretlen) vénségesen vén sárkány hírében állt, s ha ránézünk, bizony ebben lehet is valami. Teste púpos, rozoga és reszketeg. Szárnya lyukacsos, hosszú szakadások árulkodnak hajdani nagy csatákról, pikkelyeinek viruló zöldje lassan fakó sárgába vált át, szeme karikás, fogazata miatt pedig a Hét Fogú Sárkány nevet is kiérdemelte már. Mindennek ellenére Quargish félelmetes ellenfél egy egyszerű halandónak, ám mi tagadás, már nem a régi. Alaposan berozsdásodtak tagjai, és penge elméje is erősen szenilissé vált.
Öregség ide vagy oda, vén kecske is megnyalja a sót. Quargish mindig is szerette a hajadon hercegnőket, s miután a legutóbbi zsákmány már annyira megvénült, hogy az ájulás kerülgette, ha csak rápillantott, új préda után nézett. Talán nem is a vágy motiválta tettét, inkább csak a megszokás. Találomra felperzselt egy nyugati városállamot, s az uralkodó - más választása nem lévén - egyetlen leányát, Alrovandát a sárkánynak adta. Mint ahogy az lenni szokott, a hercegnő jegyese, Sir Ady  da Sputta elindult, hogy kiszabadítsa kedvesét (leendő igen tetemes hozományának egyetlen forrását). A sárkány nem volt felkészülve a strapás küzdelemre, csaknem otthagyta maradék hét fogát. El kellett meneküljön, de azért a lányt magával vitte, s új lakhely után nézett, ahová maradék kincskupacát, amit ellenfele nem bírt elcipelni (mondván: „a csaj nincs meg, de így se rossz”), elrejtheti, s maga is meghúzódhat egy időre. Death Forestben, egy elhagyott föld alatti barlangban húzta meg magát. Megfelelő otthon egy megfáradt sárkánynak. Persze csak ha egyedül van... A csintalan hercegkisasszony ugyanis sokszor kívánta azt... Most is...
Ekkor hirtelen lódobogás, ordítás és egyéb csatazaj hallatszott a fejük fölül.
- Mi lehet ez? Sajnos ilyen hangzavarban nem megy! - fordult a csábos pillantásokat küldő Alrovandához, aki mérgében hozzávágta a papucsát, aztán sajnos a száját is kinyitotta:
- Vén hülye impotens barom! - ezt sikoltozta, majd dühösen visszavonult szépen berendezett lakrészébe.
Quargish megkönnyebbülten sóhajtott, majd megfeledkezve az alacsony mennyezetről, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait...

...negyedóra sem telt bele, s már mindannyian a földön küzdöttek, egymásnak vetett háttal. De hiába, az orkok legalább tízszeres túlerőben voltak. Ha egy elhullott, mindjárt egy pihent harcos lépett a helyébe, míg ők egyre nehezebben forgatták a kardjukat...
Végül a közelharcban járatlanabb bárdot sikerült lefegyverezniük. Az ork azonban korán örült. De Jcs utolsó hajítótőre pont a szívét járta át... A következő csapás elől félreugrott, majd egy jól irányzott rúgással sikerült lágyékon rúgnia a fenevadat. Az fájdalmas or(k)dítással terült el, de újabbak léptek a helyébe, és a bárd előtt lassan kezdett leperegni eddigi élete, amikor hirtelen megindult a föld a lábai alatt, majd a keletkezett lyukon egy zöldes fej nézett ki bambán. Aztán - mint mindig, ha meglepődött - csuklani kezdett...
A közel harminc méteres lángcsóvák sorban gyújtották fel a környék fáit, és a kétségbeesetten ugráló orkokat...

Bloo D’er Hand rémálmodott, ami végül is egyenes következménye volt az ebédre befalt fél ökörnek, de a város ura isteni látomásnak vélte, így haladéktalanul elhatározta, hogy másnap reggel feltétlenül utánaered annak a két idiótának, és ha esetleg még nem tudnák, hogy hol van a lány, elevenen megnyúzza őket, miközben egy tollal csiklandozza a talpukat...

- Bocsi... - próbálkozott félszegen Quargish, amikor látta, hogy mégis maradt életben valaki.
Shatan di BoB gyilkos tekintettel nézett a sárkányra, majd kihúzta egy ki tudja mi módon épen maradt bokorból két félhalott társát, aztán nekilátott elsősegélyben részesíteni magukat: leakasztotta övéről a pálinkás butykost, majd gondosan egy-egy cseppet erőltetett fegyvertársai szájába. Aztán ő is meghúzta, és a kiürült tartóedényt belevágta a környék fáiból maradt pislákoló hamuba.
- Segíthetek? - kezdte ismét a Hét Fogú Sárkány, akinek felettébb rossz volt a lelkiismerete.

A lány szép lassan, érzéki mozdulatokkal levetkőzött, majd egy dzsad táncosnőt is megszégyenítő csípőmozdulatokat végzett. Aztán nemesi mozdulattal intett az őrnek, aki már hosszú percek óta alig bírt uralkodni magán, úgyhogy azonnal közelebb jött. És persze vele a cellaajtó kulcsa is, amit az övén viselt...
- Mi folyik itt? - hallatszott hirtelen egy dörgő, mély hang, majd hamarosan megjelent a hang kialvatlan gazdája is, Dark Manch félelmetes személyében. Az őr magyarázkodni próbált, de a paplovag nyugodtan felemelte a kezét, és a nyakára mutatott:
- Nincs szükségem a szolgálataidra a jövőre nézve... - az őr a torkához kapott, de nem dacolhatott a varázslattal, ami a iszonyú erővel szorongatta. Tekintete előbb elhomályosult, majd hirtelen fekete lett, minden a szemei előtt... Dark Manch elégedetten engedte le szőrös kezét, majd a csajhoz fordult:
- Nem rossz, de még egyszer ne próbáld meg... - azzal félrerúgta a lila fejű hullát, újabb őrért kiáltott, majd elégedetten távozott...

Bloo D’er Hand hasonló elégedettséggel nézett végig népes számú testőrségén, majd a fő-fő börtönőrhöz fordult, akit a távollétében kinevezett fő-fő-fő börtönőrnek, a helyettesét fő-fő börtönőrnek, az eddigi albörtönőrt pedig főbörtönőrnek léptette elő.
- Amíg vissza nem térek, kijárási tilalom van érvényben. Aki megszegi, vessétek tömlöcbe!
- De nagyuram - tördelte a kezét a fő-fő-fő börtönőr, aki ezelőtt csak fő-fő börtönőr volt - már tele van!
- Valóban? - kérdezte szórakozottan a város ura - akkor az egész város a börtön kibővítésén fog dolgozni. Az ellenszegülőket pedig falazzátok be. - azzal megsarkantyúzta a lovát, és a kísérete élén elviharzott.
- Fordulj fel! - morogta magában a városi börtön fő-fő-fő felügyelője, majd nekilátott egyéni ambíciói beteljesítéséhez...

De Jcs kezdett magához térni. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és körülnézett. Körös-körül kopár falakat látott. A keskeny ajtónyíláson egy lobogó tábortüzet pillantott meg, mire gyorsan eltakarta látószervét.
- A francba! Ez a pokol. Édes istenem, mit vétettem... - nyögte fájdalmas hangon, s talán még jobban elérzékenyült volna saját maga sajnálatában, de lépteket hallott közeledni. Szórakozottan odapillantott, mire villámgyorsan megváltoztatta a nézeteit:
- Vagy ez a paradicsom? - a kijelentés nem volt teljesen alaptalan, mert egy arányosan telt szőke bombázó volt a jövevény, aki egy szupermini szoknyán kívül nem viselt semmit. Ezt fekvő helyzetéből remekül megfigyelhette...
A lány rámosolygott, kiköpte a rágóját majd kellemes alt hangon megszólalt:
- Az a BoB, vagy, hogy is hívják, azt mondta, hogy téged is hozzalak rendbe! - azzal kibújt maradék cuccából is.
- Hát, ha nincs más megoldás... - De Jcs megadta magát a sorsának...

Dark Manch felemelte a kupáját, és nagyot kortyolt a nemes predoci óborból, majd elégedetten dőlt hátra a halálfejekkel bőven díszített karosszékében. Ma-Szekra függesztette kérdő tekintetét, s a rút boszorkánymester, aki eddig szótlanul tömte a fejét, lenyelte a pácolt sakáltüdő maradékát, és beszélni kezdett:
- Már második napja, hogy meg kellett volna érkeznie a hercegnőnek Bloo D’er Hand kastélyába, úgyhogy már biztosan keresik - fejtette ki gondolatait, miközben egyik mérgekkel preparált tőrével a fogait piszkálta. Aztán hirtelen rájött az elemi hibára, s csak az utolsó pillanatban sikerült lenyelnie az ellenmérget. Megtörölte hirtelen verejtékezni kezdő homlokát, majd nyugalmat erőltetve magára, folytatta:
- Az a féleszű lovag biztosan minden pénzt megad majd a foglyunkért, hiszen az életével felel érte. De közben a herceget is megzsaroljuk, így két legyet is ütünk egy csapásra!
- Valóban? - a paplovag szórakozottan forgatta poharát, miközben a terem falait díszítő törptrófeáiban gyönyörködött.
- Igen. Két helyről akasztunk le pénzt, a vidék ura pedig elköltözik az elsődleges anyagi síkról végre jól megérdemelt helyére, istene poklába. Akkor pedig senki sem állhat majd az utunkba. Miénk lesz az egész tartomány. Új birodalmat alapítunk DARK-SZEK néven.
Remek! - mosolygott a leendő birodalom ura, azzal koccintásra emelte kupáját. Szegény boszorkánymester még nem is sejti, hogy a birodalmat szimplán DARK birodalomnak fogják nevezni, mivel az elnevezés második felének névadója már addigra nem lesz az élő sorában...
Ma-Szek fejében hasonló gondolatok forogtak, de ravaszul megtartotta magának a véleményét...

