Tóközi Imre

Hülyék

"...Fent nincs Menyország, lent nincs Pokol..."

valahol a Földön, 2028. márciusában


A Nap lebukott a nyugati látóhatáron, lassan leszállt az éj a tipikus XXI. századi kisvárosban. Szokatlan csend honolt, amit azonban időről időre megtört egy kutya dühös ugatása.
- Kusslegyenbüdösdög!!! - hallatszik valahonnan immár ki tudja hányadszor az agresszív férfihang. A dög elkussol, de hamarosan újra kezdi. Kézigránát robban... A kutya elhallgat, véres maradványai szétszóródnak a közeli bölcsőde játszóterén...
A roncstelepen tarajos punkokra emlékeztető árnyak gyülekeznek egy őrült bőrfejű neonáci fajgyűlölő alkoholista és kábítószer élvező néger törpe csöves lassan oszló teteme körül. Minden olyan békés... Egy csuklyás köpönyeget viselő figura - kezében lángoló kereszttel - éppen a woodoo szertartások rejtelmeibe próbál bevezetni néhány rappert, de Coolio, a mártír hite jobban fekszik nekik. Az önjelölt sámán végre feladja, és inkább kakasviadalokat rendez az áldozatra szánt jószágokból. Az üzlet egészen jól megy egészen addig, amíg meg nem érkezik az éjszakába az Ezredes...
Az Ezredes különös figura. Egykor, a régi szép időben, amikor még büntetlenül gyilkolhatta a „tetves kis vietkongok”-at, volt igazán elemében, mára azonban már teljesen meghülyült, és miután kirúgták a hadseregből, uralma alá hajtotta az egész roncstelepet. Az egyszerű emberek (szóval a feketék a sárgák meg a RAVE-től elhalt agyúak) nagy tisztelettel csak mint " a NAGY EMBER "-ként emlegették, a merészebbek "  Big  Man"-nek szólították, a háta mögött meg csak egyszerűen "BIGMEG"-nek. Később azonban ez utóbbi népcsoport rejtélyes körülmények közepette elhalálozott, így aztán a tisztelet ismét helyreállt...
Úgy tűnt, hogy a mai este is hasonlóan alakul, mint a többi az elmúlt évek során, vagyis pár manust kibeleznek, meglincselnek, széttrancsíroznak, stb., másokat megkínoznak, megerőszakolnak (korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül - nesze nektek egyenlősdi...), kirabolnak, vagy éppen elmerülhetnek az Ezredes (most akkor, hogy a francba nevezzem, hogy senki ne zavarodjon bele? - hiába, nem könnyű egy író sorsa) kegyében. Ez utóbbi sem éppen kellemes szórakozás, mivel az Ezredesnek (asszem' ennél maradok úgy általában) kissé agyára ment a hadseregben eltöltött csaknem öt évtized, és egy laktanyában sem érezhették volna szarabbul magukat azon kiválasztott kevesek, akik érdemesnek találtattak a "kommunizmus elleni végső harcra"...
Na igen, említettem, hogy az amúgy rokonszenves Nagy Emberen kissé már kezdett elhatalmasodni az örökölt terheltség. Hogy ezt mégsem vették tőle zokon az emberei, az annak volt köszönhető, hogy mindig ki tudott találni valami szórakoztató dolgot, meg aztán a pénzével sem bánt szűkmarkúan. Most is többen már a földön fetrengenek a megvedelt iszonyatos mennyiségű sörtől.
Az Ezredes sötétbarna bőrkabátot viselt, ami csaknem a földig ért, jótékonyan eltakarva a kissé giccses, aranyozott bojtokkal gazdagon kirakott második világháborús német SS ezredesi díszegyenruhát, és a fél mellkasát ellepő kitüntetéseket. A fején rendhagyó módon egy első világháborús bőr pilótasapkát, és egy motoros szemüveget viselt, a szája szegletébe kitolva pedig egy szivar bűzölgött, szinte folytonos füstbe burkolva a környezetét. Mögötte lépkedett két hatalmas izomzatú árja testőre, terepszínű ruhában, kezeikben egy-egy nehézgéppuskával és a hozzá való eszméletlen mennyiségű lőszerrel, amolyan Rambó-stílusban. A vezér korát meghazudtoló ruganyos léptekkel haladt el a tátott szájjal bámuló banda előtt, néha meg-megállt, elégedetten hallgatta a beállt csendet, majd tovább haladt egyenesen autóroncsokból kialakított, színes reflektorokkal megvilágított trónusa felé. Ahogy felért, méltóságteljesen üdvözlésre emelte a kezét, amit több perces ováció követett. Aztán beszélni kezdett:
- Fiaim! Hosszú évek óta éltek itt, a társadalom kitaszítottjai vagytok, akiknek már nincsen reményük sem arra, hogy valaha is normális életet élhessetek. A hatalmas mamutvállalatok és konszernek  elnyomnak mindent és mindenkit. Nincs szükség rátok, üldöznek benneteket. És miért? Hiszen csak nem akarjátok ezt az új életet, nem akartok semmi mást, csak élni, nyugodtan, távol ettől a rohadt lelketlen világtól, ahol olyan emberek döntenek a sorsotok felől, akik még nálatok is hitványabbak - egy pillanatra elhallgatott, és egy lapos üveget vett elő a zsebéből, elolvasta a „CSAK GYÓGYÁSZATI CÉLRA” feliratot rajta, aztán legyintett, és nagyot kortyolt a jóféle skót whiskyből, majd lendületesen folytatta. Az emberek tátott szájjal hallgatták, mert ugyan hozzászoktak már a szónoklataihoz, de ez valami más volt, mint az eddigiek. Még a szokásos vihogások is elmaradtak, amelyeket pedig szigorúan megtoroltak az Ezredes kísérői.
- Hitványabbak, de mégis ők uralkodnak felettetek, mert hatalmuk van, és ami megteremtette ezt a hatalmat, pénzük. Rengeteg pénzük, amivel mindent elérhetnek. Már nem elég nekik egy bolygó, az egész világot akarják. Azt mondják itt a Földön már nem elég friss a levegő, mocskosak a tengerek, egyre jobban eltolódnak az évszakok, már régóta káros a napsugárzás. Egy új világot akarnak, ahol mindent újra kezdhetnek. Újra a kizsákmányolást, a bolygó elpusztítását, a hatalom gyakorlását. Nemrég jutott a tudomásomra, hogy már régóta dolgoztak ezen. Megépítettek egy hatalmas űrhajót kint az egyik űrállomáson, már minden kész. Elmennek a patkányok, itt hagyják a süllyedő hajót.
Megint elhallgatott, megvárta amíg mindenki felfogja mondanivalójának lényegét, majd üvöltve folytatta: - Erősek vagyunk, szervezettek. Ha ügyesen csináljuk, miénk lehet a Föld!
A csend magába burkolta az egész roncstelepet, még a kóbor kandúrok is abbahagyták szörnyűséges násznyávogásukat, s a kutyák sem bámulták vonítva a holdat. Percekig tartott ez a talán soha nem látott állapot. Aztán amilyen szokatlan és váratlan volt a csend, ugyanolyan váratlan elemi erővel tört fel ezrek torkából az üdvrivalgás, az éljenzés...

