Tóközi Imre

Végítélet


- Sajnos nem tudom átengedni. Ez egyszerűen nulla! - a tanár kéjesen leseperte a redves bőrére tapadt korpáit, majd felvette a szemüvegét, hogy még felsőbbrendűbbnek látsszon.
A vizsgázó letörten figyelte, s egyszerűen nem akarta elhinni. Pedig bevégeztetett. Majdnem minden tételt elolvasott legalább egyszer, és akkor jön egy ilyen hülye picsa, és egyszerűen meghúzza! Undorító… Kinézett az ablakon, ki a városra, amely a völgyben terült el. Most is olyan mocskos és büdös volt, mint mindig, mégis vágyakozva gondolt rá, hogy szaladjon - úgy érezte, talán még repülni is tudna ebben a pillanatban -, hogy elmenjen innen örökre, minél messzebbre. Behunyta a szemét, és szinte érezte a lágy tavaszi szelő simogatását az arcán, orra beszívta egy virágos rét illatát…
- El ne aludjon itt nekem - rikácsolt közbe a tanár fülsértő hangján - kérem az indexét! Mi lesz? Még rengetegen várnak a sorukra odakint!
Lassan kinyitotta a szemét, és ránézett. Egy mirigyekben tobzódó, élősködő masszát látott maga előtt, villogó sárga szemekkel. Odaadta a kezében szorongatott leckekönyvet, majd szó nélkül vette vissza. Ma itt meggyalázták, és ez bosszút kíván. Mindegy mikor, mindegy, hogy kinn. Maga a bosszú a lényeg. A szenvedés, amelyet átélt, és amelyet majd megoszt másokkal is. Hamarosan… Elvigyorodott. A hülye tanár persze nem értette, és szintén megvillantotta farkasvigyorát.
- Tudja, nem is diák az, aki legalább egyszer nem bukik meg… Na, küldje be a következőt!
- Fordulj fel! - gondolta, de nem mondta ki hangosan. Eljön majd annak is az ideje, de türelmesnek kell lennie. Az ilyesmi ugyan soha nem történhet túl korán, de botorság lenne nyíltan siettetni. Tud várni…

Álmos szemekkel zötykölődött hazafele a vonaton, szinte fel sem fogta a már ezerszer látott, elsuhanó tájat. Nem tudott másra gondolni, csak a majdani beteljesedésre, mikor végre nem rugdoshatja meg mindenféle kis szaros tanár. Nem bizony! Mindenkinél nagyobb lesz majd egyszer…

Aztán jött a nagy háború, önként jelentkezett, harcolni akart. De nagyon vigyázott magára. Hiszen mindenkinél többre hivatott, arra született, hogy az emberek vezetője legyen. Ez az egy gondolat tartotta életben megannyi éven át…
Másfél évtized nem kis idő. Emberek születnek és halnak meg ezalatt, szerelmek szövődnek és enyésznek el a semmiben, sorsok formálódnak, s felnő lassan egy új generáció. De a tűz, melyet egyszer meggyújtottak, nem adhatja fel, már-már rögeszmévé, egy élet céljává válik, hogy aztán saját magát égesse el… De nem törődött ezzel. Emberek ezrei várták, hogy szóljon hozzájuk, hogy megmondja mi helyes és helytelen, hogy hogyan gondolkodjanak. Istennek érezte magát ebben a pillanatban. És valóban az volt, élet és halál ura, egy hamvaiból feltámadott eljövendő világbirodalom örököse. Fellépett az emelvényre, majd mosolyogva nézett szét a birkaként bégető tömegen, amely abbahagyta a zsongást, és egyszerre kezdte el üvölteni a beléjük sulykolt új imát:
- Heil Hitler!