Tóközi Imre

Egyszer volt…


Egyszer volt, hol nem volt,
Mese, álom, vagy tán igaz volt?
Nem voltam Rómeó, nem lehetett Júlia
Mégis lobogó tűzzel telt minden szava.

Telt, telít, belém bújik, felhevít
S szemei tükrében mosoly csillan megint.
Cinkosan, kedvesen, vagy olykor kacéran
Égben járok, pokolba szállok – ha még van.

Értelmetlen érzelem, érzelmetlen értelem
E foszlányok és szavak alkotják az életem
Ha nincs mellettem, ha tovaszáll a szélben
Jéggé fagyok, majd csendben elolvadok az „augusztusi télben”.

Elveszett a sárga út, Smaragdváros ködben
Vakon egy kezet, a kezét keresem közben
Dacolva megannyi világgal, ha kell száz halállal
S mind közül legrosszabbal, az örökös magánnyal.

Új értelmet nyernek a szavak, a gondolatok,
Még a távoli föld dalaiban is a lány fénye ragyog
Át és átjárja lelke lelkem minden zugát
Mesebeli csillag adhatta hozzá csupa-varázs porát.

Kavarog bennem múlt, jelen, s jövő
Térben az idő, manóban a menő;
Miénk volt és – talán - van szinte a minden
Neki azt is elhinném, hogy létezhet az Isten.

"Kedves utasaink, jobbra az élet, balra a szakadék
De lebeghet a semmiben akár a maradék…"
S egy testetlen szellem balra inog, majd mégis jobbra lép:
Valóság posványa, vele valahogy mégis szép.

Elfogadni az életet, megérteni a verset
Minden, ami volt, nem más, csupán a kezdet
Hiszek benne – szeretem nagyon -,  hiszek magamban
S eggyé válunk egyszer a szupernóva Napban.