Tóközi Imre

Vénusztánc


A csillagközi flotta 14-es számú cirkálója hatalmas dübörgéssel landolt  az űrkikötőben. A dokkban dolgozó emberek nem sok figyelmet tanúsítottak a fél százada még szenzációnak számító jelenség iránt.
Hiába, 2194-re már elérte az emberiség, hogy meghódította a Naprendszer bolygóinak nagy részét, felfedezte az antigravitációs járműveket, az AIDS és oly sok más betegség ellenszerét, s a halál közeledtét kitolta 150 évre, de mindeközben egyre inkább elvesztett valamit magából, ami az új világban elveszítette értelmét, és lassan, de biztosan megszűnt azzá lenni, amivé évmilliós folyamat során teremtetett.
Bizonyos értelemben igaza volt, hiszen a virtuális valóság, s a határtalan lehetőségek korában feleslegesnek tűnnek immár az érzelmek, az ember csak leül egy számítógépes terminál elé, becsatlakozik a rendszerbe, és máris azt tesz, amit akar - vagyis úgy érzékeli, hogy teszi. Maga választotta korokban kalandozhat saját maga által választott lények között, az evolúció megcsúfolásával azzá lesz, amivé csak kedve tartja, s azt tehet, amit XXII. századi eltorzult lelkivilága csak elképzelni bír. Ezek után persze nem csoda, hogy a tömegek, amelyek két évszázada még a fejlődés, a tudomány forradalmának lázában éltek, mára a szellemi pangást, az élvezetek habzsolását fogadják csak el, hiszen minek az újabb találmányok, ha a látszólagos valóság  mindent elérhetővé tesz?
 
A Vénuszon, akárcsak a Marson, már több mint száz éve éltek emberek. Még a XXI. század elején megindult folyamat eredményeként az akkori technika csodáinak számító teherűrhajók szállították végcéljukhoz, majd ontották magukból a különféle baktériumok, moszatok, és egyéb alacsony rendű létformák iszonyatos tömegeit, a Föld őstörténeti leleteire, feltevéseire alapozva. Szerencsével jártak. A mesterséges telepeken szaporított kis növénykék és kezdetleges állatkák mohón falták a légkör széndioxidját, s ontották magukból az éltető oxigént, majd mikor már ez utóbbi volt megfelelő százalékban körülöttük - nem állván rendelkezésre számukra évmilliárdok, mint földi társaiknak az átalakulásra, a fejlődésre -, menetrendszerűen kihaltak, teret engedve ezzel az immár megfelelő levegőjű bolygókon az embernek.
Persze azért nem volt ilyen egyszerű a dolog, a Vénuszon a hőséggel, a Marson a hideggel kellett birokra kelnie az élet nevében, s ekkor még a kis számú gyarmatosítókban buzgott a tettvágy, szinte ugyanaz az izgalom és érzés kerítette őket hatalmába, mely csak az ó- és középkor nagy felfedezőinek adatott meg az idők végtelen folyamán - de megküzdöttek velük, s mára ugyanolyan élet folyik rajtuk, mint az anyabolygón magán.
Aztán megjelentek az emberek tömegei, a bevándorlók, akiknek már szűknek tűnt a Föld, s a milliárdok nyomán megjelent a környezetszennyezés, az erőszak, és - az ellentét csak látszólagos - az érdektelenség.
A faj, amely már a végtelen felé igyekezett, belesétált történelme eddigi legnagyobb csapdájába. Szerencsére nem halt ki minden érzés és tenni akarás - pontosabban nem mindenkiből. Az emberek többsége elutasította őket, hiszen a kényelem mindenekfelett való, s a művészetek, melyek néhány százada még az értékmérők alapjai voltak, először hanyatlásnak indultak, majd pusztulásra ítéltettek. S akik nem nyugodtak bele a megváltoztathatatlanba talán ezért Táncosoknak nevezték maguknak.



Folytatása következik...