Tóközi Imre

A sárkányok hallgatnak...


Hallgatnak az undorító, gennyes hüllők,
S az ég nem szór rájuk átkot;
Csipogó pippentyű a motor hátulján,
Megvagy hadnagy fúj gyászéneket a sóhajok kútján...

Szellemek, és pomogácsok rajzanak,
Rohangálnak céltalanul gondtalan;
Szépérzékük súlyos sebet szenvedett,
A háború már csak ilyen - halott remény.

Bús szemeket meresztenek a halak,
Vértől csuszamosak mind a falak;
Ámbrás cet volt Moby Dick - bizony.
S nem kell neki a felüléshez uszony...

A sárkányokról akartam írni,
Sokat, bunkót, de széket - esetleg kéket;
De mert a krokodil is hüllő,
Az erdőben kaktusz évek óta nem nő...

Szeretteink fürdőkádakban tobzódnak,
A farkasok kiontott belekben alszanak;
A kék ég fehér felhők tűzétől lángol;
S nincs már tovább - az Űrgammák a szép.

Végéhez közeleg az óda, mert csak,
A sárkányok pénisze órák óta lankad,
Kihalnak a pikkelytestű undok hüllők,
Mint küllőtlen biciklikből a küllők...

Nincs remény, a vég eléri mindet,
Nem találja meg Kirk kapitány a kincset,
S az Enterprise új, távoli galaxisba cseppen,
Nincs, ki fogadna rá már többet.

S a sárkányok hallgatnak...