Miután De Jcs is visszatért az életbe, vacsorára megsütötték lemészárolt lovaikat. Quargish előételnek befalt pár orkot, majd megette a lovakat is. Hőseinknek nem sok jutott, pedig ők aztán elég jól kimozogták magukat a nap folyamán. Így hát korgó gyomorral figyelték, ahogy a Hét Fogú Sárkány elfogyasztva bőséges vacsoráját, békésen kortyolgatja szokásos lapulevél-áspiskígyóméreg-farkashere-keverék teáját, ami köztudottan jót tesz a sárkányoknak. Lassan élvezettel szürcsölte a drága nedű minden egyes literjét. Amikor végre elfogyott, Quargish rémületesen körbeforgatta a szemeit, megtapogatta hatalmas pocakját, aztán elégedetten körbeböfögte a szobát...
A tűzálló azbesztburkolat keményen ellenállt, de a késve reagáló Szi-Tash égő hajjal, ordítva próbálta elmondani a sárkánytűz ellen védő varázst. Sikerült. Megnyugodva örült életének, és jókedvűen meg akarta vakarni a fejét, amikor...
- A hajam! - kiáltotta kétségbeesetten, de ez már nem segített sokat a megmaradt néhány agyonpörkölődött hajszálon. Erre begurult, és a jókedvűen vihogó Quargish tyúkszemére lépett...
Az ordításra nyíló sárkánytorokból minden eddiginél hatalmasabb lángcsóva tört elő, aminek a barlang fala már nem tudott ellenállni, és a maradék tetőt magával rántva beomlott...

A várkapu iszonyú csikorgással kinyílt, majd négy elcsigázott lovas léptetett be az ürüléktől bűzlő várudvarra. Dark Manch, aki eddig az őrtoronyban rontotta a levegőt, elmosolyodott, és felidézte magában azt a napot, amikor felfogadta a kalandozókat egy kis piszkos munkára...
...Ha az ember pénzes, és ihletre vágyik, legjobb, ha ellátogat Erionba, a kalandozók városába. Így tett az egykori paplovag is. Erion az a hely, ahol mindenki megtalálja azt, amit keres. Minden kapható, és mindennek ára van. Ide jön, akinek az útjában van valaki, ide jön, aki kalandokra vágyik, vagy csak szórakozni akar - a helyi kuplerájok messze földön híresek. És egyáltalán, minden valamire való kalandor kötelességének érzi, hogy életében legalább egyszer felkeresse a Várost. Akkor is nyüzsgött a rengeteg ember, és a többi faj szülötte a több ezer éves falakkal határolt utcákon, a zsebtolvajok nem kis örömére...
A sötét lelkű várúr azonban nem egyszerű embereket akart. Mivel útjába esett, betért egy nyilvánosházba, ahol a pénzéért trippert kapott cserébe (a többi felejthető volt a sokat tapasztalt férfiú számára) - csak hosszú hónapok múlva épült fel teljesen. De akkor még elégedetten folytatta útját, és bár végig nyitva tartotta a szemét, kedvenc bőrszütyőkéjét megfújták, mire elérte úti célját. Szerencsére a pénze javát a páncélja alatt hordta, és egy gyémántot is folyton le-le nyelt az utazás során, biztos, ami biztos alapon. Aztán megállította a lovát, és kibetűzte a cégért: „BAR BÁR”. A Bar Bár, ahogy a neve is mutatja, egy hangulatos kis kocsma, ami azonban állandóan felújításra szorul az egymást érő verekedések miatt. Most azonban a változatosság kedvéért béke volt. Az ital jó volt és olcsó, akárcsak a felszolgálólányok, így aki egyszer megfordult itt, mindig visszajárt (amíg élt...). Dark Manch is nehezen talált magának utat a tömegben, de aztán lecsapott néhány mitugrászt, és mindjárt szétnyílt előtte. Mikor odaért a pulthoz, egy részeg orknak kitörte a nyakát, és a lehanyatló testet arrébb lökte. Leült a szabaddá vált helyre, majd pálinkát rendelt.
A csapos, egy dagadó izmú barbár, flegma félmosollyal az arcán odalökte elé a poharat, majd a hullát behúzta egy ajtón, amire a

„Belépés csak a személyzet részére!”

feliratot festették. Dark Manch jól láthatta, hogy áldozata nem fogja magányosan tölteni nemlétének első óráit, mivel a kis folyosó már tömve volt hasonlóan szerencsétlenül járt vendégekkel. Aztán vett még egy üveggel a drága barackléből, majd az egyik sarokasztalhoz ült vele, ahonnan éppen távoztak a vendégek. Egy kis szelíd rábeszélésre... Ezután elégedetten felrakta a lábát az asztalra, és lassú kortyokban élvezte a majdnem tiszta szesz páratlan aromáját, miközben értő szemmel vizsgálta a vendégsereget.
Hamarosan megakadt a szeme négy állig felfegyverzett alakon. Egyikük a kardművészek közismert fegyverét viselte, fél szeme és fél füle pedig mozgalmas előéletről tanúskodtak. Az egyik társa, egy nehéz lovagi vértezetet viselő, térdig érő szakállú, éppen élénken magyarázott valamit a másik kettőnek, akik közül az egyik nyilvánvalóan pap volt, meglehetősen idióta ábrázattal megáldva, a másikat pedig varázslónak tippelte a paplovag ruházata, és hatalmat sejtető fellépése alapján. Ahogy egyre közelebb sodródtak a tömegben, azt is meghallhatta, hogy miről beszélgetnek:
- ... te hülye idióta! - morogta a szakállas - Miért kellett kinyírnod azt a fickót? Az apja megmondta, hogy élve hozzuk vissza. Most aztán nyakunkon van az egész fejvadász klán!
- Sajnálom - motyogta átszellemült tekintettel a pap - de az istenem azt mondta nekem, hogy...
- Kuss! - dörrent rá a kardművész, aki már kezdte unni ezt az idióta figurát. Aztán a törzshelyükön pöffeszkedő Dark Manchoz fordult:
- Na tűnés... - de nem tudta folytatni. A paplovag nyakában lógó medál sárgás fénnyel felizzott, és a torkát valami ismeretlen erő kezdte el szorítani...
- Nyugi - suttogta Dark Manch, majd leállította a varázslatot, aztán a félig megfulladt alaknak nyújtotta a kezében tartott üveget - húzd meg öreg! Ti meg üljetek le.
Hát így történt. Tell Vilmos, Ady da Sputta, Chi-Cho, és Qman hamar kötélnek állt. Az anyagiakon még vitatkoztak egy kicsit, de már nem kellett újabb kényszerítő eszközhöz folyamodnia. Értelmes bandát választott...
...és most itt vannak. Remek! - gondolta, és lesietett a lépcsőn.

Bloo D’er Hand és lelkes csapata jó iramban lovagolt az utóbbi napokban sokat látott ösvényen, eltekintve két esettől, amikor is kóbor ork járőrökkel akadtak össze, és bár sikeresen felszabdalták őket, az emberek kutatási kedve erősen lelohadt. Így aztán kénytelen volt elrendelni a táborverést. A lovak hamarosan jóízűen ropogtatták a zabszemeket, de a város ura elégedetlen volt a fejleményekkel. Még a szokásosnál is több ork nyüzsög a környéken, ráadásul semmiféle használható nyomot sem találtak eddig. De majd holnap megmutatja! - határozta el, és nekilátott a vacsorájának, amit egy nemrégiben elintézett rühös vadkan képezett. Mire végzett vele, már ismét optimista lett, és aludni tért.

4.

- Aú! - nyögte a Hét Fogú Sárkány, ahogy a fejét tapogatva előmászott a törmelék alól. Első értelmes (?) pillantása a harcosra esett, aki megtörten látta, hogy mégsem nyúlt ki ez a tűzokádó vén hülye... Aztán erőt vett magán és megszólalt:
- Ezt most jól megcsináltad! Kis híján ott gebedtünk meg a föld alatt!
- Nem tehetek róla - védekezett Quargish - mindennek Szi-Tash az oka! - de aztán látta, hogy a többiek nem osztják a nézetét, ezért sietve elhallgatott, és némán figyelte, ahogy bekötözik egymás sebeit. Végül is De Jcs sajnálkozó pillantást vetett Alrovandára, majd lemondóan legyintett, és nem túl lelkes hangon belekezdett:
- Nos, Hét Fogú barátom, itt az ideje, hogy elváljanak útjaink.
- Mér’? - kérdezte a sárkány megütközve - Szó sem lehet róla! A barátok sosem hagyják el egymást. Ráadásul már nekem sincs otthonom - hüppögött elkeseredetten. .
Alrovanda vigasztalni kezdte, miközben szemrehányó pillantásokat küldött a bárd felé, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát a bőrében. Hosszú percekig hallgattak, végül BoB törte meg a csendet:
- Hát... Ha esetleg hajlandó leszel befogni a szádat, nem eszed meg előlünk a vacsoránkat, és elviszel bennünket egy darabon, akkor lehetsz a barátunk...
- Veletek tartok örökké! - kiáltott fel boldogan a Hét Fogú, majd Alrovanda is csábos pillantásokkal adta tudtukra csatlakozási szándékát. Érdekes módon az ő barátságának elfogadásán egyikük sem gondolkozott egy pillanatot sem...
... így aztán kényelmesen elhelyezkedtek a rücskökkel borított széles háton, majd Quargish rövid nekifutás után nehézkesen a levegőbe emelkedett...


Tell Vilmos nagyot nyújtózkodott. Nem kellett volna. A kiszolgált heverő ugyanis szörnyű recsegéssel adta át magát az enyészetnek történetünk harmadik reggelén. Bosszúsan tápászkodott fel, miközben a falloszába ágyazódott szálkákat próbálta kihúzogatni. Nagy nehezen sikerült. Aztán felrakta a hiányzó szemét és fülét takaró pettyes kendőt, amit egy barbár kivert lyukas fogával fogott össze, majd felrugdalta a többieket is:
- Keljetek már, lusta banda!
Ady da Sputta fejére húzta a takarót, de a kardművész velőt rázó ordítása ellen ez sem használt túl sokat, így megadta magát sorsának, és öltözni kezdett.
- Mozogj már! - sürgették a többiek, de ő nem hagyta befolyásolni magát, hanem szokásos gondosságával bodorította be térdig érő szakállát. Végül megszólalt:
- Mehetünk skacok - és a csapat elindult megbeszélni a részleteket Dark Manchcsal, aki az elmúlt est folyamán Ma-Szek jelenlétében nem kívánta nagyon feszegetni megállapodásukat.
Most azonban jókedvűen látta vendégül a csapatot reggelire, majd a kiadós táplálkozás után a lényegre tért:
- Hamarosan újabb vendégünk lesz. Eléggé nyilvánvaló nyomokat hagytunk, csoda, hogy eddig még nem ért ide Bloo D’er Hand.
- Őt kell kinyírni? - kérdezte a desszertet csámcsogva majszoló Ady da Sputta.
- Nem. Egyenlőre itt segítetek nekem, hátha az a hülye agresszív lesz, és nekem nincs elég emberem. Aztán majd ha elértük a célunkat, szép finoman elrakjátok az útból Ma-Szekot.
- Majd én feláldozom! - készségeskedett Chi-Cho, és szeretettel simogatta végig áldozótőrét.
Tell Vili már éppen agyon akarta vágni amikor szörnyű harsogás hallatszott, majd rémült kiáltások szűrődtek be:
- Egy sárkány!
- Elvesztünk!
- ... stb. ..
- A francba - ez utóbbi Ady da Sputta volt, aki még tudott volna enni...

