Tóközi Imre

Az egyik éntől a másik neked


Amikor behunyt szemmel éberen fekszel
az ágyban, mozdulatlan, füledben a csenddel
körülötted a semmi, az az igazi semmi
csak azok a fura gondolatok az agyban
amik egymást kergetik folyton, s a magány -
elhiszed még, hogy az űr a legvégső határ?
Amikor aztán megfordulsz és az órára nézel
titkon remélve, mégis valami fájdalommal belül
a végtelen időben tovatűnő léttel kísértve magad
a számok könyörtelenül mégis mozdulatlanok
és érzed, hogy most, most kellene valamit tenni
de csak visszafordulsz, arra nem mersz tovább menni.
Amikor nem jön a szemedre jótékony álom
kihalt világ érzete ölel magához a kétszemélyes ágyon
egyedül, pedig mindig volt, s van is másik ha akarod
mégis jobb most így, vagy inkább csak egyszerűbb
ebben a digitális, mondják, hogy mit gondolj korban
keresd, keresd csak tovább a szőlőt egy pohár finom borban.
Amikor dobban a szív, de nem hallod már a szavát
világtól el-, vagy talán éppen attól befordulva
lehetetlen minden, hiszen te nem ezt akartad
egészen biztos, hogy mindez egy rémálom csupán
groteszk világ torz tükörképe, kavargó DNS-spirál
vagy bármi, ami még egy kicsit is inspirál.
Amikor érzed, hogy nem itt, nem most jó lenni
tudod, hogy rajtad múlik mit lehet és lehetetlen tenni
a pillanatok: a mostok, a leszek, s talán a voltok
amik nem fesztiválok se nem csapongó elektronok
mégis valahol messze, kesze-kusza képzelet ködében
elszenderülsz csendben, négyszögletű kerek erdő közelében.
Amikor minden nap kell egy újabb erdő
pedig dzsungelében Maugli is réges régen felnőtt
talán tényleg megérett az idő, a legjobb kőfaragó
rímeket felejtő, Bóbitát táncoltató száncsengő halkan ring
Léda is lehunyja két szemét a ház a falu végén kurta
kocsma közelében aludj el szépen kis Balázs...
Amikor már nem találod az értelmet a versben
azt sem tudod, hogy ez egyáltalán vers-e
vagy valami mélyről jövő kegyetlen önvallomás
lélek-marcangoló, tán megújító, még erőtlen entitás
az útszélen heverő érzelemszilánkok közül felemelsz egyet
egy igazit, nem talmin csillogót; valóra válót, földlakó.
Amikor újra magadhoz térsz a délelőtt is múlik már
odakint az éjjeli esőtől mocsár és ingovány
mégis új napot, új reményt hozott a bolygóközi fény
átverekszi magát falaid áthatolhatatlannak hitt ködén
jólesőn, félig eresztett héjjal a szemeden fekszel még öt percet
s tudod, a változások kora eljött, ne várj tovább, tedd meg!

Amikor érzed, hogy tán lesz még sok-sok amikor.