Tóközi Imre

Parasztok


- Az asszonyi állat mán csak olyan, hogy állandóan ríl a szája, oszt mög nem is szereti ha rugdossák nagyon, de azír kijár nekije időnkint.
Urr behunyt szemmel hallgatta apja okításait a kis erdei tisztáson, ahol szerény ebédjüket költötték a délelőtti nehéz munka után. Apja ismételten nagyot húzott a boros butéliából, majd mit sem törődve a szája szélére szálló döglegyekkel, tovább folytatta elmélkedését:
- Anyád is ilyen vót annak idein, de aztán mögnevetem ütet. Ezek az asszonyok asziszik, hogy az ember fiának más dúga sincs, mint a bajaikkal foglalkozni, pedig inni is köll olykor - és nagyot röhögött saját elmésségén, hiszen nem sok olyan okos embert találni a faluban, mint Gronkot a favágót...
Fia továbbra sem szólt semmit, csak felidézte maga előtt anyja beteges, sápadt arcát. Egykor a kis hegyi falu legszebb lányai közé tartozott, utólag nem is nagyon értette, hogyan volt képes hozzámenni egy ilyen lehetetlen és undorító emberhez, mint az apja. Nem értette magát, mindig úgy képzelte, hogy neki más lesz az élete, mint a falubelieknek, akiknek a napjaik munkával, az estéik ivással, azután többnyire verekedéssel teltek. Gyűlölte őket, s elhatározta - immár vagy ezredszer -, hogy elmegy innen bármi áron, bármi történjék is vele, de nem tölti hátralévő napjait ilyenek között. Anyai nagyapja szerint az állatok élnek csak ilyen gondolkodást nem igénylő életet. Igen, a jó öreg Mor Kordak hosszú évekkel ezelőtti letelepedése óta különc embernek számított a falu tahóinak szemében. Mor ifjabb korában katonáskodással ütötte agyon az időt, rengeteg helyet bejárt, így világlátott embernek számított, s mikor megenyhült kicsit, történeteket mesélt boros kupája mellől valami háborúkról, amik érthetetlen módon mindenféle zászlók miatt folytak. A környékbeliek fellengzősen legyintettek az ilyen goblinoknak való mese hallatán, és a háta mögött félkarú vén trotykosnak nevezték. Mornak sérülése miatt kellett lemaradnia csapatától, ami a környező hegyláncokon kísérelt meg átkelni, s mire sikerült lakott helyre vergődnie, karja már üszkösödött, így csak az amputálás segített rajta. Néhány hónap alatt megbékélt sorsával, s mivel kardján kívül nem volt semmije és senkije, addig ügyeskedett, amíg elvette a bíró lányát, és családot nem alapított. Néha feltámadt benne a vágy, hogy kultúráltabb vidékre költözzön családjával, de mindig halasztotta valamiért az utazást, míg végül megértette, hogy a nagyvilág már nem neki való hely többé...
Fájt a felismerés, de beletörődött, s megpróbált legalább a családjának élni, de egyetlen lánya hozzáment egy részeges favágóhoz, felesége még gyermekágyban meghalt, egyedül unokájában látott némi elhivatottságot valami más iránt, mint amivé ebben a koszfészekben válhat.
Lassan beesteledett, a fák közé épült falu felett elsötétült az ég, s felfénylettek a csillagok milliói, amelyek már annyi tudóst, poétát ihlettek meg. Mor aszott kezét nézegette, amelyből már rég elszállt az egykor volt erő, de még mindig kemény embernek számított, bár ezt a hírét köszönhette annak is, hogy a maga 63 esztendős korával már aggastyánnak számított ezek között a fattyak között, ahogy magában a falu lakóit nevezte. Unokájának és annak a részeges vejének hamarosan haza kellett érnie. Lánya már majdnem elkészült a vacsorával, s a köményleves átható illata betöltötte a kis faházat, amelyet apósától a bírói hivatásával együtt megörökölt, s amelyben életének több, mint a felét eltöltötte.
Aztán elkészült az étel, de nem voltak még sehol. A lánya már nyugtalankodni kezdett volna, de az öreg rámordult, mire elhallgatott - pedig Mor is nyugtalan volt. De csak nem jöttek...

* * *

Gronk fejét két nap múlva találták meg egy vízmosásban, brutálisan felszabdalt teste vagy húsz lábnyira hevert tőle. Boros kulacsa bele volt szúrva a szívébe, tölgyfagyökér pipájának szára a bal szemgödréből állt ki, mintha valaki ebben a kaotikus összevisszaságban, s nem is inkább a gyilkolásban lelte volna örömét, művét pedig egy vakond kifordított belével tette teljessé, amelyet a halott szájába helyezett. Urrt nem találták sehol, csak a néhány véres ruhafoszlányt, amelyek valamikor a ruháinak része lehettek...