Quargish büszkén hátrafordította a fejét, és megszólalt:
- Na, milyen vagyok? - kérdezte nagyképűen, a lángoló tornyokra mutatva.
- Hülye - felelte nemes egyszerűséggel Szi-Tash, és lemutatott a várudvarra. Minden odanéztek. A látvány nem volt éppen megnyugtató. A várnép ugyanis éppen azzal foglalatoskodott, hogy a kőhajítókat ráállítsa a sárkányra, és nemsokára meg is érkeztek az első tonnás kőbombák, próbára téve a Hét Fogú minden repülőtudományát. A katonák elgondolása egyébként jónak tűnt egészen addig, amíg a célt tévesztett sziklák el nem kezdtek visszapotyogni a földre...
- Marhák! - ordította Dark Manch, miközben a kőeső nyomán több épület vált romhalmazzá. Majd a kalandozókhoz fordult: - csináljatok már valamit!
- Hát, ha esetleg megtriplázod a bérünket... - kezdte nyugodtan Qman, de a szőrös, nevéhez illően sötét mancs már emelkedett is a levegőbe, és...
... és nem történt semmi. A varázsló elmosolyodott, és lekicsinylően megszólalt:
- Ezt az ócska trükköt már régóta ismerem. Szóval mi lesz a pénzünkkel?
- Megkapjátok - motyogta letörten a paplovag - de siessetek, mielőtt teljesen szétszabják a váramat!
Ady da Sputta nyugodtan bólintott, majd a páncéljába épített titkos rekeszből néhány furcsa fémdarabot, és egy erős acélhuzalt vett elő. Néhány másodperc alatt értő kezei között összeállt egy félelmetes kinézetű nyílpuska, majd egy másik tartóból előbújt a hozzá való nyílvesszőkészlet is. Tell Vilmos intett, majd kirohantak a szabad ég alá. A sárkány egyre veszített magasságából ami arra utalt, hogy a kőhajítók mégsem teljesen hasznavehetetlenek. Persze, csak ha vannak. Mert a ravasz Quargish, amint lőtávolba ért, szupererős tűzcsóvát engedett útjára, ami porrá égette a katapultokat a tüzérekkel együtt. Majd azt a négy alakot vette célba, aki merészen kiállt az egyik még épen maradt bástyára. A tűz most is kifogástalanra sikeredett, de amikor eloszlott a füst, még mindig ott álltak, ámbár kissé elgémberedve a varázsló által rájuk idézett jégaurától.
A Hét Fogú újra emelkedni próbált, de elkésett. Ady da Sputta célzásra emelte fegyverét és lőtt... Az első nyílvesszők a tériszonnyal és hányingerrel küszködő harcos füle mellett süvítettek el, de egyre több állt bele a pikkelyes oldalba, vagy ütötte át a szárny bőrredőit...
...Quargish a hirtelen fájdalomtól elfelejtette, hogy most repül, és elkezdte dobálni magát, aminek az lett a következmény, hogy dugóhúzóba került, és zuhanni kezdett. Fél perccel később fejjel beleállt a várfalba...

Bloo D’er Hand kétségbeesve hajszolta az embereit. Már túl voltak a rablótámadás helyszínén, ahonnan a nyomok egyenesen régi ellensége, Dark Manch kastélya felé vezettek. Néhány pillanatra megálltak egy tisztáson, amely tele volt megperzselt ork hullákkal, és a környező növényzet is hasonló állapotban leledzett... A lovag megnyugodva ismerte fel a bárd nyílpuskájába való mókásan rövid vesszőket néhány tetemben, majd folytatták a rohanást. Talán még időben érkeznek...

Az ütközéstől az egész fal leomlott, és a szétrepülő kődarabok majdnem kinyírták a sárkány utasait. Quargish meglátta az összes csillagot, a holdakat, meg a kisbolygókat, végül valamit motyogott az anyukájáról, és úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha ő most elájul.
Shatan di BoB felpattant a földről, és tériszonya elmúltával ismét átvette a parancsnokságot:
- Na, húzzunk innen... - aztán példát mutatva berohant az első ajtón.
Elővigyázatossága helyénvalónak bizonyult, mert míg a többiek is követték, nagy csapat várkatona gyűlt össze Dark Manch parancsnoksága alatt, és mivel a sárkány szemmel láthatólag kimúlt, felbátorodva megrohamozták a merész betolakodókat. De túlságosan siettek...
A bárd ugyanis megfordult az ajtóban, és nyílpuskájából tüzet nyitott az ork hullákból kirángatott többször használatos nyílvesszőkkel... De a paplovag hatalmától erősen rettegő zsoldosokat nem félemlítette meg néhány átlőtt torkú társuk halála. Ezt hamar felismerte De Jcs is, és bezárva maga mögött az ajtót, sietve a többiek után indult.

Tell Vilmos, aki méltóságán alulinak érezte, hogy részt vegyen egy ilyen piti embervadászatban, elővette a tárcáját, és rágyújtott egy összecsukható, fél méteres szivarra, majd békésen pöfékelve figyelte az eseményeket, társaival egyetemben.
A katonák, akiknek végre sikerült betörniük a vasalt ajtót, leözönlöttek a menekülők után...

Shatan di BoB tanácstalanul vizsgálta a penészes falakat, amik erősen a emlékeztették a városi börtönben tett rövidke látogatására. Aztán hallva, hogy már erősen ütlegelik az ajtót kívülről, megadóan legyintett, és pallosát elővéve nekiindult a lefelé vezető lépcsőnek. Szi-Tash és De Jcs Alrovandát közrefogva követték...
Egy kisebb terembe jutottak, aminek a falait koporsók díszítették. Egy kámzsás alak pedig éppen egy hullában turkált valamit. A léptek zajára azonban megfordult, és a csuklyáját hátrahajtva láttatni engedte iszonyatosan torz vonásait. Szörnyű vigyort küldött a belépők felé, majd rekedtes hangján megszólalt:
- Megdögletek - nyugodt volt, majd hatalmának tudatában folytatta - Thoqua Anys Baby Death Que Pig! - azzal a koporsófedelek felpattantak, és egy csomó zombi támadt rájuk.
- Szent isten! - ült fel a műtőasztalon a hulla, aki nem is volt hulla, csak egy szegény, vakbélműtét alatt álló szárnysegéd - Mi folyik itt Ma-Szek? És különben is, igazán összevarrhatnál már - sipítozta, miközben a kitüremkedő beleit próbálta visszagyömöszölni a hasába. Nem túl sok sikerrel...
Ma-Szek azonban nem ért rá, minden figyelmét lekötötte a zombik irányítása.
Shatan di BoB természetesen nem kívánta könnyen adni az életét, és egy „cool!” kiáltást hallatva támadásra lendült, de a következő pillanatban elvágódott bokáig érő láncingében. Az első zombi azonnal rátámadt, BoB azonban cseles fickó volt, és elgáncsolta. Az elgondolásba azonban kisebb koordinációs hiba csúszott, mert az élőhalott egyenesen rázuhant.
- Áááá! - ordította, majd kétségbeesetten próbálta lerugdosni magáról.
Eközben Szi-Tash, miután két ellenfelét elégette, a bárd segítségére sietett, aki elkeseredetten szurkálta üres tekintetű támadóit a tőrkardjával, de nem akartak kinyúlni. A tűzvarázsló előhúzta „S” alakot mintázó kardját, majd nekilátott módszeresen végtagtalanítani a zombikat.
Végre BoB is széttépte a rajta fekvő ellenfelét, majd egy másikat a pallosával vágott négy egyenlő részre. Ma-Szek rosszat sejtve látta hogy fáradságos munkával preparált testőrei sorra semmisülnek meg, ezért újabb gaztettre szánta el magát. Odasietett a még mindig a beleiben turkáló Pityingerhez, és egyetlen mozdulattal megszabadította kínjaitól. Aztán néhány rúnát rajzolt a levegőbe, és közben idióta szavakat mormolt:
- Candide, easy, black man, who, dr. Jekyl, abrakadabra! - azzal hátralépett, és elégedetten figyelte, amint a néhai szárnysegéd felemeli a kezeit, feláll, és rátámad a betolakodókra, miközben a boszorkánymester megpróbált lelépni egy rejtekajtón. De a bárd tőre gyorsabb volt, és Ma-Szek szeme előtt kezdett elsötétülni a világ. Utolsó erejét összeszedve szörnyű átkot mormolt szuvas fogai között:
- Száradjon le a péniszetek... - majd kiszenvedett...
Addigra a harcos is metéltet csinált Pityingerből, de már a katonák léptei is hallatszottak a lépcsőn.
- Gyorsan! - rendelkezett BoB, és a történtektől falfehér Alrovandát felkapva besietett a Ma-Szek által megnyitott titkos folyosóra. A többiek követték, és a sort záró bárd becsukta maga mögött az ajtót, amivel azt érte el, hogy nem láttak semmit, mert itt nem égtek fáklyák.
- Marha jó - fejezte ki magát póriasan a tűzvarázsló - most mi lesz?
- Egy pillanat! - válaszolta vidáman De Jcs, és megpendítette a lantját, amitől a megpróbáltatások dacára sem vált meg. Ahogy játszott, egyre jobban kivilágosodott, míg végül nappali fény nem honolt a fekete falak között.
- Nem is rossz...- morogta a fogai között a tűzvarázsló irigykedve...
A harcos azonban már elindult a folyosón,  karjaiban az alélt leányzóval, miközben többek között arra is figyelmes lett, hogy fallosza nem engedelmeskedik a természetes ösztönöknek...

Dark Manch hallotta  a harci kiáltásokat, és nemsokára egy rakás felszabdalt tetemet is, de az ellenfelek nem voltak sehol. Rosszat sejtve telepatikus úton kapcsolatba lépett a varázslóval, és utasította őket, hogy siessenek a másik bejáraton át a börtön védelmére. Ekkor azonban, ahogy a hullákat figyelte, észrevett valamit: a szerteszét heverő végtagok közül két lábon tűsarkú lakkcsizma volt látható...
A paplovag felhördült, mire emberei ijedten rebbentek szét, de egyikük elkésett... Dark Manch, aki tehetetlen dühöt érzett szárnysegédjének meggyilkolása miatt, felkapta a szerencsétlen katonát, meglóbálta, és hozzávágta a falhoz...
...aztán megnyugodva elvigyorodott. A kitört nyakú áldozata egy titkos ajtót aktivált, amely mögött mágikus világosság tündökölt.
Ott a farka! - ordította Dark Manch, majd láncos buzogányát lóbálva előre rontott. Emberei tisztes távolból követték...

