Tóközi Imre

Vonaton


Sötétedik, lassan, csendesen
Vagy csak a vonat zakatolása
Nyom el mindent – mindent.
Nem gondolok semmire,

S a semmiről álmodom
Mint mindig – ha vonaton utazom.
Suhan a szürkülő táj,
Gyorsan tova, mint egy

Madár – egy élet dallama.
Nincs szerelem, nincs
Szomorúság sem. Csak
A szürkeség – a vonat maga.

Egy zökkenés, egy kalauz
Merev mosolya, majd
Megérkezem – s az idő ismét elindul.
Vajon hova?