Tóközi Imre

Légy YO! mindhalálig...


(avagy : egyetek legyeket)
(vagyis : értelmet ne keress!)


Gondolkodom, tehát vagyok!
Bár a fogam a fagyos széltől vacog.
Habár felül a gálya,
S alul a sok rohadt árja,
Már a kutya se bánja,
Hát vigye el a kánya!

Nem kell már a pátosz,
Éljen hát a káosz!
S noha nem vagyok én látnok,
Egye fene, jöhetnek a lányok...

Fizikusok? Balga népség.
Nem jellemzi őket szépség.
De a paraszt karóra termett!
Ne ásson másoknak hát vermet!
Hányjunk együtt, de ne hányjunk egymással,
Pláne ne Rogerrel, s a firkákkal.

Nagykorú lettem,
Régen jöttem e világra,
Keveset tettem,
Vágyom hát a pinákra!

Elhangzott hát a petíció,
Nem késhet már soká az erekció!
Alma nem esik messze a fájátú,
Hangzik az igazság Batu kán szájábú.
Ez most megint 6 soros versszak,
Hullákat csipkednek, szemezgetnek varjak.

A sorok közt nem búvik értelem,
Ettől függetlenül be sem fejezem.
Mert az én elvem az:
Pusztuljon el mind, ki gaz!
Hogy ez, hogy jön megint ide nemtom,
Hisz nem én vagyok az operaházi fantom.

Na, végre, végére járunk mán a napnak,
S a mi a fő, az aljára a lapnak.
S hogy mindebből tanulságul mit vegyetek?
Hát ne aranyos pókot, hanem legyeket egyetek!

Csigát eszem sej - haj,
Húzz innen, te nyikhaj!
Mert kitaposom beledet,
S eléd teszem: eszed - e?