Tóközi Imre

A én tudományos-műveltségfejlesztő-irodalmi rovata

2008. november



Tartalomjegyzék

Bevezető

Film

Könyv

Fa

Kisbolygó



Jó reggelt!

Miután ugyebár kulturált ember nem fekszik aznap amikor felkelt, úgy vélem teljesen helytálló lehet bármilyen napszakban is ez a köszönési forma (különösen ha figyelembe vesszük, hogy én képes vagyok bármikor reggelizni és utána frissen forrázott teacsodát kortyolgatni bölcsességfokozóként a következő órákra, mint teszem azt jelenleg is, márpedig ezt előszeretettel cselekszem reggel, mintegy fricskaként az emberiség nagyobb része felé, aki nem teheti meg ezt).

Természetesen most felmerülhet a kérdés minden szerencsés (szerencsétlen) személyiségben - ezen utóbbi szó alapján már azért érzékelhető, hogy aki elolvassa ezt a szösszenetet, az olvasatomban nem csupán egy a hatmilliárdból -, hogy mit akarok már megint. A kérdés jogos, mert bár ugye a világmegváltáshoz még mondhatni fiatal vagyok (hogy egészen pontos legyek van még a keresztig másfél évem), s e kérdéskört egyébiránt is szeretem az egyének saját problémakörének tekinteni - különösen ha elfogadjuk a szabad akarat régen született hipotézisét -, azonban, mint minden különösnek tetsző dolog, valójában ez is borzasztóan egyszerű. Anélkül, hogy filozofikus mélységekbe szállnék az élet értelmének boncolgatása kapcsán (ezt egyébként is megtették már helyettem a Monty Pithon oszlopos tagjai akkoriban, amikor feltárultak előttem a felnőttek misztériumának első titkai - egyszóval amikor átléptem az általános iskola első osztályának küszöbét), had osszak meg néhány élményt Veletek, kevés kísérő szóval körítve, hiszen mindenkinek mást és mást jelenthetnek ugyanazok az érzések, gondolatok, szavak - kimondva vagy némán a végtelenbe üvöltve.


Film


A csíkos pizsamás fiú

Az elmúlt hétvégén láttam, hozzáteszem nem művészmoziban, amely engem is csodálkozásra késztetett. Nem mert olyan nagyon intellektuel vagyok, aki csak ilyenbe jár, hanem, hogy egyáltalán ezt nem csak ott vetítették. Talán A bukás című film megtanította a nem különösebben bölcs, ámde a zsebüket megtölteni azért szerető döntéshozókat, hogy esetleg nem csak néhány ember kíváncsi az igazi értéket és üzenetet hordozó filmekre sem (mindezzel nem akarom leminősíteni a könnyedebb szórakozást keresőket, ha beülnek egy-egy lazább filmre, magam is megteszem olykor, csupán a választás szabadságát szeretném kihangsúlyozni - már ugye ha van lehetőség választani). Nos, ha nem is volt tömve a terem, bizonyára jócskán átléptük a gazdaságosság küszöbét.