Bloo D’er Hand megállította elcsigázott lovát az erdőszélen. Néhány mérföldnyire keletre feltűnt ellenfele törpkoponyás zászlókkal ékített vára, ami jelen pillanatban nem volt túl jó állapotban. Legalábbis a nagyrészt leomlott várfal és a vastagon kígyózó füstcsík erre engedett következtetni. Megsarkantyúzta hát a lovát, és parancsot adott a támadásra:
- Menrája!   

- A legjobbkor! - morogta Ady da Sputta, aztán kiadta rendelkezéseit - Én és Chi-Cho lemegyünk a börtönbe, ti pedig segítsetek az őrségnek - azzal elrobogtak.
Tell Vilmos azonban helyesebben mérte fel az erőviszonyokat, és miközben az erdő felől közeledő lovascsapatot figyelték, gyorsan konzultált Qmannal:
- Nálunk az előleg, ami önmagában is szép pénz, ha csak kétfele osztjuk. Miért tennénk kockára, nem igaz?
- Látok némi rációt ebben - helyeselt a varázsló, majd nem éppen hősies módon elviharzottak az ellenkező irányba...

Az imigyen vezető nélkül maradt, erősen megtizedelt várnép - főleg, hogy a Dark Manch vezette csapat is hiányzott a soraiból - eleve esélytelenül vette fel a harcot Bloo D’er Hand időközben megérkező, s azonmód rohamozó seregével. A város urának elit zsoldosai pedig nem ismertek kegyelmet, és a védőkön töltötték ki bosszújukat, amiért ennyit kellett rohangálniuk egyetlen nő miatt...

Júlia (teljes nevén Júlia Donna Black Prince Woman Roberts), az elkényeztetett hercegkisasszony reménykedve hallgatta a csatazajt, de nem igazán könnyebbült meg, amikor négy állig felfegyverzett őre mellé két újabb kreatúra érkezett: egy undorító, szakállas pacák, meg egy bamba képű bunkó szerzetes...

Shatan di BoB fáradhatatlanul rótta a kilométereket a labirintusban, de félóra múlva végül beismerte, hogy eltévedtek. Ráadásul a léptek zaja még mindig hallatszott mögöttük.
- Végre! - sóhajtott fel a harcos megkönnyebbülten, mivel egy olyan folyosóra bukkantak, amit még nem jelöltek meg Alrovanda rikítóan vörös rúzsával. Rögvest befordult rajta. A többiek egy kissé szkeptikusan követték, de hamarosan már ők is bizakodni kezdtek, mert a folyosó végén fáklyák égtek, arra utalva, hogy vége az útvesztőnek. A bárd mindjárt meg is pengette hangszerét, mire azonnal kihunyt a mágia keltette fény.
Nemsokára iszonyú csörömpölés és káromkodás, majd több halálordítás hallatszott mögülük. De Jcs elvigyorodott, majd átvette a lányt a harcostól, és ő cipelte tovább az édes terhet...

Eközben Dark Manch szörnyűséges vérengzést követett el idióta katonái között, és mire kikeveredtek valahogy a fáklyák fénykörébe, már csak három ember követte rendületlenül, bár talpig véresen (ők voltak a leggyorsabbak)...

- Valaki jön - szólalt meg az egyik börtönőr, majd izgalmában egy tekintélyes dzsuvát köpött a földre.
- Barbár! - nyögött fel Chi-Cho, a lökött pap, és istenéhez rimánkodott, hogy büntesse meg ezt az alakot, aki undorító nedvével beszennyezte leendő áldozati helyét. És Ranagol, a Kosfejű, meghallgatta: hirtelen egy gömbvillám materializálódott a levegőben, és szénné égette az őrt, majd nyom nélkül távozott...
A legyilkolt őr egyik társa habozás nélkül a pap hátába vágta a szekercéjét, mire Chi-Cho azonmód felhördült:
- Hörr! - majd bevizelt, és lassan összecsuklott. A katona elégedetten fölé hajolt, de elhamarkodottan cselekedett...
A félhalott szerzetes kezei lecsaptak rá, és átnyalábolták a testét. Az őr először még szabadulni próbált, de aztán izmai elernyedtek, és kiszenvedett, Chi-Cho pedig, mintha mi sem történt volna, frissen és fiatalon felpattant - hála az elorzott nagy mennyiségű életerőnek.
- Eldurranok! - üvöltötte bele kéjesen a folyosó sötétjébe.
Ekkor robbant be a színre Shatan di BoB és csapata, akik legalább annyira meglepődtek, mint ellenfeleik.
- Yeahh! - tört ki aztán Ady da Sputtából az elemi ösztön, és kardját előrántva a harcosra rontott, aki néhányszor meglengette hatalmas pallosát, majd mindent elsöprő csapásra emelte, és...
...és igen: elakadt a mennyezetben! BoB azonban nem adta könnyen az életét, hanem teleköpte a lovag szemét turhával, és amíg az ordítva kaparta az erősen savas váladékot, kiszabadította fegyverét. Eközben az őrök is előrenyomultak, és Szi-Tash meg De Jcs is kivette részét a gigászi küzdelemből. Chi-Cho pedig, kihasználva, hogy senki sem figyel rá, szeretettel előhúzta áldozati tőrét, és kinyitotta a cellaajtót... Júlia rémülten hátrálni kezdett, és velőtrázóan felsikoltott, mert egy patkányt látott motoszkálni az egyik sarokban. Egy pillanatra mindenki odafigyelt, csak Shatan di BoB nem, aki a keletkezett zűrzavarban egy merész vágással elválasztotta Ady da Sputta fejét tekintélyes orrától...
- Az orrom! - ordított fel a lovag rémülten, majd fájdalmában ugrálni kezdett, így Alrovanda, az elrabolt királylány megláthatta csurom véres, de különben felejthetetlen ábrázatát. Elsápadt... Ez a perverz szatír hagyta annak idején, hogy apja udvarából elragadja a Hét Fogú Sárkány, az a szenilis, félimpotens hüllő. Eljött a bosszú perce - gondolta, s megragadta a kínálkozó alkalmat: kikapta hajából a csatot, és kegyetlen hidegvérrel a fájdalomtól már így is félhülye lovag orrának maradványaira csiptette...
Ady da Sputta szeme elkerekedett, majd szó nélkül összeesett és elájult... A bárd ellenfele megadta magát, míg Szi-Tash levágta a magáét. Aztán a bárdét is...

Chi-Cho ezalatt már az ágyhoz kötözte a hercegkisasszonyt, és sietve imáiba mélyedt... Aztán tőrét magasba emelve lesújtani készült. De már nem jutott rá ideje, mert az éber harcos tenyérnyi széles pengéje átjárta a torkát, és csaknem letépte a fejét. A pap kezei tétován gonosz istenének szimbólumát keresték, de már sohasem érték el azt. Pár pillanat múlva lehanyatlottak, és Chi-Cho befejezte földi pályafutását...

Bloo D’er Hand emberei lassan az utolsó, elkeseredetten védekező várkatonákat is legyilkolták, bár eközben ők is jelentős veszteségeket szenvedtek, ám ez csak tovább fokozta harci dühüket. A város ura azonban nem várta meg a harc végét, hanem néhány hűséges emberétől körülvéve a pincébe indult, hogy kiszabadítsa a herceg leányát...

- Júlia! - kiáltotta meglepetten Alrovanda.
- Alrovanda! - lelkendezet Júlia is.
- Ismeritek egymást? - kérdezte meglepetten a bárd.
- Hát persze. Unokatestvérek vagyunk - felelték azok mosolyogva.
- Csakugyan - jegyezte meg BoB - tisztára egyformák vagytok... A szőke, arányosan telt, és a fekete, gübbedt leányzó elragadó mosolyt küldött felé...
- Szerintem húzzunk innen, amíg lehet - szólt közbe a gyakorlatiasan gondolkozó tűzvarázsló, de elkésett: Dark Manch sötét alakja tűnt fel a folyosó kanyarulatában, maradék embereivel a nyomában:
- Most megvagytok rohadtak! - kezdte vészjósló hangon, de a torkán akadt a szó, és meredten nézett a harcos felé.
BoB gyorsan kihúzta magát, hogy lássa mindenki, mennyire berezelt tőle a sötét lelkű várúr, de csalódnia kellett:  a háta mögül ugyanis megszólalt egy ismerős hang...
- Aszitted? - azzal a hang gazdája megkerülte a harcost és társait, majd megállt Dark Manch előtt néhány lépésnyire.
- Elintézlek egyszer, s mindenkorra - közölte Bloo D’er Hand, aki az utolsó pillanatban érkezett meg, az egyszerűség kedvéért a normális bejáraton.
- Már többen is megpróbálták, de mind meghaltak! - tajtékzott a paplovag, és egy rúnát írt le a kardjával a levegőben, mire a penge körül vastag tűzaura keletkezett.
- Nem kispályázik - jegyezte meg Szi-Tash, majd elmosolyodott, és egy hasonló varázslatot idézett megbízójuk fegyverére is, majd bólintott - most már mehet a meccs!
A két nehéz páncélba öltözött alak azonban először csak óvatosan kerülgette egymást, majd Dark Manch megunta a dolgot és ellenfelére rontott... A kardok összecsaptak, valóságos szikraesőt szórva a falakra. Ez így ment egy darabig, miközben BoB álmélkodva figyelte, hogy milyen kecsesen és gyorsan mozognak az otrombának tűnő páncélokban a küzdők, s elhatározta, hogy ha egyszer kijut innen, nyomban felveszi a nehéz vért viselet képzettséget...
Végül úgy látszott, hogy a sötét várúr kerekedik felül. Először csak védekezésbe kényszeríttette Bloo D’er Handet, majd nekiszorította az egyik falnak... Aztán ördögi mosollyal lefegyverezte, s már épen a végső csapásra készült, amikor váratlan dolog történt...
A folyosó falai szétnyíltak, a tető egy része beomlott, nehéz kövek repkedtek mindenfelé, az átláthatatlan porfelhőről nem is beszélve... Aztán egy rücskös fej bújt be a keletkezett nyíláson:
- Itt vagyok srácok! - kiáltotta vidáman Quargish, az időközben magához tért sárkány, majd a nemrégiben átélt agyrázkódás utóhatásaként megmozdult hatalmas bendője, és teleokádta a pincét...

5.

...egy hét múlva...

Shatan di Bob, De Jcs, Szi-Tash és Quargish, a Hét Fogú, a város urának fényűző kastélyában lábadozott, és készült lelkesen a másnapi ünnepségre, amelyen Bloo D’er Hand személyesen tünteti ki őket a legnagyobb hősöknek járó „Arany majonézes tálka” érdemrenddel, meg persze a jól megérdemelt jutalmukkal, a fejenkénti száz arannyal.
A gyógyulás nehéz napjai alatt eleinte gyakran meglátogatta őket a két szexi, megmentett királylány, de valamilyen szörnyű átokból kifolyólag mindig kielégítetlenül távoztak...

