Tóközi Imre

’98.  elveszett nyarán


Ez volt a nyár: a forró, a menedék
Örökre veszett ábrándokat kergető
Mindent értettem már, minden voltam én
Egy elhagyott, hitében megtört merengő.     

Végletek közt elveszve hánykolódó
Idegen helyeken idegen emberek
Égi madár - tört szárnyakkal csapkodó
Rémült szemű, szürke kis verebek.

Álmok voltak: az élet, a szerelem
Örökké változó csillagoktól fényes ég
Mit majd áhítva csodál ködösülő szemem
Akkor is, ha az utolsó lesz, mit néz.

Esőben, nem csak esőtől elázva állok
Dacosan nézek bele a semmi világába
Nincs határ - nem látok és nem hallok
S beleesem letűnt korok minden hibájába.

Fúj a szél: a gyilkos, az enyhet adó
Ugyanaz a szél, mi őseink arcát cserzette
Ugyanaz a szél, távolságokat kacagva faló
Egykor volt emberek hantjai felett merengve.

És egyszer csak elhalnak az esőcseppek
A Nap előbújik csendben, jóleső melegen
Eltűnnek lelkemből a sötét borongós percek
Csak két szomorú szem, mi megmaradt nekem.