Egy ideig szomorúan bámulta ráncos kezeit a felkelő Nap fényében, majd újabb szivart tolt a szájába. Nem esett jól, de megszokta már, s a feltóduló keserű ízt egy újabb adag whiskyvel öblítette le. Ki tudja hányadikkal...
- Lenyűgöz, még mindig, pedig számtalanszor láttam már - jegyezte meg anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól -, ezt sajnálom majd a legjobban, hogy itt kell hagynom. Kiválogattad az embereket?
- Készen állnak, Ezredes - válaszolt késedelem nélkül Smith őrmester, aki már a seregben is vele szolgált az utolsó néhány évben, és amikor elküldték -  pedig az ő társadalmukért harcolt évtizedeken át -, önként vele tartott. Azóta az ügyeit intézte, helyettesi minősítésben. Fegyelmezett volt és hűséges, az Ezredes mégsem bízhatott benne teljes nyugalommal, mert senkiben sem volt képes megbízni. Mindenesetre azért jelent valamit, hogy Jonathan Smith már hét éve hajtja végre zokszó nélkül a parancsait, és eddig még csak egyszer fordult meg a fejében, hogy főbe löveti, amikor véletlenül felcserélte a nagy gonddal megírt beszédét a mellette heverő csokifánk-receptre, és égő volt felolvasni a roncstelep gyülevész csürhéje előtt (nem hagyhatta abba, azt kellett hinniük, hogy direkt ezt akarta elmondani - ő tévedhetetlen). Aztán meggondolta magát, és Smith még ma is él, fekete SS egyenruháját mindig nagy gonddal, makulátlan renddel viselte, ami már eleve jó pont - ezek a mai fiatalok már nem nagyon tudják, hogy mi az: VISELNI. Csak belebújnak úgy ahogy, és kész. De most nincs idő ezen elmélkedni. Tettek kellenek.
- Helyes... De még nem tudhatják meg, hogy mi vár rájuk. Ötszáz férfi és nő. Az emberiség jövője. Semmi drog és nigga-zene, csak értelmes és egészséges embereket akarok. Nem tudom, hogy voltál képes ezek között a tetvek között ennyi ilyenre bukkanni, de dicséretre méltó munka.
Lassan megfordult, és rávigyorgott az őrmesterre: - Elmegyünk innen Jonathan, a jól szituált dúsgazdag úriemberek pedig főjenek csak továbbra is a saját levükben itt a Földön. Elkötjük a Santa Mariat, amint teljesen elkészül...
- Hát nem a Föld urai leszünk? - kockáztatta meg a kérdést Smith, az Ezredes azonban jó hangulatban lehetett, mert válaszra méltatta:
- Azt csak a tömegnek adtam be. És egyébként is, kinek kell a Föld így leélve? Az emberiség szégyene. Keresünk magunknak egy príma bolygót, és majd megmutatjuk nekik...