Az északra vezető országúton két alak lovagolt okádéktól bűzlő ruhában. Az egyik lovagi vértet viselt, társa pedig térdig érő, dauerolt szakállt. Ja, és az orra sem volt meg...
Bizony, Dark Manch és Ady da Sputta sikeresen meglépett a sárkány ballépése utáni fejetlenségbe. Szörnyű bosszút esküdtek...

A harcos ismételten kifényesítette a kitüntetését, majd ő is felült a lovára. A bárd és a tűzvarázsló már elbúcsúzott újdonsült ismerőseiktől, s most ő is leereszkedett odáig, hogy búcsút intsen. Aztán a három magányos farkas megsarkantyúzta a lovát, és ellovagolt, szembe a lenyugvó, vörösen izzó nappal, mint Lucky Luke...
A Hét Fogú Sárkány egy darabig szomorúan nézett utánuk, majd legyintett: elvégre is már ő sem akárki. A város hivatásos sárkánya lett, őrző-védői munkakörben, fix fizetéssel (naponta egy hízott ökör, évente egy csinos szűz). Nehezen kimondható nevét azonban a köznép hamarosan megváltoztatta. Így született meg Süsü legendája...


II.

Ali Barbár és a negyven rabló

avagy BoB a sivatagi oroszlán

1.

- Abraka-dabra back full punkt your family, stand up fallosz! - a bárd ismét szottyadt péniszére nézett, majd szó nélkül behúzott egyet a csudadoktornak. Az fájdalmasan tapogatta az állkapcsát, végül nagy nehezen szóra nyitotta a száját:
- Nagyuraim, beismerem, hogy most sem sikerült, de a varázskönyvem szerint még van egy biztos gyógymód.
- Legyen - egyezett bele De Jcs, majd vészjósló hangon folytatta - de ha most sem áll fel, elevenen megnyúzlak...
- Nyugodt lehetsz, uram - hajolt meg a gyógyító, bár a hangja után ítélve ő korántsem volt nyugodt...

Taba el Ibara. Ynev legnagyobb sivataga. Végtelennek tűnő homokbuckák, perzselő napsütés. A sivár pusztaságot csak nagy ritkán szakítja meg egy-egy oázis, város, vagy napszítta ökörkoponya. Taba el Ibara a dzsadok földje, kegyetlen törvényekkel, tele elhullott állati és emberi tetemekkel borított karavánutakkal (hogy elriassza az idegeneket - igazából siker, gazdagság, és jó nők várják az ide látogatót).
A kis karaván lassan poroszkált úti célja felé. Aztán az egyik homokbuckára felkapaszkodva szörnyű látvány tárult a szemük elé: Ali Barbár és a negyven rabló. A rablóvezír gondosan megigazította hupikék alapon rózsaszín pettyekkel tarkított burnuszát, majd elővette kétkezes csatabárdját, és vigyorogva meglengette a feje felett, miközben rémisztő pofát vágott (hetekig gyakorolta a tükör előtt)...
- Galradzsa segíts! - fohászkodott a karaván vezetője az utazók istenéhez.
De az istennek más dolga volt...

Shatan di BoB a megnyúzott tetemet méregette, majd imigyen szólott társaihoz:
- Szerintem elég lett volna karóba húzni, felnégyelni és kitolni a szemét...
A bárd lassan lecsillapodott. Letörölte a tőrét, majd letörten felhúzta a nadrágját.
- Van még csudadoktor ismerősötök? - kérdezte aztán megújult reménnyel.
- Százával - biztosította Szi-Tash - bár szerintem a ninószarv a legjobb gyógymód.
Nem tudom miért vagy úgy oda - szólt közbe a bölcs harcos - úgyis csak vizelni szoktunk rajta...

Conann Gábor, vagy ahogy újabban hívei nevezték: Ali Barbár, a kalandos múlttal büszkélkedhető hegyi barbár leintette a negyven rablót, majd öblös hangján beszélni kezdett:
- Fiaim...
... tapsvihar, böfögések, ováció...
- Fiaim - kezdte újra, miközben totál elégedett volt népszerűségi mutatóival - ma ismét mi voltunk a trék, elintéztük a századik karavánunkat, amit frissen vágott tevékkel meg is ünnepeltünk. De ez kevés! Több illet meg bennünket: sört is akarunk!
- Meg babakrémet! - kiáltozták lelkesen a rablók - avval jó a tik!
Ezen hosszú távú célkitűzések kijelölése után elővették a csibukot, és haditanácsot ültek...

Shatan di BoB, Szi-Tash és De Jcs rosszkedvűen poroszkáltak Al Adabana hófehér falú házakkal szegélyezett utcáin, a szálláshelyük - egy lestrapált karavánszeráj - felé. A legutóbbi  kalandjukon szerzett pénznek már a nyakára hágtak, így fogalmuk sem volt róla, hogy hogyan fizetik ki a szobájukat. Aztán az egyik sarkon egy érdekes falragaszba botlottak:




- Ez dzsadul van - állapította meg a harcos rövid szemlélődés után, majd megtörölte a homlokát, mert a bokáig érő láncingben nem nagyon bírta az 50 fokos átlaghőmérsékletet.
- Nem probléma - legyintett a bárd, majd fennhangon fordítani kezdett:

„KALANDOZÓ KERESTETIK!
Ali Barbár és a 40 rabló ismét a környéken garázdálkodik, veszélyeztetve városunk sör és babakrémexportját. Aki a fent nevezett személyeket élve vagy halva beszolgáltatja, 100 azaz száz arany jutalomban részesül.
Adolf Wéghler, a nagyvezír.”


- It’s cool - jegyezte meg flegma félmosollyal Shatan di BoB. A többiek egyetértésük jeléül bőszen bólogattak, majd sietve megindultak, hogy kifenjék a karjukat.
...de nem vették észre, hogy egy sötét árny követi őket...

2.

Shatan di BoB kéjesen gondolt az elkövetkező napra, miközben a kölcsönkapott köszörűkövet tekerte nagy dérrel és dúrral. Régóta vért nem látott pallosa már csaknem ismét a régi volt, amikor kopogtak a szobaajtón.
...kip-kop...
- Bújj be! - rikoltotta félelmetes hangján. A fogadós volt az. Végigsimította TAR koponyáját, kivette a bajszát messziről bűzlő szájából, majd megszólalt:
- Egy böszme alak járt itt, és meghagyta, hogy adjam át ezt a levelet.
A három kalandozó összenézett, majd Szi-Tash megadóan letette a smirglit, és elvette a cetlit a koszos mancsú alaktól, aki biccentet, majd betette maga mögött az ajtót.
- Mi áll benne? - kérdezte kíváncsian a bárd. A tűzvarázsló a lámpa felé fordította a papirost, majd kissé akadozva olvasni kezdte a béna kézírást:

„Bosszút esküdtem. Most itt vagyok. Bosszúm utoléri mindhármatokat, de előbb a BoBbal végzek.
Megdögletek! Egy jóakarótok...”


A harcos megvonta a vállát, és kérdő tekintetét a társaira függesztette. De Jcs hasonló arckifejezéssel válaszolt, így megint csak Szi-Tashra hárult a megoldás kigondolása.
- Kinek van közülünk haragosa? - kérdezte a tűzvarázsló belenyugodva.
... minden kar a magasba lendült...
- És olyan, aki a BoBot is utálja? - próbálta ravaszkodni.
A harcos bátortalanul emelte fel a pracliját. Mindhárman egy kövér alakot láttak maguk előtt talpig páncélban. Szakálla a térdét verte, és amikor utoljára látták, az orra sem volt meg...
- Ady da Sputta - ejtette ki a nevet áhítattal De Jcs, miközben elhessegette magától a szörnyű látomást.
- Na éljen - morogta a harcos, de ennek ellenére nem látszott túl lelkesnek...

Ali Barbár lecsatolta az övét (az övét), majd aludni tért a sátrába. A nemrég beszedett izgatóbogyóknak hála nem szokásos álma tért vissza, amiben mindig almamoly volt, hanem egy teljesen új rémálom kezdte el kínozni:

Hamarosan megjelenik:

Star (Strek) Wars


a zseniális szerző, Thocy legújabb regénye,
amely egy messzi-messzi galaxisba repít
a képzelet szárnyán (meg a hiperzűrben) !


A Csillagok Háborúja valódi története!

 - részlet -

...A Micimackó Fülkrém egy elegáns csempészforduló után szembe került az üldöző Táj Intervektorokkal. Hany Istók kemény tekintettel figyelte a célkeresztet, majd rávezette az egyik ellenfelükre, és megnyomta a FIRE! feliratú gombot... A rideg űrben atomjaira robbant a vadász. De! Még maradtak elegen. A Micimackó Fülkrém testét lézernyalábok ölelték körül...
... Hirtelen robbanás rázta meg a hajótestet, és sűrű füst kezdett el dőlni a hajtóműből...
- A pajzsokat! - kiáltotta Hany, mire szőrös társa, Szit Csaba otthagyta a lőállását és belevágódott a másod pilóta székébe.
- Elkaptam a rohadékot! - hallatszott Rüfke Hamburger lelkes hangja valahonnan a toronyból, de most nem ért rá senki sem gratulálni neki, így hát sértődötten használni kezdte az ERŐT, és minden lövése célba talált.
A hajtómű sérülése a generátorra is kihatott, a teljesítmény egyre csökkent... Már a nagy nehezen felhúzott pajzsok is semmivé foszlottak, és ekkor...
...a megmaradt Táj Intervektorok végső rohamra indultak, miközben Pletyka hercegnő újfent elájult...