Maga a film egyfajta finom keveréke a korszakot - vagyis a második világégést - az ember szemszögéből bemutató alkotásoknak. Nem a háború a lényeg, hiszen az akkori Németországban a cselekményhez nem volt szükség magára a háborúra, habár irracionális magyarázatként szinte folyamatosan ott lebegtetik a felnőtt párbeszédekben. De ez a film csak áttételesen szól a felnőttekről és mintegy érintőlegesen mutatja be az ő tragédiájukat (természetesen valójában nagyon is mindenkiről szól). Ebben kicsit hasonlít Az élet szép című filmre, a német főszereplő fiú mindvégig játéknak fogja fel az egész történetet, s amikor már meginogna kicsit, a propaganda ismét visszatereli oda. De itt nyomokban sem nagyon fedezhető fel vidámság, ez a film a tragédia maga. Nem szeretném elárulni a történetet (ezt röviden úgyis elolvashatja a címre kattintva mindenki a linkelt oldalon), erről nem is írok többet, de nehezen tudok szabadulni a kor emberének dilemmájától: aki tehette, és nem kötötte az életét mondvacsinált honpolgári kötelességhez, megszökhetett, de a hátramaradottak lakoltak miatta. Részt vehetett mindenben, arra hivatkozva, hogy nem tehetett mást és valójában becsülettel tényleg csak egy dolgot lehetett tenni akkoriban: meghalni valamelyik fronton (igen, a férfiaknak egyszerűbb volt akkor is), de a lelkiismeretük nekik sem maradhatott teljesen tiszta (talán nem csak én vélek szomorú aktualitást felfedezni a film mondanivalója kapcsán, hiszen az valahol abszolút kortalan). Jó kérdés, hogy az ehhez a háborúhoz (vagy egyáltalán bármelyikhez), vezető út kikövezéséért kik lehetnek a hibásak, mert nyilván nem fogható minden egy Hitlerre, vagy egy Goebbelsre. De talán úgy vagyunk kitalálva mi emberek, hogy tudat alatt egy-két generációnként szükségünk van a háború borzalmaira ahhoz, hogy megértsük, miért nincs szükségünk rá valójában. Ez a film nem csak erről szól, hanem a népirtásról is (ami sajnos szintén egyidős az emberiséggel, még ha ilyen ocsmányul és ilyen tervszerűen végrehajtva nem is volt talán soha, mint e korszakban), s nem csak a zsidók szerencsétlensége, hogy részben gazdasági, részben a (vallás)történelemben gyökeredző ideológiai alapon ott és akkor őket tűnt a legcélszerűbbnek (már maga a szó is sugallja a hideg, számító, gonosz logikát ami e mögött meghúzódott) megtenni ellenségnek. Itt hozzáteszem, én sem hiszem, hogy minden ember egyenlő, még ha ezt nem is származás vagy bőrszín alapján gondolom is, de hiszek abban, hogy mindenki egyenlő elbírálás alá essen minden téren, ahol ez csak lehetséges és megvalósítható, hiszen azzal, ha el akarjuk dönteni ki a "jobb" vagy "kevésbé értékes" máris két dolgot tehetünk: egyrészt beengedhetjük az embert döntéshozónak, s máris elveszítettük az objektivitást, másrészt kizárhatjuk belőle, viszont akkor talán a legértékesebb dolgot veszítjük el, az embert, az egyént, a személyiséget magát. Ehelyett meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy aki képes rá, és valóban akar is, az kitűnhessen abban, amiben ő a jobb.


Könyv


Németh Gábor: Zsidó vagy?

Fenti film témakörétől teljesen függetlenül akadt a kezembe ez a kötet nemrégiben. Ami azt illeti egészen más témájú könyvek is megfordultak nálam, de most mégis ennek érzem aktualitását, s nem mellesleg talán a legnagyobb hatással is ez volt rám. Bevallom, először furcsán taszított a címe, nem igazán hordozott számomra olyan üzenetet, ami az elolvasására késztetett volna, aztán néhány heti kerülgetés után csak levettem a polcról és belelapoztam. Természetesen sem fajelméletről, sem teológiai témákról nincs benne szó. A szerző, elismert kortárs írónk (egyben forgatókönyvírónk - aki még nem látta, érdemes megnéznie az 1998-as Presszó című filmet; nem a sorozatot, ahhoz semmi köze, ami sajnos nagyon meg is látszik rajta), kétségkívül ügyesen forgatja a szót, s néhány oldal után egyszerűen letehetetlen. Németh Gábor nem zsidó. Vagyis annyira zsidó, mint bármelyikünk lehet itt a Kárpátok védőszárnyai alatt az elmúlt évezred viharai után, s bár látszólag vissza-visszaköszön a zsidó szó a lapokon, mégis bárkikről szólhatna. Bárkikről, akik akármilyen formában, de kicsit mások, mint a környezetük. "Zsidó vagy?" - hangzik el a kérdés valahol a könyvben, s nem késik a válasz sem: "Neked igen!". Nem hajolhatunk el mindig, minden elől. Megeshet, hogy adott korban, társadalomban, vagy akár csak néhány embert érintve, de mi vagyunk ott és akkor a felelősek valamiért, aminek meg kell történnie, vagy éppen nem szabad megtörténnie soha többet.
A címre kattintva szemelvények olvashatóak a könyvből.