New York, 2028. április

- Sir Nicholas Lens, a brit élelmiszeripar ura! - Peter intett, mire az ajtónálló meghajolt, és szélesre tárta az ajtószárnyakat a vendég előtt.
Sir Nicholas hórihorgas alakja tűnt fel a bejáratban, diszkrét mosolya nem árult el érzelmeket, de a szeme vidáman csillogott. Alapjában véve jólelkű ember volt, leginkább ősi keleti fegyverek tanulmányozásával és gyűjtésével szerette múlatni az időt, s a poklok kínját állta ki, mikor atyja ráhagyta üzletbirodalmának irányítását néhány évvel ezelőtt. Más lehetősége nem nagyon lévén, beletanult az üzleti életbe, de semmi élvezetet nem talált benne, ha könyörtelenül eltaposott egy-egy konkurenciát jelentő, szárnyát bontogató vállalkozást. Mindazonáltal habozás és szánalom nélkül megtette ahányszor csak szükségét érezte ennek, bár általában a felső tízezer mágnásai még így is puhánynak tartották, mivel nem szívesen alkalmazott erőszakos eszközöket az üzleti életben, egyfajta saját erkölcsi becsületkódex szerint élt. Nem volt híján a hagyományos angol hidegvérnek, galambszürke öltönye hanyag eleganciáról tanúskodott, bár sehogy sem sikerült még olyan tervezőt találnia, aki esetlen alakjára megfelelő ruházatot tudott volna tervezni.
Peter felállt az íróasztala mögül, majd vigyorogva üdvözölte rég nem látott barátját:
- Szasz’ Nick! Ityeg még a fityeg?
- Ityegve fityeg - bólintott Nick, majd egy pillanatra elfelhősödött a tekintete - azt mondtad, hogy nagyon sürgős mondanivalód van, és nekem nincs sok időm. Nem térnél a tárgyra?
- Modortalanságod a régi. De tekintettel húszéves barátságunkra, megbocsátok neked. Mindazonáltal valóban fontos a mondanivalóm, de nem annyira, hogy ne várhatna ebéd utánig. A hajómon fogjuk elkölteni, a tavalyi és az idei világszépe társaságában...
- Ám legyen - adta be gyorsan a derekát a brit.



Folytatása következik...