Tóközi Imre

Lelked suttogása


Nem alszom az éjeken, csak számolom
A fájón tovatűnő perceket
Mikor már nem mellettem alszol el
S fantáziaálmaid nem nekem suttogod.

Hallgatlak a sötétben, talán – csak egy kicsit –
Sírni volna jó elmúlt emlékeken merengve
Emlékeken, melyeket belém égettél örökre
Talán én is hagyok valamit Neked itt.

Békés és viharos napokat, őrült pillanatokat
Együttlétünk, szerelmünk múló érzetét
S talán, ha sok év múltán szemed a távolba néz
Rám gondolva törlöd meg te is csillogó szegletét.

Velem leszel, bárhova megyek, bármit is teszek
Veled lehettem utoljára, többé nem leszek gyerek
Elfogynak lassan a szavak, nem tudok írni sem
Párnámba temetem arcom, visszafogom kezem.

Szuszogsz mellettem csendesen, utoljára
S nem sejted: Te voltál számomra az élet
Köszönöm, amit adhattál; mind a jót, a szépet
Lassan közeleg a hajnal, félve pillantok órámra.

Megállítani az időt, megállítani örökre
Belélegezni bőröd kellemes, izgató illatát
Simogatni hajad, feloldódni szemed kék tengerében
Melletted elaludni mindig – lassan megöregedve…

Másnap eljöttem csendben, szomorún
Végtelen, kínzó hónapokat tolva magam előtt
Elmúlás vagy új élet? Még nem döntötte el az Idő
De égszínű szempárral kísért újra és újra.

Elakad a szó, ha beszélek is: hülyeség
Dobban a szív, sok ki nem mondott...
Nem hittem, hogy érzem ezt egyszer még.