Adolf Wéghler nagyvezír kényelmesen elnyújtózott a kereveten, és számtalan felesége közül találomra beszólított egyet:
- Szonja! - kiáltotta, mire asszonya belibegett szexi fátylában. Fél órával később a vezír immár kielégülten, összehívta a vezíri kart.
- Azért gyűltünk össze, hogy kidolgozzuk az Ali Barbár elleni haditervünket - vágott bele in medias res a nagyvezír a témába. Az alvezírek összedugták a fejüket, de nem sok okos gondolat született. A főalvezír kijelentette, hogy még senki sem jelentkezett a hirdetésre. Ekkor kopogtak, majd a legkisebb vezír lépett be az ajtón, és imigyen szólott:
- Felséges nagyvezír,  farkamat a kezedbe ajánlom, egy életem, szörnyű kínhalálom, de itt van három pofa, és azzal kérkednek, hogy hozzád gyüttek, meg valami hirdetést emlegetnek.
Adolf Wéghler szeme bölcsen felcsillant, megpödörte harcsabajszát, majd kegyesen intett:
- Bejöhetnek.
Az ajtónálló igen-igen kis vezírek sarkig tárták az ajtószárnyakat, mire három férfiú lépett be. Az egyik mozdonyszőke hajat és bokáig érő világoszöld láncinget viselt bíbor köpönyeggel, miközben hatalmas pallosára támaszkodott, amely akkora volt, hogy még hóhérvezír is irigykedve bámulta. A második egy bamba vigyorú bárd, a harmadik, de legtökösebb kinézetű pedig egy kemény tekintetű kellemesen szőrös testű fickó, hullámos pengéjű karddal az oldalán. Borzasztóan félelmetesnek látszottak, s nemesi mozgásukon látszott, hogy nem transzvesztiták, meg, hogy nem akárkik.
Fejet hajtottak a nagyvezír előtt, majd udvariasan elhallgattak (bár ami azt illeti, még egy szót sem szóltak). A legkisebb vezír beszélni kezdett:
- Felséges nagyvezír, fényességes többi vezírek! E nemesi ifjak a falragaszokon meghirdetett ügyben jöttek, és azt mondják, hogy nekik semmiség elintézni Ali Barbárt, vagy ahogy régebben hívták, Conann Gábort...
Adolf Wéghler leintette a mitugrász vezírt, és tömören csak ennyit mondott enyhe arcrángások közepette:
- OK boys! Ha sikerül, megkapjátok a jutalmat, de ha nem, nem. Ráadásul bevetjük legújabb kínzóeszközünket, a diótörőt.
A bárd nagyot nyelt, ahogy arra gondolt, miként zúzzák össze a férfiasságát, de a harcos ironikusan elmosolyodott:
- Nincsen veszítenivalónk, nagyvezír! - és De Jcs elszoruló torokkal konstatálta, hogy igaza van...


3.

...Valahol a sivatagban...

Az oázisban szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. A néhány vityillóból és egy koszos kis rock-kocsmából álló  település lakói kíváncsian szemlélték a tevekaravánt, amely alaposan eltért a szokásos kereskedelmi útvonaltól. Az utazók fáradt, riadt tekintetű, szófukar fegyveresek voltak. A tevéket le sem pakolták, úgy tértek be a

SÖR VAN, DE CSAK MELEG

nevezetű fogadóba. Ettek, ittak, majd a vezetőjük mégis a maradás mellett döntött, így kivették az egyetlen szobát. Leszállt az éj, olyan hirtelen, ahogy ez csak a sivatagokban és az ilyen rémregényekben szokás.
A főnök aludni tért, míg emberei szétszóródtak az egész oázisban, s nekiláttak őrködni (meg meleg sört inni).

A magányos lovas megrántotta a kantárt, mire lova újra nekiindult. Néhány mérföldnyire északra felrémlő sötét árnyak különféle pálmafákra emlékeztették, s a férfi dacosan mosolygott. Most végre utolérte azt a szemetet. Ismét megállította a lovat. Leszállt, majd elkezdte kibontani tekintélyes méretű málháját, amelyben egy éjfekete teljes vértezet rejtőzött (és persze az elmaradhatatlan fekete álarc). Gyors, begyakorolt mozdulatokkal csatolta fel magára az egyes darabokat, majd kihúzta a kardját, és még egyszer megvizsgálta az élét. Elégedett lehetett, mert a lova fülébe súgott valamit, mire az állat halkan horkantott egyet, és engedelmesen lefeküdt a homokba. A férfi kedvesen megpaskolta hátasa pofáját, majd súlyos vértezete ellenére könnyed léptekkel elindult rég áhított célja felé.
Lépteinek zaja elhalt a finom homokban, észrevétlenül érte el az oázis szélét. Más talán nem vette volna észre az apró zajt, de ő fürgén egy fa mögé húzódott. A két őr csendesen beszélgetve haladt el mellette. Nem volt dolga velük, hiszen a nemes vad ott várt rá valahol bent a faluban. Már nem egy társa veszett rajta a feladaton, nem kockáztathatott. A Rend nagymestere már így is presztízskérdést csinált a renegát megbüntetéséből...
Míg beért a házak közé, újabb fegyvereseket kellett kikerülnie, s egy bűvigét elsuttognia, hogy semmiképpen ne csaphasson zajt. Lassan, de biztosan haladt célja felé, hamarosan a fogadó elé érkezett. Az ivóban lámpás égett, katonák beszélgetése, és egy Bob Dylan szám hallatszott csak ki. Körbejárta az épületet, de nem talált másik bejáratot. Megadóan sóhajtott, majd a nyakában lógó szent szimbólumra tette a vaskesztyűs kezét, és halkan mormolni kezdte az igen-igen ősi szavakat. Teste körvonalai bizonytalanná váltak, majd teljesen elenyésztek...
Az ajtó kinyílt, és a sivatagi éjszaka hűvös lehelete ömlött be rajta. Az ivóban tartózkodók megborzongtak, mire a fogadós sietve becsukta. Eközben halk, suhogó hangot hallott elsuhanni maga mellett, mire tanácstalanul megvakarta a fülét. Aztán legyintett, és újabb söröshordót vert csapra feneketlen bendőjű vendégeinek.
- Halál a májra! - ezt kiáltozták.
A paplovag láthatatlanságát kihasználva az ivóhelységből kilépett a folyosóra, majd miután meggyőződött róla, hogy senki sincs itt, megvárta, amíg lejár a bűbáj hatóideje, és ismét láthatóvá vált. Odalépett az egyetlen szobaajtó elé, majd vigyázva, nehogy megnyikorduljon, benyitott. A szobában nem égett lámpás, de a folyosóról beszűrődő gyenge fényben is ki tudta venni a berendezési tárgyak körvonalat.
Belépett, majd reflexszerűen behúzta maga mögött az ajtót, mire tök sötét lett, és nem látott semmit... Szerencsére hősünk (eme kötet egy újabb főszereplőjéről van szó, érdemes odafigyelni nemes tetteire) az előbb megjegyezte, hogy hol találja mécsest, és a mellette heverő tűzszerszámot, s világosságot teremtett (varázsolhatott is volna, de az már túl tápos lenne)...
Az ágyban azonban nem látott senkit! Hibázott...- döbbent rá, majd az utolsó pillanatban oldalt vetette magát, épphogy kikerülve a lecsapó kard pengéjét, amely azonmód kettészelte az asztalt, két széket, és az ágyat egyszerre rettentő erejével. A mozdulat közben a paplovag kirántotta a kardját, majd szembefordult támadójával. Az keserűen elmosolyodott (tök jó, hogy mindenki ilyen vidám), majd leengedte fegyverét, és imigyen szólott kifele a szájábul:
- Majdnem sikerült, Sör Richárd.
- Igen - viszonozta a mosolyt az immár néven nevezett Sör Richárd, miközben levette hasznavehetetlen fekete álarcát -, de most rajtam a sor. Elárultad a Rendet, Soproni helyett Borsodi sört ittál, ezért bűnhődnöd kell. Nem menekülhetsz örökké Von Bier!
- De azért még egy darabig megpróbálom - felelte a gaz áruló, majd felemelte kardját, és az ifjú titánra rontott. Most sem sikerült meglepnie, a pengék szikraesőt hányva csaptak össze...
Az ivóban a részeg katonák felkapták a fejüket a zajra, majd csekély méretű agyukban a felismerés lángja gyúlt, és rohanni kezdtek megbízójuk szobája felé. Berontottak, aztán a látványtól majdnem rosszul lett: a főnök egy talpig vasakba öltözött férfival vívott. De már elkéstek a beavatkozással, az idegen egy jól irányzott vágással levágta Von Bier bal karját. Aztán a jobbat is. Majd a lábai következtek. Ezután elővigyázatosan hátrább lépett, mert a renegát továbbra is bőszen csattogtatta egészséges fogsorát:
- Ne menekülj, gyáva cenk! - üvöltözte - Kiharapom a szívedet!
Sör Richárd azonban már nem ért rá vele foglalkozni, mert az illuminált zsoldosok - megrettenve munkaadójuk esetleges halálától - dühösen rohamra indultak. Szánalmasak voltak, hamarosan vérbe borulva csuklottak össze. A paplovag már az utolsó csapásra készült, de ellenfele rémülten felordított és eldobta a kardját.
- Kicsoda maga? - kérdezte remegve.
- A Batman! - felelte hősünk, majd rájött, hogy az egy másik történet, és dicséretre méltó önkritikát gyakorolva kijavította magát: - vagyis Sör Richárd Ghomby, Uwellnek, a bosszú istenének paplovagja...
Majd leütötte, és a még mindig vicsorgó Von Bierhez lépett. Óvatosan rálépett a fejére, szétfeszítette az állkapcsát, majd minden tiltakozása ellenére egy dobozos Soproni Ászok sört tolt le a torkán.
- Emlékeztetőül! - suttogta, majd ahogy jött, észrevétlenül távozott az oázisról...

Ali Barbár nagy adag babakrémet nyomott a kezében tartott csirkecombra, és azonmód egészben nyelni kezdte. Félre... Majd a heveny köhögő roham után meghúzta a sörös flaskát, s elégedetten böfikézett egyet.
- Sux! -  jelentette ki vidáman, amikor tevedobogásra lett figyelmes. Aztán beviharzott a vezíri sátorba a negyven rabló. Teve nélkül.
- Mi ez a rendbontás? - húzta össze a szemöldökét a hegyi barbár, ami különösen gonosz külsőt kölcsönzött amúgy sem leányálom megjelenésének - És hol van a zsákmány? Üres kézzel jöttetek?
A negyven rablók bátortalanul pislogtak, végül a legbátrabb kibökte: - Nem hoztunk semmit. Nem jött egyetlen karaván sem. És még ennél rosszabb hír is van... - tette még hozzá halkan, már előre érezve a korbácsütéseket, amik hagyományosan kijártak a rossz hírek hozójának.
- Mi az? - kérdezte Ali Barbár meglepően nyugodt hangon, ami nem volt túl jó előjel...
- A nagyvezír megbízott egy pár profit, hogy számoljanak le velünk - felelte reszketve a rabló - nemrég hozta a hírt az egyik közvezír, akit a sikerült lefizetni. Már el is indultak megkeresni a táborunkat.
- Korbácsoljátok meg ezt a férget! - kelt ki magából a rablóvezír vérben forgó szemekkel, s ahogy e pár szót kimondta, úgy emelte egyre jobban a hangját felfele. Aztán a szerencsétlenül járt rabló kétségbeesett fájdalomüvöltései közepette némiképp lehiggadva kihirdette elhatározását: - Megesszük őket babbal!
Aztán az ágyához ment, kihúzta a párnája alól összecsukható nyelű csatabárdját, majd odalépett a tükör elé, megcsodálta hatalmas izmait, végül a harminckilenc vigyorgó és az egy félholtra vert rablóhoz fordult:
- Eléjük megyünk és csapdát állítunk nekik...