* * *

- Nem! Csaltál.
Síri csend borult a söntésre. A csapos riadtan nézte a két férfit, akik elszántan álltak egymással szemben. Miért kell ennek a Sebhelyesnek mindig olyanokkal kezdeni, akik egyből kötekedni kezdenek olyan semmiség miatt, hogy egy kicsit könnyíteni akarnak a pénzes zacskójuk tartalmán? Biztosan nem hiányozna neki az a pár ezüst…A Sebhelyes gúnyosan elmosolyodott, majd előhúzott egy hatalmas kést:
- Tűnj el szépen, amíg jó kedvem van! - a háta mögött felsorakoztak hasonszőrű cimborái, s néhány pillanattal később már heten álltak szemben az idegennel, aki egy nemtörődöm mozdulattal megvonta a vállát:
- Tier Nan Gorduin sosem hátrált még meg…
A név nem érhette el a kívánt hatást, mert nekirontottak és jól összeverték.
Órákkal később, mikor magához tért, a csapos hajolt fölé összevont szemöldökkel, és nem volt nagyon sok részvét a hangjában, amikor megszólalt:
- Úgy tűnik megmaradsz, uram, de úgy hírlett, hogy Gorduint keményebb fából faragták, s a mendemondák szerint mélységi fajzatokat is képes legyűrni, nemhogy egy csapat haramiát.
A férfi nehézkesen felkönyökölt, harákolt, majd egy kis vért öklendezett maga mellé a szalmára. Még zúgott a feje, és csak homályosan látott, de a szagokból és a hangokból is rájött, hogy az istállóban van. Ahogy mozgott, éles fájdalom hasított a bordáiba - valószínűleg eltört néhány -, mire fájdalmas grimaszt vágott, de aztán erőt vett magát, és vigyorogni kezdett:
- És azt ki mondta neked tökfej, hogy én vagyok Tier Nan Gorduin? Csak megjegyeztem, hogy a Fekete Dalnok sosem hátrált még meg. Egyébiránt köszönöm, amit tettél értem, alkalomadtán majd…
- Alkalom mindig adódik - vágott a szavába a csapos szintén mosolyogva - például rengeteg a mosogatnivaló a söntésben. A Sebhelyesék távozásuk után kijelentették, hogy a számlát a vesztes rendezi, és bevallom egy kicsit hosszúra nyúlik a lista a törött berendezési tárgyakkal és a töméntelen szesszel, amit ezek benyakaltak, meg magukkal vittek az útra.
- Van elég pénzem…
- Sajnálom, hogy megint félbeszakítalak, de az imént elfelejtettem megemlíteni, hogy az aranyaidat is magukhoz vették, mint mondták megőrzésre…
 
* * *

A haonwelli kisvárosban vidáman pezsgett az élet, de ez az általános vidámság - amit a tavasz első napjai csaltak ki a polgárokból, nem érintett meg mindenkit. Voltak olyan galád és érzéketlen alakok is, akik a pokolba kívántak mindent és mindenkit, miközben éppen halat pucoltak egy fogadó konyhájában .
Boldrik vitte ki a hátsó ajtón a halpikkellyel és béllel teli szemetesvödröt, és helyi szokás szerint az utca szélére borította - majd a kóbor ebek és macskák eltakarítják. Persze addig bűzleni fog még egy kicsit, de hát oly sok minden van ezen a világon, amiről nem tehetünk, hogy ez az apróság már igazán nem fog sokat rontani a helyzeten. Éppen ezen elmélkedett, amikor a sarkon befordult egy sötét köpönyegbe bukolózó alak, és egyenesen a bejárat felé robogott, és Boldrik csak egy dühös szempár villanását látta, miközben a hatalmas termetű idegen taszításától elveszítette az egyensúlyát és az imént kiborított szemétkupacban találta magát... Fejét az ég felé fordította, és már éppen válogatott szitkokkal kezdte volna illetni az égieket, amikor halk morgásra lett figyelmes: Farok volt az, a kocsmáros kedvenc kutyusa - valójában egy megtermett keverék -, ami nem átallotta megharapdálni szinte nap mint nap az ideiglenes kisegítőmunkást, akinek ugyancsak lassan apadt az adóssága a néhány héttel ezelőtti ballépése óta. Ezúttal a Boldrik ruhájára tapadt kajamaradványok csak tovább ajzották az ebet, és rövid hajsza után elégedetten távozott a megviselt nadrág tekintélyes darabjával...


Folytatása következik...