Fa


Gingko biloba (Páfrányfenyő)

Élő kövület, a történelem maga ez a fa. Kialakulása 200 millió évvel ezelőttre tehető, rokonai gyakorlatilag még a dinoszauruszok pusztulása előtt kihaltak. Olyan rendszertani törzset alkot, amelyben évmilliók óta egyetlen osztály, rend, család, nemzetség és faj található: a gingko maga. Az egyik leghosszabb ideig élő növény a földön, nem ritkák a 2000 éves példányok sem. Különös érzés egy ilyen fa ágán elheveredni, behunyt szemmel magunkba szívni a századok illatát, kezünkbe fogni egy-egy különös, őszi divatként sárgába öltözött, lehullott levelét. Egy fa, és megannyi élet, sors, gondolat amely itt fogant vagy teljesedett ki, ahol ülök, a késő októberi napsütésben, s az érzés, hogy talán tudtomon kívül az utolsó vagyok a sorban. De az nem lehet. Tiszteljük az Időt, óvjuk a fát, az embert, hogy még sok közös pillanatunk, titkunk lehessen ezen a szép bolygón.





Kisbolygó


TC3 - egy történet vége

Ez év októberében egy kisbolygó ütközött a Földnek (kattintás a címre; érdemes végigpörgetni és megnézni a végén a 2000-ben készült fotót egy Budapest felett szétégett "ojjektumról"). Tulajdonképpen nem nagy ügy, csillagászati léptékkel tekintve az időt, gyakorta megesik az ilyesmi. Olykor valamivel többen is szembesülnek ezzel, kihal a fél bolygó élővilága, aztán megy tovább minden a maga útján. Azzal az esettel, amikor nem csak a fele hal ki, most inkább nem foglalkozom, lévén még mindig nem tartunk ott, hogy ennek értelme legyen, hiszen utána úgyis minden értelmetlen lesz. Természetesen nem kívánok világvége hangulatot szítani, sem pedig a nagyra becsült Lapos Föld Társaságot kifigurázni, de néha el kell rugaszkodunk bizonyos tévhitektől. A dinoszauruszok például egészen biztosan nem a babkonzerv miatt haltak ki.





A dinoszauruszok azért haltak ki, mert nem voltak képesek alkalmazkodni a rendkívül gyorsan megváltozott körülményekhez, amelyeket egy kisbolygó becsapódása teremtett a tudomány jelenlegi állása szerint. Az emberiség hasonló katasztrófát feltehetőleg már több tízezer évvel ezelőtt is túlélt volna. De vajon túlélnénk ezt ma is? Egy olyan társadalomban, ahol a legtöbben rá vagyunk utalva minden olyan eszközökre, szolgáltatásra, amelyeket mi magunk már jórészt el sem tudnánk készíteni, rosszabb esetben képesek sem lennénk rá? A mai modern világunk részben tudatosan boldog tudatlanságban élő (mesterségesen elhülyített) részének nagyobbik felében nem vagyok biztos, de az emberiség, mint olyan valószínűleg túlélné. Igaz, egy ideig nem lennének celebek, tőzsdék, műkörmök, amik nélkül ma elképzelhetetlen lenne az életünk. Valóban így van ez? Nem lehet, hogy elfelejtettünk egy kicsit emberek lenni? Régen olyan kevés kellett a boldogsághoz... S most, hogy úgy érezzük kijátszhatjuk az evolúciót (amelynek a lényege a túlélésért folytatott, vagy éppen a legjobbra törekvő szakadatlan küzdelem maga, s ebből vajmi kevés vonatkozik akár rám, aki ahelyett, hogy a szabadban futna/biciklizne/sétálna egy jót, kihasználva a kellemes napsütést, itt görnyedek a számítógép előtt, akár pedig Rád, kedves olvasó, aki szintén ezt teszed most), talán a megújulás a még jobbá válás esélyét játsszuk el ezzel. Nem a testünkkel (bár ugye ép testben...), hanem a fejünkkel, a gondolataink frissességével, tisztaságával.

Nem baj, ha nem értesz egyet. Nem csak az én igazságom létezik - talán még magam szerint sincs mindig és mindenben igazam -, de ha sikerült néhány gondolatot ébresztenem, ha szereztem egy-két kellemes percet egy filmmel, egy könyvvel, már elértem a célom.

Köszönöm a figyelmet!