Shatan di BoB ismét a térképre pillantott, és megpróbált kiigazodni a nemes egyszerűséggel egyszínű sárgára festett térképen, amely nélkülözött mindenféle jelölést (az nagyvezír katonai térképtárából kapták). Aztán beindult, és apró fecnikre szaggatta.
- A francba - morogta - az egyik homokbucka olyan, mint a másik. Aztán mérgében megkajálta a szikkadt tevebűrt.
De Jcs is megvizsgált egy véletlenül megmaradt darabot, majd szórakozottan megfordította. A kis fecnin egyértelmű jelekkel, közös nyelvű feliratokkal ellátott színes térképrészlet volt látható...
- Yes! - kiáltotta lelkesen a tűzvarázsló kissé napszúrásos állapotban, meglátva a bárd kezében lévő térképdarabot - Utánam!
Azzal a három lovas megsarkantyúzta hátasát, és elkezdtek száguldani, mint a szélvész! A távolban egy délibáb, a magasban keselyűk tűntek fel...

Sör Richárd Ghomby lassan poroszkált a forró homokban. A perzselő napsütés, a hihetetlen szárazság és a táj egyhangúsága furcsamód békítőleg hatott rá, hiszen az utóbbi hónapokban soha nem ért rá nyugodtan enni, vagy olvasni kedvenc verseskötetét, a „Szakadt szájú némbereket”, egy Thocy nevezetű kevéssé ismert, de briliáns költő mesterművét (egyszer talán majd felolvas egy részletet, de most peregnek az események), vagy egyszerűen csak nem csinálni semmit.
Ekkor lova idegesen felhorkant, kiszakítva gondolatainak medréből. Körülnézett, de nem látott semmiféle nyugtalanító dolgot. Valami azonban megváltozott, ezt tisztán érezte már ő is, de nem tudta behatárolni. Aztán a szeme megakadt egy valamin, amit eddig soha nem látott, csak tudós könyvekből. És regékből ismert...
Homokvihar - suttogta, megpaskolva hátasa nyakát. Elővette gondosan bebugyolált látcsövét, majd rövid töprengés után belenézett...

4.

Megkönnyebbülten sóhajtott, majd nyugodtan, sietség nélkül visszacsomagolta a messzelátó szerkezetet. A homokfelhőt három vadul száguldó lovas keltette. Gyorsan közeledtek, hamarosan már a vonásaikat is ki tudta venni. Ez utóbbiak nem voltak túl bizalomgerjesztők...
Mikor odaértek elé, az élen haladó hirtelen megállt, a többiek pedig nem...
...Sör Richárd megcsóválta a fejét, legyintett, majd leszállt a lováról, és nagy nehezen összekanalazta az egymás hegyén-hátán nyögdécselő embereket és lovakat. Eközben tisztán érezte, hogy most valami új kezdődik életében, hogy eddigi rendezett sorsa felett eluralkodik a totális káosz...

A hegyi barbár leszállt harci tevéjéről. A negyven rablók is. Aztán tanácstalanul összenézett negyvenegy szem (a rablóknak fejenként csak egy van, azért rablók - vagy nem?).
- Hol vannak? - üvöltötte az izomagyú hegylakó - már rég itt kéne lenniük! Ez az egyetlen értelmes út a táborunkba!
- Talán cselt szőnek, no meg csapdát - próbáltak okoskodni a negyven rablók.
- Biztos nem jöttem volna rá magamtól! - bömbölte a vezír.
- Azé’ mondtuk - felelték a rablók, de aztán látva Ali Barbár lilába váltó fejét, és vészjóslóan meglengetett csatabárdját, sietve elhallgattak...
Végül úgy határoztak, hogy ők is bevetnek egy cselt, és visszamennek a táborukba. Így is tettek.

Az éjszaka hirtelen borult rájuk, mint ahogy az a végtelen homoksivatagokban szokás. A nap hirtelen eltűntével az hőmérséklet is rohamosan csökkent, és Shatan di BoB fogai hangosan vacogtak a takaró alatt, pedig egész teste tüzelt. Ekkor egy ismeretlen alak hajolt fölé vigyorogva:
- Látom, már magadnál vagy - állapította meg.
- Mi történt? - kérdezte nyögdécselve a harcos.
- Először is napszúrás, aztán gyomorrontás. Ha elfogadsz egy tanácsot a jövőre nézve, akkor legközelebb nem eszed meg a térképet, főleg ha már ilyen szikkadt a kutyabűr.
BoB bólintott, majd ismét lázálmai közé zuhant. Társai a tábortűz körül teáztak összezúzott testüket tapogatva, miközben Sör Richárd sörét nyakalták.
- Most már a diótörővel sem tudnak fenyegetni - sopánkodott a bárd, és fájdalmasan felnyögött, ahogy kicserélte lágyékán a hideg vizes borogatást.
Szi-Tash kárörvendően elmosolyodott, majd fájdalmasan sziszegve kapott a szájához.

A negyven rablóelismeréssel figyelte vezetőjük zseniális csapdáját.
- Ha valaki belép az ajtón, a nyakába fog borulni ez a vödör kátrány - magyarázta Ali Barbár nagy átéléssel -, aztán ez a botlódrótos csapda megszórja puha-pihe lágysággal - mutatott a levedlett tevetollal jócskán megpakolt ibrikre.
- És mi hogy megyünk ki? - kérdezte a negyven rabló ártatlanul.
- Igen, nekem például máris pipilnem kell - jelentkezett a hármas számú rabló.
Ali Barbár megvakarta a tökét, majd rádöbbent, hogy erre nem gondolt. Ráadásul már neki is kellett... Aztán három fáklyányi világosság gyúlt csipetnyi agyában, és a sátor falán egy újabb kijáratot vágott a csatabárdjával, majd egy „FIGYELEM, NEM BEJÁRAT!” feliratot pingált fölé fehér krétával.
- Itt fogunk kimenni - jelentette ki aztán, majd szerényen pislogott párat.
- Aha - konstatálták a rablók mérsékelt lelkesedéssel, de aztán a meglóbált csatabárdot szem előtt tartva hangosan éljenezni kezdtek, majd a vállukon vitték ki rettegett vezérüket a rötyire.
 
Mindenki aludt. Volt, aki horkolt, és volt aki még jobban. Gyönyörű csillagfényes sivatagi éjszaka köszöntött rájuk, csak a homoki tetvek kínozták a bandát.
Ghomby halkan lerúgta magáról a takarót, és feltápászkodott. Sorra végigjárta a kómában fekvő harcost, valamint a töméntelen megivott sör után szintén nem sokkal jobb állapotban lévő tűzvarázslót és a bárdot. Mindegyiknél megállt és halkan mormolt valamit, miközben a nyakában lógó medál fényesen felizzott. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszafeküdt a hálózsákjába, amit már teljesen megszálltak az apró kis élősködők hordái. Paphoz méltatlan kifejezéseket használt, majd vakarózva próbált meg aludni...

Adolf Wéghler türelmetlenségében már a harmadik alvezírt végeztette ki. Vajon hol késnek azok a külhoni barmok? Amíg nem intézik el Ali Barbárt, addig nincs kereskedelem. Már a „Lágy popsi” babakrémgyárat is le kellett állítani. Márpedig ha az emberek életszínvonala csökken, fel fognak lázadni!
A vezírek tanácsa szörnyű rettegésben töltött minden órát, hisz a nagyvezír az istenekre bízta a döntést, és úgy sorsolta ki a következőt. Megint intett! A hóhérvezír beletúrt a cilinderbe (azt, hogy mit keresett itt egy ilyen fejfedő, azt inkább most ne boncolgassuk...), és kihúzott egy lapocskát:
- Poszméh Abdullah! - a szólított szó nélkül esett össze...



5.

- Yeahh!!! - rikkantott jókedvűen Sör Richárd - Ébresztő!
Új keletű barátai lassan feltápászkodtak, de amikor rájöttek, hogy rosszul hallották, és még nincs kész a tea, majdnem visszafeküdtek.
A nap már magasan járt az acélkék égbolton, és ha lehet még melegebb volt, mint az előző napon, mivel a máskor némi enyhülést hozó (49 helyett 48 fok árnyékban) speciális sivatagi szellő sem fújdogált. Gyors reggeli után a paplovag elkezdte felnyergelni a lovát, miközben arról beszélt, hogy egyszer járt az operában, ahol a Met al Ica nevezetű dzsad együttes játszott, és ha már erre jár, ismét megtekinti őket.
- Nem jöttök velem? - kérdezte - Tök baró lesz!
- Előbb még teszünk egy kis kitérőt - felelte Shatan di BoB, aki már egészen jól érezte magát, de azért még néha nyögött egyet, hogy sajnáltassa magát - el kell kapnunk Ali Barbárt és a negyven rablót. Téged nem raboltak ki véletlenül? Esetleg segíthetnél nekünk.
- Miért is ne? - egyezett bele Ghomby - Merre van?
Eközben De Jcs kierőszakolta az utolsó csepp vizet is a kulacsából, majd imigyen válaszolt:
- Hát ez az! Még azt sem tudjuk, hogy  mi hol vagyunk, mert a BoB megette a térképet!
-  Véletlen volt - szólt közbe a harcos sértődötten.
- Hogyne. De azért remélem visszatalálsz a városba, mert vizünk az már nincs...
Shatan di BoB nagyképűen legyintett, majd felült a lovára és kijelentette:
- Kövessetek nyugodtan! - azzal megsarkantyúzta hátasát, de mivel senki sem követte, pár méter után megállította, és elbizonytalanodva visszanézett. Társai, Sör Richárd vezetésével éppen az ellenkező irányba indultak...
- Várjatok meg! - üvöltötte a harcos, majd utánuk ügetett.

