Tóközi Imre

Apokalipszis


Egykor volt emberek, kik a Nap felől jőnek
S hátuk mögött a Hajnal pírja lángol;
Undorító arcuk vad mosolyba torzult
De eltűri mindezt a tengerszínű ég.

Jönnek, csak jönnek, mindenhonnan bőszen
S sorsával egyik sem vet magában számot;
A temetői hangulat őrületbe fordult
És nincs senki, aki szeret: halott remény.

Nincs akarat, nincsenek álmok: lőnek
S az iszonyú vég nem állhat oly távol;
Fekete emberek, égi hajók gyomra mordult
Mindenki reszket, mindenki fél…

Végtelen látomások, hasadó zaja a kőnek
S a gaz hódítók nyomán pusztító mámor;
Az elesettek ajkaira embertelen átok tódult
És messze vitte azt a keleti szél.

A Földön, hol egykor szerelmek szövődtek
S erdeiben nem les prédára vidáman Ámor;
Most egy hatalmas, érces harang kondult
Az átok megfogantát hozza hírül a szél.

A kihalt pusztákra új emberek törnek
S a Halál int, majd kaszájával számol;
Mikor a hódítók agya az iszonyattól bódult
Lelkükért jött a jeges markú tél.

De tavasszal újra virágba borultak a völgyek
S a túlélők raja felszabadultan táncol;
Nincs több félelem, s aki nemrég csak koldult
Most az égre emeli csillogó szemét.

A holtak testéből régi erdők másai nőnek
S a szerelem istene bújik rejtve a fáktól;
Milliónyi csillag mosolyától követve mozdult
És megint élet indul a bölcsők lágy ölén.