Poszméh Abdullah, az alfővezír agya gyorsan járt, tisztában volt vele, hogy ez lehet az utolsó útja. A hóhérvezír nyugodt, szinte sajnálkozó arccal követte, ujjai már a hóhérvezír-pallos élét vizsgálgatták, amikor az alfővezír végre elszánta magát a cselekvésre: felkapta a tunikája alját, majd egy lendületes rúgással megküldte kísérője lágyékát. Az halk nyikkanással terült el a földön, de ez is elég volt a folyosó végén álló két őrnek, akik kardot rántva rohantak felé...
Poszméh kétségbeesetten nézett körül, majd észrevett a falon egy díszhandzsárt. Éppen idejében, az őrök nagy lelkesedéssel már oda is értek hozzá. Az alfővezír azonban kitűnő vívó volt, ellenfelei hírhedt vágásai nyomán hamarosan kibelezve fetrengtek önnön belső tartalmukban... Sietnie kellett... Lélekszakadva rohant ki az udvarra, ahol lova várta. Útközben még felkoncolta a fél palotaőrséget, de amúgy nagyobb feltűnés nélkül elérte úti célját.
Felugrott egy lóra, és kirobogott a nyitott kapun. Közben az akadékoskodó kapusba dobta fegyverét. Az éles hangon felsikoltott, majd nekiesett a mellvédnek, aminek egy erősen laza köve a mélybe zuhant - egyenesen Poszméh Abdullah lovának rücskös fejére...
...A ló rövid tántorgás után leesett a csapóhídról, egyenesen a várárokba, ami sivatagi szokás szerint nem vízzel, hanem kihegyezett, méreggel preparált karókkal volt kirakva, az alján pedig skorpiók és viperák hada nyüzsgött...
Mindketten elpusztultak!

Ali Barbár önelégült mosollyal nézte, ahogy a négy lovas lassan poroszkálva egyre közelebb ér. Intett embereinek, akik homokszínű burnuszukba burkolózva eloszlottak, hogy bekerítsék ellenfeleiket...

Sör Richárd megállította csataménjét. Rossz előérzete támadt - nem először az utóbbi napok során. Új keletű barátai kérdő tekintettel néztek rá, de az elkövetkezendő események megakadályozták abban, hogy hosszabban fejtse ki véleményét.
- Áááá! - hallatszott a negyven rabló bősz csatkiáltása, majd tömött sorokban megrohamozták hőseinket...
Ghomby a mellé lógó szent szimbólumához kapott, mire az élen haladó negyven rabló villámcsapástól felvillanyozódva, füstölgő fejjel rogyott össze. Társai is kardot rántottak, és támadásba lendültek a harci tevéken rohamozó harmincöt rabló ellen...

A rabló vezír hangosan biztatta embereit, de amikor a harci tevék támadása megtört az életére törők sorfalán, már lohadni kezdett a lelkesedése. Emberei sorra hullottak a halálos csapásoktól, hamarosan már csak huszonegy, nem sokkal később pedig már csak tizenkettő rabló voltak...
A hegyi barbár rosszat sejtve magára hagyta embereit, és rohanni kezdett a tábora felé, hogy mentse ami még menthető.
Eközben a beindult harcos végzett az utolsó rablóval is, miáltal újabb fejezet zárult le az Ezeregyéjszaka meséi című dzsad mesegyűjteményben...
- Yes! - rikoltotta lelkesen a paplovag, akinek a küzdelem végére sikerült teljesen felöltenie a páncélját, és éppen a kardját húzta elő, miközben máris ájulófélben volt a hőségtől.
- Szerintetek melyik lehet az az Ali Barbár? - kérdezte a szétszabdalt tetemeket vizsgáló De Jcs.
- Egyik sem - jelentette ki Szi-Tash, akinek most jutott eszébe, hogy nem vetett be egyetlen varázslatot sem. Aztán legyintett, és folytatta elmélkedését - én ismertem ezt a fickót. Régen a barátom volt, de akkor még Warren G-nek hívták. De most már sosem mosakszik, és sört iszik.
- Mi rossz van abban? - hördült fel Sör Richárd mérgesen.
- Az, hogy Borsodit iszik, amit babakrémmel dúsít, és ajzószerként dúsítja!
- Szörnyű! - hüledeztek a többiek - Most akkor már becsületbeli ügy a kinyírása. Utána!
- Merre mehetett? - kérdezte tanácstalanul Shatan di BoB.
- Tökmindegy - jegyezte meg a bárd, majd a háta mögé mutatott. Mindenki odapillantott, és a látvány nem volt túl bíztató: az egyre erősödő szél - amire a csata hevében fel sem figyeltek -, tölcsérszerűen fel-fel kavarta a homokot, ami egy kiadós vihar előjele volt.
- It’s not cool - motyogta a tűzvarázsló, majd megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott az ellenkező irányba. A többiek meg utána, valamilyen különös véletlen folytán egyenesen a rablók táborának irányába...

A valamikori Warren G. lélekszakadva esett be a sátrába, nyomában a homokviharral. Sajnos a régi bejáratot használta...
Először a nyakába kapta a vödör fekete trutyit, majd elvágódott a kifeszített drótban, és meghemperedett a kiborult pihe-puha-lágy tevetollban.
- Sux - motyogta rosszkedvűen, majd behúzta a cipzárt az ajtón, és nekilátott kincsei összecsomagolásának.

- Ez nem cool! - kiáltotta De Jcs a mellette álló Shatan di BoB fülébe a véleményét. Valószínűleg igaza volt. A homokvihar ugyanis utolérte és magába kebelezte őket, szemük-szájuk megtelt az össze-vissza örvénylő homokszemcsékkel. Már a lovak is csak botladoztak, nem láttak semmit...
Így történhetett, hogy nem vették észre az előttük tornyosuló vezíri sátrat sem, aminek oldala beszakadt a hirtelen erőhatástól, amit az élen haladó nehéz vértezetű paplovag okozott...
...A hangos ordításokat, a fájdalmas nyögéseket elnyelte a süvítő szélvihar, a sűrű káromkodásokkal egyetemben...

...aztán elült a szél, és a tábor helyén ugyanolyan homokbuckák sorakoztak, mint amilyeneket szerte a sivatagban láthat az utazó. Taba el Ibara elnyelt mindent és mindenkit...
Vagy nem is! Az egyik bucka mozogni kezdett, és lassan előbukkant belőle Shatan di BoB elgyötört teste. Először fájdalmasan tapogatta meg összezúzott tagjait, majd felnézett az ismét kék égboltra. Végül rászánta magát, és elkezdte kiásni társai maradványait. Elsőként egy táblát talált, melyen ez állt:

            „Homokozó alkatrész  itt olcsón
              kapható, hihetetlen mennyiségben!”

Undorodva leköpte, majd gondolt egyet, és a táblával kezdte el kaparni a homokot.
Mindjárt más! - morogta, miközben megpillantotta a bárd vérző orrát (egy kicsit vadul forgatta a táblát). Hamarosan az egész testét kikaparta, majd a többiekét is. Még éltek, de már közel voltak a nagy kaszással való találkozáshoz. Később megtalálta a lovak tetemeit is, és egy valamit, ami első ránézésre egy szurokban dagonyázó tevére hasonlított, csak nem volt púpja. Egy tartórúd állt ki a torkából, míg a hasában egy hatalmas csatabárd terpeszkedett, láttatni engedve beleit, amikből a sokat tapasztalt harcos megállapította, hogy ember volt a szerencsétlen. Egészen pontosan barbár. A homlokára tetovált kezdőbetűkből persze azt is megtudhatta volna, hogy magával Ali Barbárral hozta össze a sorsa, de sajnos még mindig nem volt ideje megtanulni olvasni... Szerencsére a többiek műveltebbnek bizonyultak nála.
- Yes, yes, yes! - üvöltötték bele a sivatagba lelkesen, majd eljárták a híres „Gyújtsuk fel!” nevezetű kardtáncot.


6.

A nap nyugodni tért, átadva helyét a felkelő holdnak. A városban megtörtént az őrségváltás, a kapukat bezárták.
Hirtelen kiáltozások hallatszottak a sivatag felől. Az őrség parancsnoka kiküldött pár embert, hogy nézzék meg ki az.
Fél órával később bevonszolták a szomjan halás szélén álló megfáradt kalandozókat, meg egy döglött, ámde púp nélküli tevét...

Másnap már a kocsmába itták a jóféle Sopronit (hőseink túl szerények ahhoz, hogy most a nagyvezír tiszteletükre adott vacsorájáról és az átadott kitüntetésekről regéljek), mikor egy kétes kinézetű alak tántorgott az asztalukhoz.
- Hello! - nyögte, majd összeokádott mindent, aztán összeesett és meghalt.
- A francba! Ez beleköpött a kedvenc sörömbe - bömbölte Sör Richárd, amikor magukhoz tértek a megdöbbenéstől.
Várjatok! - szólt a szemfüles De Jcs, majd az udvariatlan    hullára mutatott, akinek egy üzenetet tűztek a hátára. Bozótvágó késsel... Ez azonban nem zavarta különösképpen a bárdot, inkább olvasni kezdett:

„Halaszthatatlan dolgok miatt nem tudtam tovább
maradni, de nem fogjátok megúszni, nemesi
bosszúm utoléri mindőtöket! Büdösül ümög!
Ady da Sputta”

- Na, bumm, még ez is - morogta kedvetlenül a tűzvarázsló, Ghomby azonban nem zavartatta magát:
- Nyugi! megisszuk a sörünket, aztán elmegyünk a Met al Ica estre. Este. Végül pedig meglátogatunk egy príma kuplerájt, OK?
- Az első kettő még csak-csak - válaszolta keserűen a bárd, de a kupival egy kis baj lesz. Ugyanis egy kicsit elátkozták legnemesebb szervünket...
- Csak bízzátok rám - legyintet mosolyogva a paplovag - azt a kis impotenciát nem is olyan nehéz megszüntetni. Majd néhány mágikus mozdulatot végzett, miközben mindenféle baromságokat mormolt.
- Kész! - jelentette ki aztán - Most már mehet a program?
- Naná! - kiáltották lelkesen az immár elmúlt átok egykor volt áldozatai, mert az újabb korsó sört hozó csinos pincérlány régi vágyakat ébresztett testükben...
 ...csak azok a rohadt homoki tetvek ne kínoznák folyton az embert! Meg a lapostetvek. A bolhákról már nem is szólva...



III.

A fejvadászok éjszakája

avagy aki hülyének születik, annak híg a leve...

A SMURFKILLER egy csendes kis fogadó Erigow városában. Legalábbis az volt mostanáig, mert néhány napja egy jó kedélyű társaság bérelte ki magának csengő aranyakért. Azóta minden nap reggeltő másnap hajnalig (non stop) zajlik benn az élet. A környék néhány lelkes nagymenője megpróbálta megtudni az idegenek kilétét és célját, de néhány betört orr jobb belátásra bírta őket, és inkább barátként jártak ezután az idegenek által csak lazán „PUB”-nak titulált helyre, ahol minden este, külön e célra szerződtetett fehérszemélyek ropták a táncot, a vendégek nem kis örömére. A srácok jól érezték magukat, gyakran és sokat ittak, élvezték az életet, amely új értelmet kapott

(1995.)

Folytatása következik...